Szívcsobbanás - 1. fejezet

1. fejezet

Laura esernyővel a kezében a Milleunimi gyalogos hídon álldogált, ami Newcastleben a Tyna folyó fölött páratlan módon ívelt át, és az esőcseppeket figyelte. Már gyerekkora óta imádta nézni, ahogy a kis gömb alakú cseppek a folyó vizébe csobbannak.

Már jó ideje ott álldogálhatott, mikor valaki mellé lépett és megszólította.

• Jól van?

Meglepődve nézett az idegenre, és nem értette miért érdeklődik a hogyléte felől.

• Igen, köszönöm jól! – nézett a férfira bizalmatlanul.
• Ne haragudjon, hogy megszólítottam, de már nagyon régen álldogál itt az esőben. Arra gondoltam talán valami probléma van.
• Nem nincs semmi probléma! – mondta még mindig értetlenül.
• Látom megijesztettem, nem akartam tolakodni.
• Nem, nem ijesztett meg. Azért álldogálok itt, mert imádom nézni az esőt.

A férfi arcán ezeknek a szavaknak a hallatán széles mosoly terült szét.

• Óh, értem!
• Már éppen indulni akartam haza– mondta Laura.
• Merre lakik, elkísérhetem egy darabig?
• Igen, miért ne! – válaszolta.

Elindultak egymás mellett és Laura olyan magasra tartotta az esernyőjét, hogy a férfi is beférjen alá.

• Jajj bocsásson meg, be sem mutatkoztam Noah Tok vagyok – nyújtotta a kezét Laura felé.
• Laura Russel! – fogta meg a férfi kezét, ami meglepően bársonyos és meleg volt.
• Hú de hideg a keze! Fázik? – Kérdezte a férfi amint összeért a kezük.
• Igen, kicsit áthűltem!
• Megkérdezhetem mivel foglalkozik? – érdeklődött a férfi.
• A világ legstresszesebb munkájával, adminisztrációval! – válaszolta, és ezt valóban így is gondolta. És Ön? – kérdezett vissza.
• Zenét oktatok, pontosabban zongoratanár vagyok.
• Ó, az szép hivatás.
• Igen, nagyon szeretem.
• Iskolában, vagy magántanárként.
• Most egyetemen is tanítok, de magántanulóim is vannak.
• Értem!

Ekkorra lesétáltak a hídról, átmentek az úttesten és megálltak.

• Itt áll az autóm, örülök, hogy megismertem és hogy aggódott értem! – mosolygott a férfira.
• Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem. Esetleg megihatnánk valamikor egy kávét?
• Igen, nagyon szívesen! – mosolygott a férfira, miközben alaposan megnézte.
• Akkor elkérhetem a telefonszámát.
• Lediktálom! – válaszolta.

A férfi elővette a telefonját és elkezdte pötyögni a számokat, ahogy diktálta.

• Viszont látásra! – köszönt a férfinak és a parkolóban álló autójához sietett.

Az autóban azon gondolkodott, ha ez a Noah nem most jön, talán a valódi telefonszámát adja meg neki. Három hónappal ezelőtt költözött ide, mikor egy 7 éves kapcsolatból lépett ki. Pontosabban nem ő lépett ki, hanem a párja. Nagyon nehezen emésztette meg azt, ami történt velük. Georgott nem hibáztatta, amiért elhagyta. Ő nem adhatta meg neki azt, amire vágyott, nem szülhetett neki gyermeket. A kezdeti sikertelen próbálkozásoknál a férfi megértő volt és bátorította, de ahogy teltek az évek emiatt egyre nagyobb lett köztük a feszültség, egyre több lett a veszekedés. A kapcsolatuk tönkrement, és Georg volt az, aki ezt elsőként ezt ki is mondta.

Elköltözött Bristolbol, ahol addig éltek és megpróbált új életet kezdeni. Az itteni egyetemen talált munkát, a tanulmányi osztályon. Bristolban egy középiskolában dolgozott, hasonló munkakörben.

A lakásába érve átöltözött otthoni kényelmes viseletbe, leült a tv elé és unottan kapcsolgatta. Nehezen szokta meg ezt a lakást és az egyedüllétet, még sokszor küzdött Georg hiányával. Bristolban egy szép nagy házban laktak, amihez hatalmas terasz és kert tartozott. Imádott kint ülni a teraszon, vagy a kertben foglalatoskodni. Most még csak egy erkélye sem volt, és iszonyú bezártnak és magányosnak érezte magát.

Kis idő múlva felállt a tv elől, és vacsorát készített magának. Most már tudta, hogy csak keveset kell főznie, de ehhez is nehezen szokott hozzá, hiszen eddig egy férfiról is gondoskodnia kellett.

Vacsora után bekapcsolta a számítógépét, átfutotta a híreket, ránézett a facebookra, de ezt is hamar megunta és kikapcsolta. Nézegetett a lakásban, de semmi takarítani valót nem talált, csillogott villogott minden, így zuhanyozott és lefeküdt abban a reményben, hogy hamar elalszik.

Egy órás vergődés után sikerült is neki, amit sikerként könyvelt el, mivel az utóbbi időben álmatlanságban szenvedett.

Sokszor éjszaka azon gondolkodott, talán túl hirtelen döntött, mikor úgy határozott ilyen messze költözik az otthonától, a családjától, a barátaitól. Akkor jó ötletnek tűnt minél messzebb kerülni Georgtól, nem akarta a közös házukat látni nap, mint nap, nem akart a sok sikertelen próbálkozásra emlékezni. Kudarcnak élte meg a mögötte lévő hét évet, és az hitte, ha messze megy, hamarabb elfelejti. Abba viszont nem gondolt bele, hogy sokat lesz egyedül, így sok ideje lesz a múlton tépelődnie.

Három hónapja lakott Newcastleben, de gyakorlatilag még egy barátot sem szerzett, csak a munkatársait ismeri és velük szemben is eléggé zárkózottan viselkedett.

Másnap reggel úgy ébredt fel, hogy valamitől vidámabb volt. Talán az idő kezdte meg begyógyítani a sebeit, de azt érezte, hogy ma egy szép nap vár rá.

Reggelizett és bebuszozott a munkahelyére. Volt autója, de úgy gondolta nem kell sietnie haza, és közben legalább embereket lát.

Leült az íróasztalához és nekikezdett a munkájának. Az irodában hárman dolgoztak, és valahogy ma sokkal jobb kedvvel beszélgetett a kollegáival mint eddig bármikor. Az egyik nő Monica idősebb volt, nyugdíj előtt állt, a másik Gillian a harmincas évei elején járt. Egy éve jött vissza dolgozni. Gyermekeivel volt addig otthon, és minden nap rengeteget beszélt róluk. Laura ezt negatív élményként élte meg. Csak az tudatosodott benne, hogy ő ilyesmit soha nem élhet át. Feladta a reményét, hogy valaha gyermeke legyen. Viszont ezen a napon ő kérdezte meg, hogy vannak a kicsik, és érdeklődéssel hallgatta Gillian válaszát.

Míg hazafelé zötykölődött a buszon arra jött rá, hogy nem kell magát elzárnia a világ és a gyermekek elől. Ha nem lehet gyermeke, máshogyan kell megtalálnia a boldogságát. Keresnie kell valami hobbit, valamit ami lefoglalja, amiben örömét leli, és találnia egy olyan férfit, aki úgy is szereti, hogy nem tud gyermeket szülni. Most kifejezetten bánta, hogy nem adta meg annak a férfinak a valódi telefonszámát.

Ki tudja, talán életem szerelmét szalasztottam el – ötlött fel benne a gondolat, de ennek hatására elmosolyodott. Képtelenségnek érezte, hogy olyan szerencséje legyen, hogy csak így a hídon állva odasétáljon mellé a nagy Ő.

Otthon átöltözött és leült böngészni az internetet. Olvasgatta a híreket, nézegette a kézműves oldalakat, és próbálta kitalálni mivel tölthetné ki a szabadidejét. Mikor felállt a gép mellől látta, hogy több mint két órát töltött el, és már ettől jól érezte magát, hogy a keresgélés így kitöltötte az idejét és teljesen izgalomba hozta.

A következő napok, hetek is hasonlóan hangulatban teltek el számára, kivéve egy-egy szomorúbb hangulatú estét. A munka utáni idejét többnyire azzal töltötte, hogy felfedezte alaposabban is a környéket, s közben rájött imád csatangolni a városban, s felfedezett egy kis kreatív hobby boltot is, ahol horgolótűt és fonalat vásárolt. Így ha fáradtnak érezte magát a sétálgatáshoz horgolt. Még valamikor gyermekkorában az édesanyja tanította meg, de már hosszú évek óta nem volt a kezében horgolótű. Most az internet segítségével felfrissítette a tudását és új technikákat sajátított el.

A munkahelyén összebarátkozott Gilliannel, aki a hétvégére kerti partira hívta meg hozzájuk. Munkatársnője nem is titkolta, hogy össze akarja hozni valakivel. Volt egy ismerőse, akinek már rég nem volt barátnője és úgy ítélte megértenék egymást. Először vissza akarta utasítani a meghívást, de aztán mégsem tette. Így szombaton délelőtt idegesen készülődött. Legalább háromszor átöltözött, mire a tükörben olyan képet látott, amiről úgy vélte megfelelő lesz. Barna rövid haját szerette kicsit borzasan viselni. Szép kék szemei voltak, amit a kék csíkos pólóval emelt ki. Egy kék rövidnadrágot választott hozzá, barna szandált barna övvel, és barna kistáskával. Nem tartotta magát soha szépnek, inkább átlagosnak, így most is azt állapította meg, hogy átlagos szépségéből a legtöbbet hozta ki.

Gilliannék háza előtt parkolt le, és idegesen szállt ki az autóból. A bejárati ajtó előtt megállt és csengetett, s míg várakozott, hogy kinyissák az ajtót a kiszűrődő hangokat figyelte. Egyszerre hallotta férfiak, nők és gyerekek hangját kavarogni, amitől még idegesebb lett. Egy percet sem kellett várnia, már Gillin ajtót is nyitott neki.

• Szia! – köszöntette vidáman! - Gyere már majdnem mindenki itt van!

Gillian bevezette a házba és ő feszülten lépkedett mögötte. Gillien bemutatta mindenkinek, többek között a férjének és találkozhatott a gyermekeivel is, akikről már olyan sokat hallott. Aztán kimentek a kertbe és egy férfihoz lépett, aki a húst sütötte. Valamit mondott neki, mire a férfi megfordult és ő majdnem összeesett meglepettségében.

• Ő itt Noah Tok – mutatta be a férfit. Ő pedig…
• Nem kell bemutatnod, már ismerjük egymást – szólalt meg Noah.
• Ismeritek egymást? – lepődött meg Gillian. – Mégis honnan?
• A hídon találkoztunk, mikor Laura a buborékokat nézte és a telefonszámát is megadta.

Erre a mondatra lesütötte a szemét, és zavarba jött.

• Ok! Akkor beszélgessetek, ja és a húst se égessétek meg közben, nekem még bent dolgom van – csicseregte vidáman Gillian.
• Szia! – mondta Noah a szemébe nézve, mikor Gillian elment.
• Szia!
• Próbáltalak hívni, de valami nem stimmelt a számmal.
• Lehet rosszul írtad be! – mondta neki.
• Azt írtam be, amit diktáltál. Tudod az elmúlt hetekben azon gondolkodtam, ha nem akartad megadni a számod, miért nem mondtad meg.
• Bocs! – mondta halkan a férfinak. Sajnálom!
• Én is! – fordult el tőle Noah és megfordította a húsokat.
• Hagylak sütögetni – ezzel otthagyta a férfit.

Valahogy nem volt kedve beszélgetni vele a szemrehányása után. Bement a házba és most jutott eszébe, hogy a szatyrot, amiben a bort és a gyerekeknek szánt ajándékot hozta, még mindig a kezében szorongatja. Kitette a bort az asztalra és megkereste a gyerekeket, hogy odaadja nekik a játékokat. A kicsik nagyon örültek, és együtt bontották ki az ajándékokat. Játszani és beszélgetni kezdet a gyerekekkel, ami meglepő módon nagyon jól ment neki. Kis idő múlva Noah jelent meg mellette és ő is bekapcsolódott a játékba. Ettől feszültnek érezte magát és azon gondolkodott, hogy tudná otthagyni a gyerekeket Noahval együtt.

• Én szomjas vagyok ti nem? – kérdezte a gyerekeket.
• Nem! – mondták azok kórusban.

Éppen erre a válaszra számított.

• Akkor én elmegyek, iszok egy kicsit! – mondta Noáhra nézve, és már a konyha másik végében is volt.

Töltött magának egy pohár limonádét, és megkérdezte Gilliant, hogy miben segíthet. Szerencséjére akadt tennivaló, így nem kellett visszamennie. Miközben a konyhában tevékenykedett próbált bekapcsolódni az ott zajló beszélgetésbe. Szerencséjére Monica is ott volt, így hamarabb felszabadult, és kezdte jól érezni magát.

Mikor mindennel kész voltak, a teraszon lévő asztalt terítették meg és valahogy úgy alakult, hogy Noah mellett kapott helyet. Természetesen ebben benne volt Gillian mesterkedése. Egy darabig szótlanul falatoztak egymás mellett, majd Noah megszólalt.

• Most megadnád a valódi számodat?
• Igen!
• Akkor miért nem?
• Nehéz időszak után voltam, amit akkor még nem hevertem ki.
• És most?
• Már túl vagyok rajta – mosolygott a férfira.
• Örülök neki. Mesélnél magadról valamit? – kérdezte Noah.
• Mire vagy kíváncsi.
• Mondjuk, hogy miért rövid a hajad?
• Nem tetszik? – túrt hírtelen a hajába.
• De, nagyon is tetszik!

Ettől a választól kicsit zavarba jött és megköszörülve a torkát válaszolt.

• Nagyon sokáig hosszú hajam volt, de mielőtt ideköltöztem úgy éreztem nem csak a lakóhelyemet akarom megváltoztatni.
• Honnan költöztél ide?
• Bristolbol.
• Megkérdezhetem miért?
• Egy hét évig tartó kapcsolat ért véget, és úgy gondoltam a változás jót tesz majd.
• És jót tett?
• Nem olyan gyorsan mint gondoltam, de most azt mondhatom jó döntés volt.
• Mesélj valamit a családodról.
• Nem sok mindent tudok róla mondani. Szokásos családmodell vagyunk. Anya, apa, két gyerek, akikből az egyik én vagyok – mosolygott Noáhra. Szóval a szüleim és a bátyám Bristolban élnek.
• Mit szóltak hozzá, hogy elköltözöl?
• Nem örültek neki egyáltalán, de hajthatatlan voltam.
• A bátyád megnősült már?
• Még nem, de komoly kapcsolata van. Igaz nekem is az volt – mondta elgondolkodva.
• Látom, még mindig fáj.
• Nem már nem fáj, csak sajnálom a sok energiát és időt, amit belefektettem. De elég belőlem, had halljak én valamit rólad.
• Én itt születtem, és szeretek is itt élni. Egyke vagyok, az édesapám kicsi koromban halt meg, az édesanyám egyedül nevelt fel. Ő imádja a zenét, és ezt én is megörököltem.
• Mögötted van félresikerült kapcsolat?
• Nem, ezt nem mondhatom. Persze voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de egyik sem végződött úgy, hogy azt érezzem, el kell mennem az ország másik végébe.

Ennek hallatán egy sóhaj szakadt ki Laura szájából.

• Sajnálod? – kérdezte Noah.
• Mit? – nézett rá értetlenül.
• Hogy nem költöztem el több száz kilométerre?
• Nem, dehogy is! – próbált mosolyogni.

Nem mondhatta el ennek az idegen férfinak, hogy mennyi mindenen ment keresztül, ami odáig vezetett, hogy most itt ül ennél az asztalnál.

• Mesélj valamit a munkádról! Sok tehetség kerül a kezeid alá?
• Nem túl sok, de azért mindig akad egy-egy kiemelkedő fiatal, csak az a baj, hogy nem minden esetben párosul a tehetség a kitartással és a szorgalommal.
• Én elhatároztam, ha majd nyugdíjba megyek, megtanulok gitározni. Igaz semmi hallásom, semmi érzékem a zenéhez, de gondolom pár alapdolgot csak meg tudnak tanítani nekem.
• Gitározni is tudok, ha szeretnéd szívesen tanítalak.
• Nem!
• Nem? – nézett furcsán Laurára a férfi.
• Inkább zongorázni taníts!
• Nagyon szívesen! – húzódott most már mosolyra Noah szája.
• Köszönöm! – bólintott Laura.
• Otthon van zongorám akár holnap délután is átjöhetsz.
• OK – hallotta a saját hangját, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy is vezetett eddig a beszélgetés, hogy már ott tartanak, másnap felmegy a férfi lakására zongoraleckét venni.
• De előre jelzem, botfülű és kétbalkezes vagyok, a legkisebb ritmusérzék nélkül.
• Nem ijesztesz meg!
• Nem is ez volt a szándékom, csak fel akartalak készíteni a rideg valóságra.

A beszélgetésük még egy rövid ideig folytatódott, amiből megtudta, hogy Noah Gillian férjének a barátja, aki ugyan ott tanít ahol ő.

Ebéd után Laura segített leszedni az asztalt és bepakolni a mosogatógépbe. Ezután próbált elvegyülni és minél több emberrel beszélgetni és ismeretségeket kötni. Szerencséjére ez igen könnyen ment, mert mindenki nagyon barátságos és érdeklődő volt. A tekintete sokszor tévedt oda, ahol Noah volt, és ha jól látta, a férfi is többször nézett felé.

A délután folyamán még többször egymás mellé sodródtak, és mindig váltottak néhány szót. Mikor indulni készült Noah kikísérte az autójához.

• Akkor megkaphatom a telefonszámodat? Most az igazit?
• Igen, persze.
• Inkább csörgess meg és elmentem a számod!
• Nem bízol bennem? Mondtam, hogy sajnálom! Meg akartam adni a számomat akkor is a valódit, de az utolsó pillanatban valami miatt az utolsó számjegynél rosszat mondtam. Később eszembe jutottál, és bántam, hogy nem a valódit adtam meg.
• Valóban? Ennek igazán örülök!

Kölcsönösen számot cseréltek, és megbeszélték, hogy másnap ötkor találkoznak a hídon, ahol először meglátta Noah.

Laura vasárnap későn ébredt fel. Úgy érezte ilyen nyugodtan és pihentetően már évek óta nem aludt. Még egy darabig ágyban maradt, kicsit nézte a tv-t, majd felhívta a testvérét és a szüleit, akikkel hosszan és jókedvűen beszélgetett. Ezután már a gondolatai a délutáni találkozón jártak. Ebben a pillanatban nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt ez az egész dolog Noáhval. Ő meg a zongora!

Elkezdett öltözni, ami most is fejtörést okozott neki. Kihívóan semmiképp nem akart lenni, viszont nőies mindenkép. Egy mogyorószínű szoknya, és egy mély lila topra esett a választása, melyhez egy világosabb lila kardigánt vett fel. A kiegészítőkben is a szoknya színei jelentek meg. Mikor elkészült elégedetten mérte végig magát a tükörben. Enyhe sminket tett fel, beletúrt a hajába és elindult. Mivel még rengeteg ideje volt, autó helyett gyalog ment. Feszült volt, és úgy határozott, ha találkozik Noáhval megmondja neki, hogy inkább üljenek be egy kávézóba beszélgetni, és felejtsék el a zongorázást.

Igen, így jó lesz! – erősítette magát. Mikor a hídra kanyarodott már messziről látta Noha magas alakját. Egész más mint Georg volt, sokkal sötétebb a haja és sötétbarnák a szemei is, mégis tetszik – állapította meg mikor közelebb ért a férfihoz.

• Szia! Örülök, hogy eljöttél! – köszöntötte a férfi.
• Az nem volt kérdés hogy itt leszek, az viszont már koránt sem biztos, hogy akarok zongorázni tanulni. Inkább üljünk be valahová, vagy sétáljunk egyet és beszélgessünk.
• Nem, nem! Szó sem lehet róla!
• De miért nem, olyan béna vagyok! – hajtotta szégyenlősen a tenyerébe az arcát.
• Még ki sem próbáltad, honnan tudod, hogy béna vagy?
• Én pontosan tudom, ne akard te is tudni.
• Semmilyen kifogást nem fogadok el! Megbeszéltük, hogy zongora leckét adok neked, és ez így is lesz.

Noah megragadta a kezét és elindult a folyó túlpartja felé. Nem volt mit tennie, követnie kellet a férfit. Eltelt már néhány perc, mióta kéz a kézben sétáltak, és csak most jutott el a tudatáig, hogy fogja a férfi kezét. Úgy nézhetünk ki, mint ha egy pár lennénk – jutott eszébe. Kivette a kezét a férfi kezéből és a táskájába nyúlt egy zsebkendő után, pedig semmi szüksége nem volt rá, de megtörölte az orrát.

• Hol laksz? – kérdezte a férfit. Messze?
• Nem, nem túl messze. Bírsz gyalogolni a magassarkúdban?
• Igen, persze. Kényelmes cipő. A világból is kigyalogolnék benne – mondta és mosolyra húzódott a szája.
• Min nevetsz?
• Csak eszembe jutott, hogy az édesanyám mondta mindig ezt, mikor megkérdeztem, hogy kényelmes-e a cipője. Persze soha még az utca végéig sem bírt úgy elmenni, hogy ne törje ki a cipő a lábát.
• Akkor én is így fogok veled járni?
• Nem, ez valóban kényelmes, legalábbis remélem nem fog rám cáfolni.
• Szólj, ha mégis.
• Mit teszünk?
• Mondjuk hívunk egy taxit.
• Ja, tényleg, ez eszembe sem jutott.
• Mi jutott eszedbe?
• Nem is tudom, mondjuk ha van cipőbolt a közelben, veszünk egy papucsot. Ez már sokszor jelentett megoldást az édesanyám számára.
• Ha szeretnéd azt is megtehetjük – mosolygott Noah.

Tizenöt percen belül egy téglaépítésű sorház előtt álltak meg. Noah megkereste a kulcsait és kinyitotta az ajtót. Ahogy belépett semmi mást nem látott, csak a hatalmas zongorát, ahogy csillog a fényben, ami a hatalmas ablakokon keresztül beáramlott. A zongora mellé sétált, végighúzta rajta az ujját.

• Nagyon szép! – mondat. – Még soha nem láttam ilyen közelről zongorát.
• Komolyan? – mosolyodott el Noah.
• Komolyan.
• Mit kérsz inni?
• Egy pohár vizet.
• Szénsavasat, vagy menteset?
• Szénsavasat.

Noah elővett két üveget a hűtőből, tartalmukat poharakba töltötte és odavitte neki. Míg a férfi ezzel foglalatoskodott ő elszakította tekintetét a hatalmas hangszerről és szétnézett a lakásban. A nappaliban fekete bőr ülőgarnitúra volt, fekete dohányzóasztallal és alapjában véve az egész lakás férfis volt, de a sok fa padló, és a fa kiegészítő bútorok meleggé és otthonossá tették.

Leültek a kanapéra és egy kis kellemes csevegés után megkérte a férfit, hogy játsszon neki valamit. Noah a zongorához ment, eleget téve a kérésének elkezdett zongorázni. Ő kényelmesen elhelyezkedett a fekete bőrkanapén és hallgatta a felcsendülő zenét.

Ez hogy ilyen közelről hallhatott egy ilyen csodás zongorajátékot teljesen új élmény volt számára, és elhallgatta volna órákig. Azonban Noah körülbelül tízperc játék után abbahagyta a zongorázást és intett neki, hogy menjen oda hozzá.

Félénken állt fel és odasétált a férfi mellé.

• Gyere ülj le! – állt fel a férfi a zongora mellől.

Ő leült és csak bámulta a sok billentyűt, amik ilyen közelről szinte ijesztően soknak tűntek.

• Olyan rémült képet vágsz, ne félj, nem bánt! – nevetett Noah.
• Nem félek –mondta hangosan, de nem volt benne biztos, hogy nem ezt érzi - csak olyan szép ez a hangszer, hogy nem bírok betelni a csodálásával.
• Akkor bemutatom neked! – kezdett a mondandójába Noah. A zongora közel hatezer alkatrészből áll, számos szakember együttműködéseképpen készül el. Egyetlen darabnak az elkészítésében közel száz ember vesz részt. Ez itt a billentyűzet, itt vannak a kalapácsok, a húrok és a tompítók – mutatta a zongora főbb alkatrészeit. A zongorának négy fő alkotó eleme van, a zongoratest, a hangzótest, a mechanika – az előbb mutatott alkatrészek ide tartoznak – és a pedálok.

Figyelmesen hallgatta Noáht, miközben az beszélt a zongoráról, mutogatta a részeit és valami miatt aranyosnak találta ezt a helyzetet és elmosolyodott.

• Mi az? – kérdezte Noah.
• Semmi, figyelek, mondd tovább!
• Csak mosolyogsz és elvonod a figyelmem!
• Óh, a tanár bácsinak ilyen könnyen el lehet vonni a figyelmét?
• Bocs, nem akartam tanár bácsis lenni.
• Legyél az, érdekes dolgokat tudok meg erről a szép hangszerről.

Noah folytatta a megkezdett mondanivalóját, és ő igyekezett minden szavát megjegyezni. Egyszer a férfi megkérdezte tőle:

• Tudsz kottát olvasni?
• Lehet! – válaszolta elgondolkodva.
• Lehet? – kérdezte a férfi csodálkozva.
• Valamikor jártam énekórára, ott használunk kottát, de szerintem van annak talán tíz éve is, hogy nem láttam.
• Ok, akkor átismételjük, hogy is kell kottát olvasni, és fogsz kapni egy kis házi feladatot is.
• Lehet nem is akarok tudni zongorázni, csak hallgatni szeretném azt, hogy játszol rajta – mondta miközben a billentyűzetre tette a kezét, és finom lenyomta az egyiket.
• Nem nehéz kottát olvasni – mondta a férfi sokkal halkabban, mint ahogy eddig beszélt, és a kis hosszúkás széken mellé ült, és egy gyönyörű dallamot kezdett el játszani.