Tengermély érzelem (5. fejezet)

5. fejezet

Az út hátralévő részét is - ami már csak néhány perc volt - beszélgetéssel töltötték. James leparkolt az üzlet előtt, bementek és Katie rögtön belevetette magát a válogatásba. Egy halom ruhát választott ki, majd beküldte a férfit a próbafülkébe, és minden egyes darabot megnézett rajta. Látszott az arcán, mikor James kijött a próbafülkéből, hogy igencsak tetszik neki. Ezzel nem csak Katie volt így, a boltban az eladóknak, és a női vásárlóknak is feltűnt James tökéletes külseje. James ehhez már hozzá volt szokva, de észrevette, hogy Katiet zavarta, hogy őt megbámulják, rá viszont irigykedő, és rosszalló pillantásokat vetnek.

Miután végeztek a próbafülkénél, James fizetett a pénztárnál és az jutott eszébe, ha most hazamennek, valószínűleg Katie fel fog menni az emeletre a szobájába, de ő még szeretne vele lenni.

• Meghívhatlak vacsorázni?
• Micsoda, minek? Még van otthon az ebédből, ne költsünk feleslegesen.
• Az otthoni ételt majd megesszük holnap, és hidd el nem gond a pénz.
• Ó, igen, mindig elfelejtem, hogy neked ez nem gond – vágott fanyar képet Katie.
• Akkor mehetünk? – kérdezte James, és Katie arcát vizsgálta, miközben a válaszra várt. Próbálta leolvasni róla, milyen gondolatok lehetnek a fejében, de Katie arca néhány pillanatig teljesen kifejezéstelen maradt, majd megjelent a már jól megszokott mosolya.
• Rendben!

James ennek a szónak a hallatán ismét érezte a vibrálást a testében, amit nemrég vidámságként azonosított be.

Beültek az autóba, és James elindult a világítótorony étterem felé, ahová előző este Rebeca Waterst akarta elvinni.

Rendeltek és ismét könnyed beszélgetésbe kezdtek, amit természetesen Katie irányított. Befejezték a vacsorát és elindultak az autóhoz, de Katie egyszer csak a másik irányba indult.

• Hová mész?
• Éppen elcsíptük a naplementét! Nézd milyen gyönyörű! – lelkendezett, és szinte futóléptekben tette meg a távolságot a partig.
• Már egymilliószor láttam, de még mindig elkápráztat ez a látvány, ahogy a nap narancssárgára festi az égalját.
• A nappali égbolton látványos változásokat figyelhetünk meg, amikor a Nap a horizont közelében tartózkodik - azaz napkelte és napnyugta környékén. Ekkor a központi csillagról érkező fény már sokkal hosszabb utat tesz meg a légkörben, mint magas napálláskor. Amint a fény belép a föld sűrű atmoszférájába, eredeti irányától elhajlik, ez a fénytörés. Minél mélyebben merül a légkörbe, annál sűrűbb közeggel találkozik, és annál nagyobb mértékű lesz az elhajlás. Ennek következtében minden égi objektum valójában alacsonyabban van, mint ahogyan azt mi látjuk. Az égitestek képének megemelkedése ott a legnagyobb, ahol a fény a leghosszabb utat teszi meg az atmoszférában, azaz a horizontnál. Ezt derült idő esetén bárki könnyedén megfigyelheti, a napkorong a látóhatár közelében ellapul, mivel az alsó részéről érkező fénysugarak sűrűbb közegen haladnak keresztül, mint a felső részéről érkezők, így jobban elhajlanak. Tehát amikor a napkorong alja látszólag a horizontot érinti, az a valójában már alatta is van. A légköri fényszóródás hatását ebben az esetben is megfigyelhetjük, ha a Nap a horizont közelében van, fénye hosszú utat tesz meg a légkörben, a fényszóródás is jelentős. A kék szín nagy része így már nem jut el hozzánk, és a napkorong vörös árnyalatban pompázik.
• Úristen! – vágott meglepődött arcot Katie - Ezt meg hol tanultad?
• Sok hasonlót tudok!
• Elhiszem, de el ne mondd! – emelte pajzsként kezeit maga elé a lány. Csak nézd az eléd táruló látványt, és élvezd, ne elemzed ki, csak gyönyörködj benne.

James szót fogadott, és megpróbálta kiverni a fejéből a tudományos dolgokat, hogy miért is látja azt, amit. Csak figyelte az eléje táruló égboltot és az aranyhidat, amit a nap sugarai vetítettek a tenger felszínére. Néhány percnyi hallgatás után ő törte meg a csendet.

• Ez tényleg gyönyörű!
• Igen, az! – válaszolta a lány csöndesen.

Még álldogáltak pár percig némán, aztán Katie elindult, James pedig szó nélkül követte. A hazafelé vezető utat szinte teljes csendben tették meg, de ez a csend megnyugtató és kellemes volt. James beszívta a lány illatát, ami az egész autót belengte, néha rápillantott és próbálta kitalálni a gondolatait, de ez most sem sikerült neki.

A ház előtt megállt, kiszálltak, kiszedtek minden csomagot az autóból és bementek. Meglepetésükre a ház nem volt üres. Egy férfi ült a konyhában az asztalnál, James helyén, James bögréjével a kezében.

• Szia! – szaladt az ismeretlenhez Katie, átölelte és röpke csókot nyomott a szájára.
• Szia Csillagom! – köszöntötte a féri is.

James még mindig a bejárati ajtónál állt a bevásárlószatyrokkal a kezében. Csak nézte, ahogy az idegen férfi magához öleli Katiet, és érezte amint a gyomra görcsbe rándult. Fogalma sem volt mi okozhatta ezt, az villant fel benne, hogy talán a földi étel miatt van.

• Gyere, bemutatlak a lakótársamnak – hallotta Katie hangját.
• James, ő a barátom Thomas Goldburg, ő pedig James Black – mutatott James felé.

Thomas a kezét nyújtotta James felé, miközben mosolygott, ő viszont a legkevésbé sem érzett arra késztetést, hogy mosolyogjon. Kezet rázott a férfival, és csak ennyit mondott neki:

• Üdvözlöm!

Katie felé fordult, és így folytatta:

• Nem is zavarok tovább – és a csomagokkal a kezében a szobájába vonult.

Lepakolt mindent az ágyára, és ő maga is leült. A gyomrában még mindig érzett valami kellemetlen görcshöz hasonló érzést, de próbált vele nem törődni.

Elővette a kis készülékét és bejelentkezett:

Sent Eight Land jelentkezem! Vasárnap van, így nem kellett munkába menni. A napot a lakótársammal töltöttem. Reggelit készítettem neki, de előtte jártam a szobájában is. Füvet nyírtam, ebédet főztem, amit szintén a lakótársammal fogyasztottam el. Ebéd után vásárolni voltunk. A gyermekközpontban ahol dolgozik kézműves foglalkozást fog tartani, ehhez szereztük be az eszközöket, illetve a ruhatáramat bővítettük. Ha együtt vagyok vele „ösztönösen” mosolygok, akár naponta több alkalommal is. A mosolygást különböző élethelyzetek váltják ki, és ez nem csak az arc mimikáját jelenti, hanem párosul mellé egy enyhe eufórikus, a testet bizsergető pozitív érzés is. Eddig ezt csak az ő társaságában sikerült elérnem. 2013.09.08. Vasárnap Kijelentkezés!

Miután végzett a jelentés elkészítésével a szatyorból kivette azokat a fura dolgokat, amiket a kézművességhez vásároltak. Eszébe jutott Katie amint az eszközöket és kellékeket kiválasztotta. Gondolatmenetét a folyosóról beszűrődő hangok szakították meg. Hallotta amint Katie és Thomas elmennek az ajtaja előtt, és felsétálnak a lépcsőn. Ekkor valami fura hang tört fel a torkából, egy nagy levegővétel kíséretében. Próbálta kitalálni ez vajon mi lehetett. Elkezdett kutakodni az emlékei között, átgondolni a tanultakat, hogy az, amit az előbb csinált mi is. A tanultak között nem találta, de eszébe jutott egy film, ahol az egyik szereplő ugyan ezt tette, és a másik azt kérdezte tőle, mi volt ez a nagy sóhaj. Szóval ő most sóhajtott egyet. Gyorsan megkereste mi is ez, mi ösztönzi az embereket a sóhajtásra.

„Azért sóhajtunk, hogy újraindítsuk szabálytalanná váló légzésünket, és hogy légzőrendszerünk alkalmazkodóképes maradjon” talált rá a megfejtésre.

A gyomrában is érzett valami rendellenességet, sokszor a szívverse sem normális, és most ez a sóhaj. Egyre biztosabb volt abban, hogy a teste nem üzemel százszázalékosan. De természetesen erre is felkészítették őket, hozott magával megfelelő szereket, amik tökéletessé teszik a teste működését.

Úgy gondolta, még vár néhány napot, ha ezek a furcsa tünetek ezután is jelentkezni fognak, beveszi a szert.

Másnap reggel mikor felébredt fáradtnak érezte magát, annak ellenére, hogy elegendő ideig aludt. Ébredés után a figyelmét rögtön a házból hallható neszek felé fordította. Valaki lejött a lépcsőn – a lépések hosszából ítélve Thomas lehetett – és a konyhába ment. Néhány pillanat múlva Katie is követte a férfit. Halotta amint beszélgetnek, de nem tudta tisztán kivenni a szavakat.

Felkelt ő is zuhanyozott és öltözött, hisz hétfő lévén dolgozni kellett mennie. Rebecával fog a héten több ügyfélhez is elmenni.

Mikor ő is a konyhába ment Thomas épp a bejárati ajtóban állt, Katie mellette. A férfi keze Katie derekára fonódott, a lány pedig lábujjhegyre állt és egy rövid csókot nyomott a férfi ajkaira.

James ebben a pillanatban megint érezte, hogy a gyomrában egy görcs keletkezik, ami feszülő érzést okoz, és a szívritmusa körül is valami gond volt.

• Szia Csillagom!
• Szia! Vigyázz magadra!
• Te is!

Hallotta a párbeszédet Katie és Thomas között.

• Viszlát James! – szólt oda Thomas neki is.
• Viszlát! – köszönt vissza.

Thomas kilépett az ajtón, Katie bezárta utána, és az elmaradhatatlan mosolyával és jókedvével nézet Jamesre.

• Gyere, főzök neked egy kávét, és kapsz egy szendvicset is.

James leült az asztalhoz a helyére, és néhány perc múlva már előtte gőzölgött a frissen főtt kávé, a saját bögréjében.

• Mikor jön ismét a barátod? – kérdezte Katiet, és kezdett benne körvonalazódni, milyen választ szeretne hallani.
• Nem tudom, lehet a hét végén, de az is lehet csak két hét múlva.
• Mesélj róla egy kicsit – kérte Katiet.
• Mit szeretnél tudni? – kérdezte a lány, miközben James elé tett egy szendvicset, és a kávéjával leült a férfival szemben.
• Például, hogy mivel foglalkozik?
• Közgazdászként végzett, jelenleg egy bankban dolgozik.
• Miért költözött el a városból? Itt nem volt munkája?
• De volt, csak ott többet keres.
• Miért kell neki a több pénz? Amit itt keresett az nem volt elég?
• Elég volt, de ő többet akart, nagyobb bank, karriert építhet, magasabbra juthat a ranglétrán, mint ebben a kisvárosban, ebben a kis bankfiókban.
• Nem akartál vele menni?
• Nem!
• Miért?
• Imádom ezt a kisvárost, a munkámat. Nem tudom elképzelni, hogy egy nyüzsgő nagyvárosban éljek – válaszolta Katie, majd ránézett az órájára.
• Ó, a francba el fogok késni! – pattant fel a székről, és futólépésben rohant fel az emeletre.

James is felállt, elmosta a poharakat és a tányérokat, és most ő is megnézte mennyi az idő. Nem szeretett volna úgy elmenni, hogy ne köszönjön Katienek, de indulnia kellett.

Gyorsan elővett egy papírt és egy tollat, majd ezt firkantotta le:

„Nem voltál itt, hogy el tudjak köszönni, ezért írok.

Szia”

A cetlit a konyhapultra tette, megkereste a slusszkulcsot és kiment. Már az udvar közepén járt, mikor hírtelen visszafordult, a konyhába sietett és a kis cédulát a konyhapultról az asztalra tette.

Az autóban ülve végig arra gondolt, hogy lehet mégsem kellett volna a cetlit a pultról áttenni az asztalra, mert Katie már reggelizett, és nem fog már az asztalhoz ülni. Igaz már a pultnál sincs dolga, hisz ő elmosogatott indulás előtt – morfondírozott tovább.

Ekkorra már az iroda előtt járt. Leparkolt, majd automatikusan az előadóterembe ment, ahol az elmúlt héten oktatást kaptak. Mikor belépett és látta, hogy üres a helyiség akkor jutott eszébe, hogy nem is ide kellett volna mennie, hanem az irodába, ahol Rebeca már valószínűleg várja – nézett az órájára.

• Jó reggelt! – köszönt Rebecának az irodába lépve.
• Szia! Azt hittem szombat este annyira nem érezted jól magad velem, hogy ma már nem is jössz! – mondta kihívó hangon Rebeca.
• Bocsánat a késésért! – válaszolta udvariasan James, és azzal is tisztában volt, hogy a szombat estével kapcsolatosan mondania kellene valamit, de most nem jöttek olyan könnyen a szavak, mint mikor Katie mellett volt. Szeretném, ha megismételhetnénk a szombat estét! – idézett egy filmből egy mondatot, ugyanis önállóan most semmit nem tudott volna mondani.
• Rendben! – kapta a választ Rebecától, aki most is nagyon csinosan fel volt öltözve, elemezte James a nő külsejét.

Egy fekete kosztüm volt rajta, ami látni engedte hosszú combjait, tűsarkút viselt hozzá, amitől még karcsúbbnak tűnt. A haja szorosan össze volt fogva és lófarokba kötve, sminkelve volt az arca, de igen ízlésesen, száján szájfény volt, ami kiemelte teltségét.

• Gyere, ülj ide! – mutatott Rebeca az íróasztalnál lévő másik székre – meg kell beszélnünk néhány dolgot, mielőtt elindulunk.

James szó nélkül leült, és meghallgatta a nő mondandóját, aki most kifejezetten a hivatalos dolgokra szorítkozott, mert rövidesen az ügyfélnél kellett lenniük.

Egy órán belül már egy szép családi házban ültek egy férfi és egy nő társaságában. Két gyermek volt még a helyiségben, és James próbálta kitalálni hány évesek lehetnek, de nem igazán sikerült neki. Mikor felvették a biztosításhoz az adatokat akkor derült ki, hogy a gyermekek három és öt évesek.

A beszélgetést Rebeca irányította, neki most a megfigyelés volt a dolga, de a figyelmét a gyermekek kötötték le. A szőnyegen ületek a nappaliban, és mindenféle játékkal körbe voltak rakva, de mindkettőnek ugyan az a kisautó kellett volna, és szinte már verekedtek, hogy melyikük kaparintsa meg. Mikor már annyira hangosak voltak, hogy nem lehetett érteni mit mond Rebeca az anyjuk odament hozzájuk, mondott nekik valamit és a kislányt, aki a fiatalabb volt az ölébe vette és visszaült az asztalhoz.

A kislány az anyukája ölében ülve szemeit Jamesre meresztette, követte minden mozdulatát. A férfi hozzászokott ahhoz, hogy az emberek megbámulják, de ennek a kicsi lánynak az érdeklődésére nem tudott hogy reagálni. Különösen, mikor a kicsi leszállt az anyja öléből, odament hozzá, megfogta a nyakkendőjét és azt mondta neki

• Szép!

James zavartan nézett a csöppségre és fogalma sem volt mit is tehetne. Ekkor látta, hogy a kezei elindulnak, és az ölébe veszi a gyermeket.

Ekkor a kicsi meglátta a zakója ujja alól előbújó óráját, azt is megfogta és ekkor is ennyit mondott:

• Szép!
• Örülök, hogy tetszik! – hallotta James a saját hangját.

Rebeca megköszörülte a torkát.

• Folytathatjuk? – nézett Jamesre.
• Persze! – válaszolta a férfi, de rá sem nézett Rebecára csak az ölében ülő kislánnyal volt elfoglalva.

Halkan beszélt, megmondta az órán melyik mutató mire való, igaz nem tudta ért-e belőle valamit a gyermek, de mindenesetre figyelmesen hallgatta James szavait.

Rebeca egy torokköszörüléssel ismét próbálta magára vonni a figyelmet, ami most valamennyire sikerült is.

James megint az üzleti megbeszélésre próbált koncentrálni, de nem hagyhatta figyelmen kívül az ölében ülő kislányt. Percenként ránézett és rámosolygott, ösztönösen. Nem gondolt arra, hogy mosolyognia kell, csak jött és nyomában ismét ott volt az a kellemes érzés. A kislány pedig viszonozta a mosolyát, de nem csak az arcával mosolygott, hanem a szemével is. Ezt az igazi szívből jövő mosolyt szokta látni Katie arcán is, viszont Rebeca szemei még soha nem mosolyogtak – tanakodott magában.

Már csak arra lett figyelmes, hogy Rebeca eltette a kitöltött és aláírt nyomtatványokat és már állt is fel az asztaltól. Ő is követte a példáját, a kislányt letette az öléből és felállt.

Elbúcsúztak a háziaktól, de mielőtt kiléptek volna a kislány még utána szaladt és megfogta a kezét.

James testét átjárta a meleg ettől a mozdulattól. Még soha senki nem fogta meg a kezét, és ez az ártatlan gyermeki érintés ismeretlen volt számára.

• Máskor is eljössz? – kérdezte tőle vékonyka hangján a csöppség.
• Igen, eljövök – guggolt le hozzá James.

Már az autóban ültek, mikor Rebeca megszólalt.

• Remélem figyeltél is, mert a jövő héttől magadnak kell boldogulni. Az a kiskölyök eléggé elvonta a figyelmedet.
• Természetesen figyeltem, megjegyezetem minden egyes mondatodat, és mozdulatodat – nézett a nőre James.
• Örülök neki! Nem is gondoltam, hogy így szereted a gyerekeket!
• Én sem!
• Akkor mára ennyi volt a gyakorlat, te szabad vagy.
• Ok! – mondta James, miközben valami felszabadulás félét érzett. Talán megkönnyebbülést, csak azt nem tudta mi okozza ezt az érzést.
• Sajnos a szombatot leghamarabb csak csütörtökön tudjuk bepótolni – villantott széles mosolyt Rebeca a férfi felé.

James most kifejezetten a nő szemeit figyelte, és valóban igaza volt. Ennek a nőnek csak a szája mosolyog. Tudta, hogy Rebeca válaszra vár, de annyira nehezen találta a szavakat. Gondolkodnia kellett, hogy mi az, amit most mondania kell.

• Rendben, a csütörtök jó lesz – válaszolta, amilyen gyorsan csak tudta.

Kitette Rebecát az irodánál és a szállodához hajtott.