Szívcsobbanás - 7. fejezet

Összepakolta a holmijait, nem sok mindent csak a ruháit és a személyes tárgyait. Georg háza teljesen be volt rendezve, nem volt rá szükség, hogy bármit is magával vigyen. A lakását még egy darabig nem akarta sem eladni, sem kiadni. Biztonságérzetet nyújtott neki, ha bármi történne, van hová mennie. Persze ezeket a gondolatokat igyekezett gyorsan elfelejteni, hisz abban a reményben költözködött, hogy örökké ott maradjon, de mégis jobbnak látta így.

A szülei nem messze laknak attól a háztól, ahol élni fog, így ők különösen örültek a visszatérésének.

Mikor mindent elpakolt bánatosan nézett szét a lakásában. Emlékezett mennyire nem szeretett eleinte itt élni. Hiányzott neki a kert a szép nagy terasz, de most mégis fájt, hogy el kell mennie innen. Ez lesz az utolsó éjszaka, amit itt tölt, aztán visszatér szülővárosába és reméli, ott végre megtalálja a boldogságot. Már kétszer is volt életében nagyon boldog, először otthon Georggal, azután itt Noáhval. Bízott benne, ha most visszatér Georghoz és meglesz az, ami hiányzott az életükből ismét egymásra találnak.

Fáradt volt, de képtelen volt úgy elmenni a városból, hogy még egyszer le ne menjen a hídhoz. Mikor ott álldogált már egy ideje, a lábai szinte maguktól indultak Noah lakása felé. Nem úgy indult el otthonról, hogy oda megy, de most mégis arrafelé igyekezett.

Mikor odaért égett a villany a lakásban, de nem húzták be a sötétítőket, így láthatta a bent lévőket, és a hatalmas gyönyörű fekete zongorát. Ettől a látványtól olyan mélyen kavarodtak fel az érzelmei, hogy alig bírt megállni a lábán. Eszébe jutott mikor először látta meg a hangszert, mikor először csókolta meg Noah, mikor először az övé lett. Emlékezett rá mennyire kedves, figyelmes, különleges embert ismerhetett meg benne.

Hosszú percekig állt a házzal szemben és fogalma sem volt mikor kezdett el sírni, csak arra lett figyelmes, hogy könnyek áztatják az arcát. Keresett egy zsebkendőt, megtörölte a szemét, összeszedte magát és hazasétált. A hídon át vezetett az útja, ahol most nem állt meg csak átsétált rajta a folyó egyik partjáról a másikra. Mire hazaért nagyon elfáradt fizikailag, és lelkileg is megviseltnek érezte magát. Zuhanyzás után lefeküdt és megpróbált nem Noáhra gondolni. Elővette a babakönyvet és azt olvasgatta egészen addig, míg el nem aludt.

Reggel hangos csengőszóra ébredt. Ránézett az órájára, és akkor látta, hogy már kilenc óra is elmúlt. Kipattant az ágyból és az ajtóhoz sietett.

• Nyitom! – kiáltotta ki, csak hogy bárki is van az ajtóban, hagyja már abba a csengetést. Te meg mit keresel itt? – kérdezet Georgtól. Úgy volt én megyek.
• Igen, csak már hét óra óta hívlak, de nem vetted fel a telefont. Egy óra hívogatás után elindultam, azt hittem valami bajod van.
• Ja, tényleg a nappaliban a táskában hagytam a telefonom és nem hallottam, hogy csörög – mondta miközben a telefonja után kutatott a táskájában. Áh, meg is van. Uram Isten! Te harminckilencszer hívtál fel!
• Mondtam, hogy aggódtam! Máskor ne csinálj ilyet.
• Ok, csak tegnap a pakolásban annyira elfáradtam, hogy nagyon mélyen elaludtam.
• Rendben! – mondta, miközben átölte és megcsókolta.

Ő mint mindi,g most is visszacsókolt, de ez semmiféle érzelmet nem váltott ki belőle, amit sajnált. Szeretett volna visszatalálni Georghoz érzelmileg is, de ez nem volt számára egyszerű. Abban reménykedett, idővel sikerülni fog, és szép családi életük lesz.

• Ülj le valahová, zuhanyozom, felöltözök és pakolhatunk is.
• Ok! – mondta Georg.

Gyorsan kicsúszott az öleléséből, és beslisszolt a fürdőbe. Hamar készen lett és belevágott az új életébe. Georg bepakolt mindent az autóba, amit összecsomagolt és elindultak. Mindketten a saját autójukkal mentek, amit nem is nagyon bánt. Nem volt kedve Georggal összezárva autókázni, jobban élvezte az egyedüllétet.

Mire Georg háza elé ért a férfi már ott volt és az autójában lévő táskákat bevitte, és kint várta, hogy ő is megérkezzen.

• Gyere, nézd meg hol fogunk élni! – tessékelte be a házba.

Rengetegszer látta már ezt az épületet, hisz már legalább negyven éve építették, de még soha nem volt a belsejében. Ahogy belépett leesett az álla. Olyan modern, letisztult, minimalista stílusban volt berendezve, amit a külsejéről egyáltalán nem gondolt.

• Hogy tetszik?
• Hát, nem erre számítottam – mondta, és eszébe jutott Noah lakása mennyivel barátságosabb volt. - A házunk egész más stílusú volt. Az neked nem tetszett?
• De, csak mást akartam, mikor átköltöztem ide.
• Hát ez más!
• Változtathatunk rajta, ha akarod.
• Talán megszokom!
• Gyere, megmutatom a szobánkat, meg a gardróbot, ahová bepakolhatsz. Ja és a babaszobát is megmutatom.

A háló is a minimalizmus jegyeit viselte magán, a gardrób viszont hatalmas volt, tele mindenféle praktikus polcokkal, akasztókkal, fiókokkal és még egy ablak is volt rajta, amitől szép világos volt az egész. Viszont mikor meglátta a babaszobát leesett az álla. Minden volt benne, amit csak el lehet képzelni. Kinyitotta a szekrényeket és tele voltak babaruhával, többnyire fehérekkel, és olyan színűekkel, amiket fiúkra és lányokra egyaránt rá lehet adni.

• Nem tetszik?
• Mindent megvettél?
• Igen, nem akartam, hogy ilyen nagy hassal keljen szaladgálnod a dolgok után.
• Én szerettem volna megvenni őket.
• Nem tetszenek?
• De, csak annyit tervezgettem, hogy miket fogok venni. Eddig csak nézegettem a bababoltokban, nem akartam túl hamar vásárolni. Most pedig minden megvan, és semmit nem vehetek.
• Azt hittem örülni fogsz neki.
• Örülök, csak élveztem volna a vásárlást.
• Ne haragudj!
• Nincs semmi baj! – mondta, miközben próbálta hatalmas csalódottságát és a szomorúságát leplezni a férfi előtt.

Elkezdett kipakolni, de mielőtt befejezhette volna a szülei jelentek meg. Meglepetésnek szánták a látogatást és ő meg is lepődött. Nagyon örült, hogy újra láthatja őket, és kellemes érzéssel töltötte el, hogy ezután ha találkozni akar velük tizenöt perc alatt átsétálhat hozzájuk.

Az anyukája sok finomságot hozott magával, és csak most tudatosult benne, mennyire hiányzott neki a főztje. Estére kellemesen elfáradt és szívesen lefeküdt volna, de feszélyezte, hogy Georggal egy ágyban fognak ezután aludni. Azóta a bizonyos éjszaka óta nem volt vele, azon kívül, hogy megcsókolták egymást más nem történt. Georg nem hozta szóba a témát, és most az előrehaladott terhessége miatt úgy gondolta nem is fogja. Ennek ellenére sem esett jól neki, hogy mellé kell feküdnie.

Miután lezuhanyozott és felvette a hálóingét belenézett a fürdőben lévő tükörbe. Már egy ideje nézegette magát, mikor Georg óvatosan benyitott.

• Jól vagy? Olyan régen bejöttél, azt hittem valami bajod lett.
• Nem, csak nézem mekkora hatalmas lettem – mondta, miközben sóhajtott egyet és valóban úgy gondolta akkora, mint egy nagy bálna.
• Csinos kismama vagy!
• Ó persze!

Kiment a fürdőből és befeküdt a franciaágyba. Az ágy hideg volt és kicsit kényelmetlennek is érezte. Georg tíz percen belül követte és most is boxerben és atlétában feküdt le, mint régen.

Furcsa érzések kavarogtak benne, hisz Geroggal kapcsolatban egyszerre érzett mindent réginek és újnak, ismerősnek és ismeretlennek.

• Örülök, hogy itt vagy! – mondta neki a férfi és a kezét a hasára tette.
• Én is! – mondta, és ezt ebben a pillanatban nem is tartotta hazugságnak.
• Holnapra bejelentettelek a nőgyógyászhoz. Este hatra kell mennünk.
• Ok!

Egy darabig még beszélgettek, aztán lekapcsolták a villanyt. Rövid idő múlva hallotta Georg lélegzetvételeiből, hogy elaludt. Ő még sokáig álmatlanul forgolódott, de mikor elaludt Noáhval álmodott.

Álmában kézen fogva járták a bababoltokat és együtt vettek meg mindent. Kiságyakat, babakocsikat, kisruhákat, mindent. A férfi álmában sokszor megcsókolta és ő minden egyes alkalommal úgy érezte soha nem akarja, hogy a csókuk véget érjen. Reggel mikor felébredt emlékezett az álmának minden percére és már ettől is jól érezte magát. Még nem akarta kinyitni a szemét, még akarta érezni a Noah „közelsége” miatti kellemes érzést.

Hallott, ahogy Georg felkel és kimegy a szobából. Ő még feküdt egy darabig az ágyban, aztán mikor hallotta, hogy a férfi bezárja maga mögött a bejárati ajtót felkelt és lement a földszintre. Próbált megbarátkozni a házzal, a berendezéssel, de nem tudta, fog e valaha is sikerülni neki. Rideg és barátságtalan volt számára az egész. Nem hogy otthon, de semmilyen hangulata nem volt. Egy darabig ücsörgött a nappaliban, azután felment a babaszobába és mindent kipakolt a szekrényekből. Azt gondolta, már ha nem ő vehette meg, legalább lássa, hogy mik vannak.

Órákat töltött a szobában a kisruhák nézegetésével, hajtogatásával, és a szekrények átrendezésével. A kiságyakat is más helyre tolta és a szőnyeget is megfordította.

Mikor végzett már másként látta a szobát. Sokkal jobban tetszett neki, és úgy érezte mos már kicsit neki is köze van az egészhez.

Georggal este elmentek az orvoshoz, aki mindent rendben talált és végre a babák megmutatták a nemüket is. Kislányok voltak, két jól fejlett egészséges kislány. Nagyon boldog volt, még a ház rideg hangulata sem törhette le a jókedvét.

A következő napokban sok időt töltött a szüleivel, a nagymamáját is meglátogatta, aki csak helyeselte a Georggal való összeköltözését.

Egyik nap miután Georg elment dolgozni nekilátott a gardróbban rendet rakni és a ruháinak megfelelő helyet találni. Az egyik fiók tele volt mindenféle irattal, amik csak úgy be voltak dobálva. Leült a földre és elkezdte az iratokat válogatni. Nagy része hivatalos irat volt, amiket szétválogatott, és rendszerezte őket. Volt egy papír amin látszott, hogy valaki összegyűrte, aztán még is ki lett simítva és gondosan összehajtva. Szétnyitotta és elkezdte olvasni. Mikor a végére ért, el sem akarta hinni. Amit a kezében tartott, egy orvosi papír volt Georg ondóvizsgálatának az eredménye. Egyértelmű a leírtak alapján, Georg meddő. Még egyszer átolvasta, és megnézte a dátumot is. Próbált visszaemlékezni mit is mondott neki Georg, miután elment az eredményért.

• Nálam minden tökéletes! – csengtek a fülében a férfi akkori szavai.

Úgy volt, hogy együtt mennek el, de Georg azt mondta, hogy hamarabb végzett a munkahelyén így volt ideje beszaladni az eredményért. Papírt nem mutatott, de nem is hiányolta, hiszen maximálisan megbízott benne.

Csak lassan fogta fel mi ennek a kis papírdarabnak a jelentősége. Átfutott az elméjén, hogy mennyi vizsgálaton részt vett a sikertelen próbálkozások miatt, mennyire bántotta, hogy képtelen gyermeket szülni Georgnak.

Nem értette miért tette ezt vele a férfi, hisz szerette, elmondhatta volna neki az igazat. De nem tette, hanem hagyta, hogy magát hibáztassa és hagyta, hogy tönkre menjen a kapcsolatuk.

Most pedig itt van vele, és közösen akarják felnevelni az ő és a Noah gyermekeit. Ezért nem érdekelte ki az apa, hisz tudta ő nem lehet. De akkor miért akarja őket? – gondolkodott el.

Felállt, lement a földszintre a papírlappal a kezében és várta, hogy hazamenjen Georg. Próbálta megfogalmazni, hogy mit is mondjon neki, ha megérkezett. Ezer változat fogalmazódott meg benne, mire hallotta a férfi kulcsát a zárban elfordulni.

• Szia! Hogy vagy? – kérdezte Georg vidáman tőle.
• Beszélnünk kell! – állt fel a kanapéról.
• Mi a baj? – lépett oda a férfi.
• Ezt miért nem mondtad el nekem? – emelte fel az összegyűrt papírlapot.

Mikor Georg meglátta mit szorongat a kezében elfehéredett és idegesen kapta ki a kezéből.

• Ez nem lényeges! – mondta hangosan, miközben széttépte és a kukába dobta.
• Mi az, hogy nem lényeges? Miért nem mondtad el?
• Gondoltam le tudlak a gyerekvállalásról beszélni, de te hajthatatlan voltál.
• Hagytad, hogy éveken keresztül járjam az orvosokat, egyiket a másik után, aztán a természetgyógyászokat egyiket a másik után. Hagytad, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk emiatt.
• Ha megtudod is tönkrement volna.
• Ennyire nem bíztál bennem?
• Biztos, hogy elhagytál volna.
• Így is ez lett a vége.
• De most ismét együtt vagyunk, és lesznek gyerekeink. Most minden máskép lesz!
• Ugye nem gondolod, hogy itt maradok?
• El akarsz menni? – kérdezte a férfi, meglepett hangon.
• Mégis ezután mit kéne tennem?
• Semmi nem változott.
• Semmi nem változott? – emelte meg a hangját. Nem te vagy az apjuk!
• Eddig sem én voltam, te is tudhattad és mégis ideköltöztél.
• Nem tudtam! Nem tudhattam. Együtt voltunk, nem védekeztem miért ne gondolhattam volna, hogy akár te is lehetsz az apa.
• Évekig nem sikerült, gondoltad éppen akkor.
• Igen, megfordult a fejemben, de bárcsak ne gondoltam volna rá. Hazudtál éveken keresztül és most az hiszed, minden folytatódik úgy, ahogy te azt eltervezted? Miért akarod egyáltalán ezeket a gyerekeket, ha tudod az első perctől kezdve, hogy nem a tieid?
• Jobb mintha örökbe fogadnánk, és nevelhetem sajtomként őket.
• Nem! Szóba sem jöhet!
• És ha nem találod meg a papírt? Akkor most semmi gond nem lenne, velem lennél. Az apjuknak úgy sem kellenek!
• Te meg azt honnan tudod?
• Láttam milyen e-maileket küldtél neki, de még csak válaszra sem méltatott.
• Honnan tudod? – üvöltötte.
• Régen figyelem a postafiókodat!
• Hogy merészeled? Azonnal elmegyek innen! – felrohant az emeletre, előkapta az egyik bőröndjét és elkezdte dühösen beledobálni a ruháit.

Mikor végzett akkor vette csak észre, hogy Georg ott áll az ajtóban.

• Mit csinálsz? – kérdezte tőle.
• Elmegyek! Elegem van belőled!
• Ne menj! Nem változott ezzel semmi. Felneveljük őket együtt, boldogok leszünk.
• Ugye nem gondolod, hogy ezek után egy percig is itt maradok?!
• De azt gondolom! – mondta, és a hangja keményen csengett.
• Rosszul! – kiáltotta vissza, felkapta a bőröndjét és ki akart menni a szobából.

Legnagyobb meglepetésére Georg megfogta a vállát és nem engedte, hogy kimenjen.

• Engedj el!
• Nem hagyhatsz el még egyszer.
• Még egyszer? – kérdezte dühösen. Először is te szakítottál velem!
• Mert eltávolodtál tőlem, de most minden szépen alakult.
• Azt te csak hiszed! – kiáltotta, és megpróbálta kiszabadítani magát a férfi szoros fogásából, de esélye sem volt rá. – Engedj el! – sziszegte.

Georg arrébb lökte, kiment és bekulcsolt az ajtót. Azt hitte rosszul hallott, odarohant és rángatta az ajtót, de hiába. Az erős faajtó meg sem mozdult.

• Engedj ki! Nem fogok itt maradni! Engedj ki! – üvöltötte torkaszakadtából, miközben folyamatosan rángatta és rugdosta az ajtót.

Hosszú percekig csinálta még ugyan ezt, kiabált és az ajtót ráncigálta, de semmi. Zokogva ült a földre, miközben arra sem volt képes, hogy gondolkodjon. Hosszú idő telt így el, mire a könnyei elapadtak és a felállt a földről. Hallgatózott, hogy Georg hol lehet, de nem hallott semmit. Kopogtatott az ajtón és Georgot szólította, de semmi.

Meg volt rémülve és fogalma sem volt mit tegyen. Leült az ágyára és várt. Várta, hogy Georg bemenjen, és bocsánatot kérjen a viselkedéséért, s hagyja őt elmenni. Georg azonban még órákig nem jelent meg. Odakint teljesen besötétedett, este tíz óra is elmúlt, mikor a férfi megjelent a szobában. Ő ijedten pattant fel az ágyról és felkapta a bőröndjét, hogy elmenjen.

• Nem, nem mehetsz sehová! – mondta a férfi kemény hangon.
• Mi az, hogy nem mehetek sehová? – kérdezte, de nem kiabált, igyekezett megőrizni a nyugalmát.
• Együtt leszünk, egy család leszünk. Mindent elhatároztam, és egy ilyen kis apróság miatt, nem fogom hagyni, hogy elmenj.
• De el akarok menni! Nem akarok veled élni, értsd meg!
• Te érts meg engem! Együtt kell lennünk!
• Miért kéne? Megpróbáltuk, idejöttem, de nem érzem itt jól magam. Elmegyek!
• Nem engedem!
• Mit csinálhatsz? Megint bezársz?
• Igen! Pontosan!

Laura ebben a pillanatban komolyan megijedt. Mikor ez előbb Georg bezárta, azt hitte csak dühében, és csalódottságában tette. Az utolsó szavaiból viszont egyértelműen kihallotta, hogy amit mondott, azt halálosan komolyan is gondolta.

• Nem tarthatsz örökké bezárva.
• Dehogy is nem!
• Ugye nem gondolod komolyan?
• Nem engedem, hogy elmenj, hogy el vidd a gyermekeimet!
• Ők nem a tieid!
• De azok lehetnek, soha senkinek nem kell megtudnia az igazat!
• Nem maradok itt! – mondta most már kétségbe esve, és próbálta megkerülni a férfit és kikerülni a szobából.

Georgnak semmiség volt utána lépnie és visszarántani a szobába.

• Nem érted, hogy nem mehetsz el innen? Törődj bele! – kiáltott és ismét rázárta az ajtót.

Ő állt a szobában és próbálta feldolgozni azt, ami most történik vele. Olyan volt az egész, mint egy rémálom, és ő azt várta, hogy felébredjen belőle.

Álldogált még egy darabig a szobában aztán odament az ágyhoz és ráült. Gondolatai lassúak voltak, olyan nehezen járt az agya, ahogy az ember jár a vízben. Nem akarta elhinni, hogy valóban Georg teszi ezt vele. Egy idő után ledőlt, és nyugtalan álomba merült. Mikor felébredt már kezdett pirkadni odakint. Felállt és az ajtóhoz ment, abban a reményben, hogy az már nyitva van, és ő nyugodtan kisétálhat rajta.

Csalódnia kellett, az ajtó most sem nyílt. Kopogtatott rajta és Georg nevét kiáltozta, de semmi válasz nem érkezett. Visszafeküdt, és próbált tiszta fejjel gondolkodni. Tudta, hogy örökké nem tarthatja itt a férfi. Kismama, orvoshoz kell mennie, a szülei is biztosan fogják keresni. Abban bízott Georg kialudta magát, és hagyja, hogy ő elmenjen. Nyolc óra körül a férfi bement a szobába és vitt neki egy tálcán ennivalót.

• Jó reggelt! Sajnálom, hogy bezárva kell tartsalak, de nem kockáztathatom, hogy elmenj!
• Miért teszed ezt? – kérdezte tőle majdnem sírva.
• Mondtam, hogy velem kell maradnod.
• Gondolod, hogy így majd boldog családi életünk lesz?
• Biztos vagyok benne, hogy később igen.

Georg nem mondott többet, az éjjeli szekrényre letette az ennivalót. Ő felpattant az ágyról – már amennyire közel a nyolcadik hónaphoz két babával a hasában tudott – és megiramodott a nyitva hagyott ajtó felé. Már a lépcsőnél járt, mikor a derekán érezte Georg erős kezeit, amint durván megfogja és visszakényszeríti a szobába.

• Mondtam, hogy itt kell maradnod. Törődj bele!

Ezzel kiment és az ajtót ismét rázárta. Ő csak ült az ágyon órákig, a fejét nehéznek érezte, olyan volt, mintha mély álomban lett volna, és nem bírna felébredni. A babák mozgolódása tudatosította benne, hogy mindez, ami vele történik valóság. Azon gondolkodott, hogy tudna innen kiszabadulni. Abban bízott valakinek csak feltűnik, hogy nem jelentkezik. Bár tisztában volt vele, hogy több napnak is el kell ahhoz telnie, hogy hiányolják. Nincs szoros napi kapcsolatban senkivel. Néhány naponként szokott beszélni a szüleivel, a nagymamájával, Giliannal és úgy általában az ismerőseivel. Kinézett az ablakon, de lehetetlennek tartotta, hogy az ablakon keresztül meg tudjon szökni, hisz az emeleten volt. Ha nem lenne kismama, talán megpróbálhatna kimászni a tető széléig, onnan pedig akár le is ugorhatna.

Egész nap a szobában volt, nem volt éhes, de a gyerekek miatt próbált néhány falatot magába erőltetni. Az időérzékét is teljesen elveszítette, a szobában nem volt sem óra, sem tv. Az egyik polcon volt néhány könyv, de képtelen volt olvasni. Csak feküdt az ágyban, vagy sétálgatott a szobában és a mosdóban.

Mikor meghallotta, hogy nyílik az bejárati ajtó félelem töltötte el. Idegesen állt fel és várta, hogy mi fog történni. Georg egy perc múlva nyitotta az ajtót és olyan vidám képpel lépett be hozzá, mintha tökéletes harmóniában élnének együtt.

• Szia szépségem! Jól vagy?
• Nem vagyok jól! Egész nap ebben a szobában kellett lennem. Mikor fogsz elengedni?
• Megbeszéltük, hogy együtt maradunk! – mondta a férfi és arckifejezése komorabb lett.
• Ki kell mennem innen! Friss levegőre van szükségem.
• Rendben! Gyere, kimegyünk a kertbe egy kicsit.

Georg megfogta a kezét és kivezette a hátsó teraszon keresztül a kertbe. Ott sétálgattak egymás mellett szótlanul, és ő azon törte mindvégig a fejét, hogyan viselkedjen, mit mondjon, miközben szinte rettegett a férfitól.

Mikor megfordultak a kert végén és ilyen messziről meglátta a teraszt, úgy érezte talán meg tud menekülni.

• Mit gondolsz, meddig tarthatsz bezárva úgy, hogy senki ne vegye észre?
• Nagyon sokáig!
• A szüleim keresni fognak. Különösen, ha meglesznek a babák!
• Ne aggódj, láthatják őket, de te itt fogsz maradni velem!

Az este további részében együtt vacsoráztak, és ő próbált úgy viselkedni, ahogy Georg azt elvárta tőle. A kertben felötlött terve alapján valahogy rá kellett a férfit vennie, hogy ne zárja be a szobába. Napközben be kellett jutnia a gardróbba, hogy meg tudjon szökni.

Xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Gillian otthon volt és vacsorát főzött a családjának. A férje az étkezőasztalnál ült és Noáhval skypolt. Gillian nem is figyelt a beszélgetésükre, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Laura neve hangzott el.

Ekkor közelebb ment, hogy mindent halljon.

• Nem tudom mi van vele – mondta a férje Noáhnak. – Régen nem láttam.
• Remélem jól van! – hallotta Noah hangját.

Ekkor nem bírta tovább odament a férje mellé, hogy ő is látható legyen a kamerában.

• Miért érdekel, hogy van Laura? – kérdezte dühösen köszönés nélkül.
• Szia! – mondta neki a férfi. Miért ne érdekelhetne. Nem haraggal váltunk el egymástól.
• Mikor tudatta veled, hogy gyermeket vár nem nagyon érdekelt mi van vele. Sőt a telefont sem vetted fel, hiába hívogatott két hétig egyfolytában.
• Micsoda?! – döbbent meg Noah. Gyermeket vár?
• Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád. Többször is írt e-mailt, amit gondolom elolvastál, és ezért még csak a telefont sem voltál hajlandó felvenni.
• Álljunk meg egy szóra! Gyereket vár tőlem?
• Igen! Ikreket!
• Ikreket? – kérdezett vissza Noah még mindig mély megdöbbenéssel a hangjában.
• Ne tegyél már úgy, mintha nem tudnád!
• Nem tudtam!
• Hogy-hogy nem tudtatd?
• Nem kaptam e-mailt Laurától, és telefonon sem hívott.
• Nem igaz! Egy alkalommal ott voltam mellette, a készülék kicsöngött, de te se fel nem vetted, se vissza nem hívtad.
• Hónapokkal ezelőtt lecseréltem a telefonszámomat. Elvileg nem is kellett volna kicsörögnie.
• És az e-mailek?
• Én nem kaptam tőle egy darabot sem.

Gillian látta a kamerán keresztül, hogy Noah megnézi az e-mailjet és rövid idő múlva látta az arckifejezésén, hogy meg is találta, amit keresett.

• Úr isten! – hallotta a férfi hangját.
• Megtaláltad? – kérdeztet tőle.
• Igen! A spam levelek között, amit soha nem szoktam megnézni, csak időnként kiüríteni.
• Mit akarsz most tenni? – kérdezte Gillian idegesen.
• Beszélek vele!
• Nagyon helyes! Neki ugyan az a száma.
• Köszönöm, hogy szóltál! Sziasztok! - ezzel Noah bontotta a vonalat.