Keresztül az államon - 9. fejezet

Tétova mozdulattal elindult a férfi felé, aki felült az ágyban, és kinyújtotta felé a kezét, mintha bátorítani akarná, hogy tegye meg mindazt, ami a fejében jár.

Lassan lépkedett az ágyig, majd megállt és a földre dobta a törölközőjét s néhány pillanatig csak állt, és élvezte, ahogy a férfi tekintetével végigjárja egész testét. Azután Evaldo a kezével is bejárta azt az utat, amit az előbb csak a szemével, majd magához húzta az ágyba, és fölé kerekedett. Ő ismét érezhette az acélos izmokat, férfi testéből áradó meleget, amit annyira imádott.

Evaldo csak nézett a szemeibe s az ujjával az ajkait cirógatta.

• Szeretlek – mondta, olyan érzéki hangon, ami a bensője legmélyét is megérintette.
• Én is – súgta, s lágyan megcsókolták egymást.

A szerelmeskedésük felülmúlt minden eddigi együttlétüket. A szabadjára engedett érzelmek, a hónapokig tartó vágyakozás különlegessé tette.

Izzadtan bújtak egymáshoz s ő mély, nyugodt álomba merült. Mikor felébredt már sötét volt a szobában s ő rögtön Evaldot kereste, de a férfi nem volt a szobában.

Felkelt, hogy megkeresse, s közben egy kis félelem fogta el. Nem tudja miért, de félt, hogy nem az következik ezután amire ő számít.

• Felkeltél? – hallotta meg a férfi hangját hamarabb, mint ahogy meglátta volna.
• Igen! Hány óra van?
• Kilenc!
• Haza kell mennem! Codyt otthagytam magában.
• Meg fogja érteni! – lépett oda hozzá Evaldo és megcsókolta, miközben lágyan végigsimította a hátát.

Ettől az egyszerű mozdulattól az egész teste megremegett és tudta, el kell szakadnia tőle, különben ismét az ágyban kötnek ki, de neki most tényleg haza kell mennie.

• Mennem kell! – bontakozott ki az öleléséből.
• Ok! Elviszlek!

Fél óra múlva már a saját lakásában volt, ahol Cody édesen aludt. Mellé ült, és megsimogatta az arcát.

• Szia! – köszönt neki, mikor az kinyitotta a szemét és máris molyosra húzódott a szája.
• Szia! Szóval megkerültél. Remélem jól érezted magad!
• Nagyon sajnálom! Nem így terveztem!
• Nem-nem semmi baj! Örülök, hogy végre megoldottátok a dolgot Evaldoval. Kilométerekről látni, hogy mennyire szeretetitek egymást, nem tudom mi tartott ennyi ideig.
• Én sem!
• És mesélj, milyen lánnyal ismerkedtél meg?
• Egy aranyos, csinos lánnyal.
• Fogtok még találkozni, vagy egyszeri alkalom volt?
• Sosem lehet tudni – kacsintott Cody.
• Gyere, készítek neked valami vacsit.
• Ok, farkas éhes vagyok.
• Mit szeretnél? Pizza, rántotta….
• Imádom a rántottát.
• Akkor azt kapsz.

Míg a vacsorát készítette kikérdezte Codyt Irával kapcsolatban. Kíváncsi volt rá, mennyire ismeri, és mit tud róla.

• Ira érdekes nő. Nagyon szép, de én nem nagyon szeretem. Az anyja nem rég költözött a rezervátumba, őt látogatja meg nagy ritkán. Nagyon segítőkész, és állítólag az indián gyökerei miatt akar segíteni, a jogainkért harcolni, de nekem valami miatt ellenszenves.
• Pénteken megkért, hogy tartsam magam távol Evaldotól.
• Komolyan?
• Igen, azt mondta megbánom, ha nem hagyom békén.
• Mit akar tenni, ha mégsem?
• Mit tehetne? Semmit!
• Remélem! – mondta komolyan Cody.
• Tessék! – tette a fiú elé a rántottát, kenyeret, és egy pohár tejet – Jó étvágyat!
• Köszi! Te nem eszel?
• Nem vagyok éhes.
• Hm, a szerelem teszi ugye?
• Lehet! – mosolygott.

Egy darabig még beszélgettek, azután aludni tértek. Neki nehezen jött álom a szemére. Még intenzíven benne volt az élmény, amit Evaldoval élt át azon a napon. Mikor hazahozta nem beszéltek meg semmit, hogy hogyan folytatják, hogy folytatják-e egyáltalán.

• Ki az ágyból! Ezt a napot már velem kell töltened! – ébredt fel Cody vidám és energikus hangjára.
• Hány óra?
• Nyolc, úgyhogy ki az ágyból irány várost nézni! – húzta le róla a fiú a paplant.
• Miért kínzol? Utálok korán kelni!
• Korán? Mondtam, hogy már nyolc óra van!
• Vasárnap van és ilyenkor tízig ágyban kéne lennem. Gyere, inkább feküdj ide és beszélgessünk egy kicsit.
• Ok! – dőlt mellé az ágyra Cody és a paplant visszaterítette rá. – Miről szeretnél beszélgetni.
• Ha felhívnád azt a lányt, akivel tegnap megismerkedtél mi lenne?
• Szerinted? – vigyorgott sokat sejtető mosollyal Cody.
• Nem arra gondolok!
• Akkor mire?
• Arra, hogy mi lenne, ha egy találkát több is követne és mondjuk egymásba szerettek. Gondolom, egy igazi városi lányról van szó. El tudod képzelni, hogy feladd az otthoni életed, és ideköltözz, vagy bármi más miatt?
• Nem!
• Nem vonz a nagyvárosi élet?
• Nem bírnék itt élni. Ez a rengeteg autó, a rengeteg ember, áááá soha. És te nem vágysz el innen?
• Eddig nem vágytam. Imádtam a rengeteg autót és a rengeteg embert. De mióta Evaldoval bejártuk az állam sok részét és megtapasztaltam milyen közel élni a természethez, már másképp gondolkodom, mint régen.
• Akkor lehet, mi jó pár lettünk volna.
• Ugye nem vezettelek félre? – nézett lelkiismeret furdalással a fiú szemébe.
• Az első pillanattól fogva tudom, hogy Evaldot akarod féltékennyé tenni velem.
• Haragszol?
• Nem, dehogy!
• Köszi! – mondta s egy puszit nyomott az arcára. – Hová szeretnél ma menni?
• Chinatownba.
• Tényleg a kínai negyedbe akarsz menni? – csodálkozott.
• Igen.
• Miért?
• Tetszik az építkezési stílusuk, és a kultúrájuk.
• Ok, akkor készülődjünk.

A nap csodálatosan telt, de sokszor eszébe jutott Evaldo és többször ránézett a telefonjára, hogy nem volt-e nem fogadott hívása, vagy nem kapott-e sms-t.

Codyt az együtt töltött tökéletes nap után kivitte a buszállomásra és már majdnem este nyolc óra volt, mikor leparkolt a háza előtt. Mikor be akart menni egy ismerős alak bukkant fel szinte a semmiből.

• Mondtam, hogy hagyd békén Evaldot! – szólalt meg.
• Mit keresel itt Ira?
• Egyszer már figyelmeztettelek, tartsd tőle távol magad!
• Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá, hogy mit csinálok, és kivel.
• Jegyezd meg, hogy Evaldo az enyém!
• Nekem nagyon nem úgy tűnik! – mosolygott gúnyosan az arcába.

Erre Ira szemei összeszűkültek, és fújtatott, mint egy vadállat.

• Ezerszer is megbánod, hogy szemetet vetettél rá! – mondta, majd ugyan olyan hírtelen tűnt el, mint ahogy felbukkant.

Idegesen ment fel a lakásába, és próbálta meggyőzni magát, hogy Ira ezen kívül, hogy megkeresi, és azt mondja, hagyja békén Evaldot, nem sok mindent tehet.

Fáradtan vetette le magát a kanapéra és lehunyta a szemeit. Ismét felidézte magában a szombati napot, az Evaldoval együtt töltött időket még az első útjukról. Ábrándozásából a csengő éles berregő hangja szakította ki. Idegesen nyitotta ki az ajtót, és mély levegőt vett, hogy erőteljes hangon adja Ira tudtára, hogy hagyja békén, de nem a nő állt az ajtajában.

Evaldo volt az, aki ahogy meglátta átölelte és mohón csókolta. Így léptek be a lakásba is, és a férfi még annyi időre sem hagyta abba a csókolását, hogy bezárja az ajtót, csak berúgta maga mögött. A kanapéra fektette, ahol az imént róla ábrándozott és szenvedélyesen szerették egymást. Úgy, mint annak idején a faházban és a sátorban, de a mindkettőjükben dúló érzelmek még tökéletesebbé tették együttlétüket.

Evaldo egész éjszakára nála maradt és csak reggel ment el, mikor ő is elindult dolgozni. Most sem beszéltek meg semmit a folytatásról, csak tudták, hogy mi fog következni ezután.

A munkahelyén új, komoly feladatot bíztak rá, aminek nagyon örült, hisz ez azt jelenti, hosszú távon számítanak a munkájára. Már csak egy nap volt hátra a próbaidejéből, de már megnyugodhatott, hogy maradhat. Szeretett itt dolgozni és végre ismét önálló lehetett, nem kellett a szüleinél laknia, ami sokat jelentett számára.

Az estét ismét Evaldoval töltötte és az éjszakát is. Ugyan úgy, mint előző reggel, a férfi csak akkor ment el tőle mikor ő elindult dolgozni. Sugárzott a boldogságtól, mikor az irodában leült az íróasztala mellé. Még soha életében nem érezte ennyire jól magát a bőrében.

Nem sokkal később megcsörrent a telefon az asztalán és a főnöke kérte, hogy menjen be hozzá. Jegyzettömböt és tollat vett magához, hisz biztos volt benne, hogy az új feladatával kapcsolatosan fog még információkat kapni.

• Tessék, jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mutatott az egyik székre az ötvenes évek közepén járó férfi. – Azért hívtam, mert ugye ma jár le a próbaideje.
• Igen! – mondta mosolyogva. – Remélem meg volt elégedve az eddigi munkámmal…
• Igen, nagyon, de…

Mikor meghallotta a de szócskát, tudta, hogy ez volt itt utolsó munkanapja, csak nem értette miért.

• De? – kérdezte halkan.
• A költségvetésünk mégsem bír el még egy plusz embert, az utolsó három hónapban nem igazán úgy alakultak a cég dolgai, mint amire számítottunk. Nagyon sajnálom!
• Értem, és köszönöm, hogy eddig itt dolgozhattam – mondta és köszönés nélkül ment ki.

Az asztaláról összeszedte a dolgait, s érezte magán a kollegái tekintetét. Mintha mondtak vagy kérdeztek is volna tőle valamit, de nem válaszolt. Tudta le kellene adnia dolgokat, vagy valamit, de nem érdekelte. Mit tudnak vele csinálni? Kirúgják?

Mikor elpakolta azt a pár dolgot, amit bevitt, ránézett a munkatársaira és csak ennyit mondott nekik könnyes szemmel:

• Örülök, hogy megismertelek benneteket, további jó munkát!

Igyekezett mielőbb eltűnni, nem akarta, hogy sajnálattal nézzenek rá, nem akart beszélgetni.

Annyi ideig keresett munkát, olyan sok kudarc érte, és most mikor sikerült egy olyan helyet találnia ahol jól érezte magát, szerette a munkát, amit végzett csak úgy kirúgják. Nem értette az egészet.

Otthon még mindig úgy érezte, mintha amit történt vele, csak valami rossz álom lenne. Nem tudta mennyi ideig ülhetett a konyhában, a telefonja csörgésére figyelt fel.

Felállt és kihalászta a táskája aljáról a készüléket. Evaldo számát írta ki a készülék és ő ettől kicsit jobban érezte magát.

• Szia! Mikor végzel? – hallotta Evaldo hangját.

Nem tudta mit válaszoljon. Semmi kedve nem volt most elmondani mi történt, így csak annyit mondott hatkor már otthon lesz.

• Ok, hatkor ott vagyok érted!
• Hová megyünk?
• Meglepetés!
• Nem maradhatnánk inkább itthon?
• Valami baj van?
• Nem-nem, de szívesen lennék veled csak kettesben.
• Az ágyban?
• Igen ott! – mondta halkan, s már a gondolattól is megremegett a teste.
• Rendben, akkor majd máskor megyünk.

Mikor Evaldo megjött sem volt kedve elmondani mi történt, nem akarta elrontani a hangulatot. Igaz tudta, Evaldo úgy is meg fogja tudni, hisz vele tartotta eddig a kapcsolatot a peres ügy miatt. De mégis úgy határozott, majd később beszél neki erről.

Evaldo már aludt mellette és az ő gondolatai visszatértek a főnöke, pontosabban a volt főnöke szavaira. Nem tartotta logikusnak, amit mondott, úgy érezte csak kitalálta, hogy mégis megindokolja az elbocsátását. Nem értette mi történhetett egy nap alatt, hisz hétfőn még egész komoly munkával bízta meg. Hogy tűnt el a pénz, hogy kedden már nem tudják fizetni.

Már hajnalodott, mikor elaludt, de álma nyugtalan volt, és reggel arra ébredt, hogy Evaldo hozzábújt és lágyan megcsókolta.

• Álomszuszék! El fogsz késni a munkából!

Ekkor jutott eszébe, hogy neki most el kellene indulnia munkába, mint minden reggel. De nem akart színjátékot, így még mielőtt kinyitotta volna a szemét csak annyit mondott.

• Ma nem kell bemennem!
• Miért? Szabin vagy?
• Igen!
• Miért?
• Van néhány elintézni valóm.
• Ok, de sajnos nekem mennem kell!
• Biztos?
• Hát annyira nem sürgős, én vagyok a főnök, vagy mi a fene – mosolygott Evaldo, és szorosan átölelte, majd megcsókolta, de annak a gyöngédségnek, amivel felébresztette már nyoma sem volt.

Mohón és követelőzően csókolták egymást, s a tűz azonnal fellobbant bennük, mint már annyiszor. A szerelem érzésével a szívükben az az erős testi vonzódás, ami első perctől ott volt köztük még inkább fokozódott.

Miután Evaldo elment azonnal nekiült állást keresni. Talált is néhány hirdetést, ahová rögtön elküldte az önéletrajzát és bízott benne, hogy nagyon sürgősen el tud helyezkedni.

Egész nap feszült volt, és azon gondolkodott mi történhetett, mikor egy kósza gondolata támadt.

• Ira? – kérdezte hangosan.

Ügyvédként sok mindenkit ismerhet, és amilyen őrülten viselkedett talán tényleg ő rúgatta ki. Ennek már lenne értelme. De mit remél ettől? Evaldoval való kapcsolata semmit nem fog változni.

Elővette a telefonját és felhívta a férfit.

• Szia! Reggel nem mondtam igazat!
• Tessék? – kérdezte Evaldo.
• Nem szabadságon vagyok! Elbocsátottak.
• Miért nem mondat el?
• Nem tudom! Annyira váratlan volt, hétfőn komoly munkát kaptam, kedden meg behívott a főnök, hogy nem jól alakult a cég anyagi dolgai.
• Nem értem. Áttekintettem a cég pénzügyeit a per miatt, és ettől jobban nem is állhatnának.
• Akkor biztos elégedetlenek voltak velem, csak nem akarták mondani.
• Majd rákérdezek.
• Nem-nem! – tiltakozott hevesen.
• De miért?
• Nem szeretném!
• Rendben! Most mennem kell! Este találkozunk! Szeretlek!

Ennek a gyönyörű szónak a hallatán hatalmasat dobban a szíve és ő is kimondta.

• Én is szeretlek!

Még egy darabig állt a nappalija közepén a telefonnal a kezében és élvezte azt a kellemes érzést, amit a szeretlek szó váltott ki benne, majd lassan leült a kanapéra és gondolatai ismét Irához tértek vissza. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy az ő keze van a dologban. Úgy döntött, hogy este Evaldot kikérdezi azzal kapcsolatosan milyen ügyvéd, hol dolgozik pontosan, mi a szakterülete. De azt nem akarta elmondani, hogy Ira már kétszer is megfenyegette.

Vacsorát főzött és evés közben rátért a témára.

• Mondd Ira jó ügyvéd?
• Nagyon! Rámenős, kemény és el is éri mindig a célját.
• Mi a szakterülete?
• Ingatlanokkal foglalkozik.
• Akkor gondolom elismert a szakmán belül.
• Igen! Rengetegen szeretnének vele dolgozni.

Akkor biztos sokfelé elér a keze – gondolta magában – és azt is simán elintézte, hogy kirúgjanak.

• De miért is beszélünk róla?
• Csak úgy eszembe jutott.
• Segítsek munkát keresni? – kérdezte Evaldo.
• Köszi, aranyos vagy, de inkább egyedül próbálkoznék még egy darabig. Ha mást nem találok, talán sofőrként valaki még alkalmaz. Tudod már dolgoztam olyan munkakörben és maximálisan meg voltak velem elégedve – nézett cinkosan a férfi szemébe.
• Egyszer én is alkalmaztam egy sofőrt, akivel maximálisan meg voltam elégedve mindaddig, míg ott nem hagyott a vadon közepén.
• Biztos nem akart zavarni, hisz egy nővel voltál, és még ha alkalmazott volt is felesleges harmadiknak érezte magát.
• Volt ott egy felesleges harmadik az biztos, csak az a baj, hogy ő maradt ott velem, akire szükségem volt, az pedig elment.
• Szükséged volt rám? – nézett kíváncsi várakozással a férfira.
• Mindennél jobban szükségem van rád! – mondta Evaldo és odament hozzá.

Ő felállt és szorosan átölelték egymást. Teste nekifeszült izmos mellkasának, kemény combjainak és ettől törékeny nőnek érezte magát. Szerette ezt érezni, és szerette, ahogy Evaldo törékeny nőként is bánt vele.

A következő napok állásvadászatról szóltak. Hétvégére két állásinterjúra is behívták. Úgy érezte mindkettő nagyon jól sikerült, és a következő hét elején az egyik helyről vissza is hívták. Itt is sikeresen vette az akadályokat, így néhány nap múlva már mehetett aláírni a szerződést.

Izgatottan lépett be az irodába, ahol egy kedves nő fogadta. Leültette és nagyon tapintatosan elmondta, hogy az utolsó pillanatban mégis másik pályázóra esett a választás.

Nem akarta elhinni. Ugyan az az érzés fogta el, mint amikor kirúgták. Sejtette, hogy ez nem lehet véletlen. Mikor kiment az épületből és meglátta Irát, aki a kijárattal szemben állt, már biztos is lehetett benne.

• Mondtam, hogy megbánod, ha nem tágítasz az utamból.
• Ira, előtted állt a lehetőség. Imádott téged, de akkora sebet ejtettél a szívén, hogy már nem tudott neked megbocsájtani.
• Te nem ismersz engem! Én mindig megkapom, amit akarok! Ha még akarsz ebben az életben dolgozni, jobban jársz, ha félreállsz az utamból.
• Nem félek tőled! – mondta és otthagyta a nőt, aki gúnyosan mosolygott rá.

Nem tudta mit kellene tennie. Valahogy nem akaródzott megmondania Evaldonak, hogy Ira mit művel vele. Egyedül szerette volna megoldani a problémát. Először is rá kell jönnie, honnan tud ez a nő mindent róla.

Próbálta logikusan végiggondolni a történéseket. Mi a legegyszerűbb módja, hogy tudjon a dolgairól. Ha ő akarna kutakodni valaki után a társasági oldalakkal kezdené. Igaz ő soha nem írt ki nyilvánosan semmi különös dolgot, de azért sok mindent meg lehet tudni az emberekről egy-egy ilyen oldal segítségével. De hogy innen hogy lépne tovább, azt már nem igazán tudja. Talán megpróbálna az e-mailjeihez hozzáférni valahogy. Mindent e-maileken keresztül intéz, és Ira ha maga nem is ért annyira a számítógéphez hogy fel tudjon törni egy e-mail fiókot, biztos megtalálja a megfelelő embert erre. Mikor hazaért az első dolga az volt, hogy törölt mindent, de fogalma sem volt mi mást tehetne még.

Este mikor Evaldo megérkezett hozzá az amúgy is rossz napja még rosszabb lett. Elmondta neki a férfi, hogy Irával ismét együtt dolgozik.

• Miért? Muszáj pont vele?
• Nem minden esetben lehet megválasztani, hogy kivel dolgozzunk együtt.
• Gondolom nem véletlen a dolog.
• Mire gondolsz?
• Irára. Az a nő nagyon akar téged!
• Rég nem láttam, ma is csak telefonon beszéltünk.
• De gondolom, ez nem így lesz ezután.
• Valóban nem, de remélem nem vagy féltékeny.
• Nem – mondta és kicsit durcásra sikeredett a hangja.
• Ez nem volt valami hihető – lépett mellé Evaldo.
• Pedig nem vagyok – nézett rá.

Egész más a bajom vele – gondolta. Most itt lett volna az alkalom, hogy elmondja mit művel Ira, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán, de fogalma sem volt miért.

A következő héten alig látta Evaldot, sokat dolgozott és tudta, hogy sokat van együtt azzal a nővel. Hét végén azzal hívta fel, hogy lesz egy munkavacsora, ahová szeretné, ha vele tartana. Örült is neki, míg meg nem tudta, hogy Ira is ott lesz. Igyekezett kibúvót találni, de nem akarta Evaldo megbántani, így belement.

A vacsora alatt Ira olyan kedves volt vele, mintha a legjobb barátnők lennének, és még csak véletlenül sem tett olyasmit, ami arról árulkodna, hogy bármit is szeretne Evaldotól. Egész este az járt a fejében, mit akarhat ezzel, mert abban biztos volt, hogy nem véletlenül van most itt.

A vacsora vége felé kiment a mosdóba és Ira azonnal követte.

• Jól érzed magad aranyom? – kérdezte tőle.
• Nem vagyok az aranyod!
• Használd ki az alkalmat! Könnyen meglehet, hogy ez az utolsó ilyen vacsora ahol Evaldoval együtt lehetsz.
• Kevés vagy te ahhoz! – mondta nyugodt, de határozott hangon és közben Irára nézett.

Nem akarta, hogy azt higgye, megfélemlítheti, vagy felidegesítheti, pedig belül forrt benne a düh. Legszívesebben megcibálta volna a gyönyörűen elkészített frizuráját.

Hazafelé tartottak Evaldoval, és egy pár perces csönd után a férfi megszólalt.

• Jól érezted magad?
• Végül is igen.
• Végül is? Mi volt a baj? Ira? Nagyon kedves volt veled, és láthatod, hogy valóban csak munkakapcsolatban vagyunk, és ő sem akar ennél többet.
• Igen látom!
• Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad attól, hogy együtt dolgozok vele.

Erre nem szólt semmit, csak Evaldora nézett. Tudta most elmondhatná Ira dolgait, de valahogy úgy érezte, ha most megtenné el sem hinné. Még neki is hihetetlen volt, hogy egy ilyen szép, okos, sziporkázó személyiségű nő milyen álszent, alattomos kígyó tud lenni. Ekkor esett le neki, hogy ez lehetett a nő terve. Tökéletes álarcot viselni Evaldo előtt, és a lehető legmélyebbre elrejteni az igazi énjét.

Mikor hazaértek Evaldo azonnal átölelte és hosszan csókolta meg, s természetesen ezen az estén is az ágyban kötöttek ki. A karjaiban elfelejtett mindent rosszat, ami nyomasztotta az életét. Ő egész éjszaka nem tudott elaludni. Figyelte Evaldo lélegzetvételeit, és azon gondolkodott, hogy vajon Ira annak idején miért hagyta el. Erről soha nem mesélt neki, igaz ő sem kérdezte meg, de nem is fogja. Örült neki, hogy így történt, és ő megismerhette, s most együtt lehet vele.

A következő héten Evaldot megint keveset látta, és a sikertelen álláskeresési próbálkozásokba is belefáradt. Pénteken a férfi ismét felhívta, hogy sokáig kell dolgoznia, így megint nem tudnak találkozni. Úgy érezte ki kell mozdulnia egy kicsit, különben megbolondul. Felhívta a testvérét, hogy menjenek el valahová kicsit szórakozni. Persze mint mindig Jewel most is kapható volt egy kis bulizásra.

Egész jó kis társaság jött össze, és beültek egy bárba kicsit iszogatni és beszélgetni. Hajnalig ott maradtak, és végül úgy döntött a tesójánál alszik, ő közelebb lakott és jól esett a kora reggeli friss levegőn sétálni vele egyet.

Szombaton csak délután három körül ért haza, és legnagyobb meglepetésére Evaldo az ajtaja előtt várta.

• Szia! Te meg, hogy kerülsz ide?
• Taxival.
• Miért nem telefonáltál?
• Próbáltam!
• Tényleg? - elővette a táskájából a telefonját és ekkor látta, hogy hat darab nem fogadott hívása van rajta. – Úh, bocs, elfelejtettem visszatenni rá a hangot.

Bementek a lakásba és átölelte a férfit, aki ugyan viszonozta az ölelését, de mégis volt valami furcsa az érintésében.

• Hol voltál? – kérdezte tőle.
• Elmentem egy kicsit kikapcsolódni, egy bárba ültünk be a barátaimmal.
• Még szinte egy barátodat sem ismerem.
• Az utóbbi hetekben rám sem volt időd, nem hogy a barátaimra.
• És eddig a bárban ültetek?
• Féltékeny vagy?
• Nem, dehogy! – mondta Evaldo, és ő furcsa villanást vélt felfedezni a szemében.

Értetlenül állt a dolog előtt, eddig soha nem tapasztalt érzelmeket látott a férfin.

• Miért haragszol rám? – kérdezte és átölelt Evaldot. – Nem érzed, mennyire szeretlek? – nézett a szemébe.

A férfi nem válaszolt, csak visszanézett rá és ő már ugyan azt a kedves, szerelemes férfit látta, akit ezelőtt. A hét hátralévő részét már együtt töltötték és minden tökéletes volt köztük.

A következő héten állásinterjúra ment, aminek a levelezését már vadi új postafiókról intézte. Nagyon reménykedett mielőtt elindult. Úgy érezte muszáj sikerülnie, de mikor az épület elé ért, már az üvegajtón keresztül látta, hogy Ira az előcsarnokban van. Csak állt és nézte néhány másodpercig, majd eltűnt mielőtt még az észrevehette volna.

Idegesen ment haza, és tudta, hogy nem bírja ezt az egészet magában tartani. El kell mondania valakinek, és persze ki más is lehetne az, mint Evaldo. Felhívta és mikor a férfi felvette megkérdezte van-e pár perce rá.

• Igen persze, rád mindig – hallotta kedves hangját.
• Figyelj, el kell mondanom valamit. Nem akartam, de már nem bírom magamban tartani.
• Terhes vagy?
• Micsoda? Nem, dehogy vagyok terhes!
• Ok, csak azt hittem, olyan rejtélyesen vezetted be…
• És mi lenne, ha az lennék?
• Nem tudom! Akkor rövidesen apa lennék. Gondolom! De miért is hívtál?
• Ira miatt!
• Mi van vele? Már ide kellett volna, hogy érjen!
• Késik?
• Igen.
• Tudod, hogy miért?
• Nem.
• Akkor én megmondom neked. Azért, mert azon mesterkedik, hogy elválasszon bennünket. Többször megfenyegetett, hogy hagyjalak békén, különben megbánom. Ő rúgatott ki az előző munkahelyemről, és azóta is keresztbe tesz minden próbálkozásomnál.
• Megfenyegetett? Ezt nem tudom elhinni.
• Pedig megtette, és most is ott volt, ahová az interjúra mentem volna, bent volt az épületben.
• Biztos, hogy őt láttad?
• Biztos lehetsz benne. Ez a késésének az oka is.
• Már itt is van, most le is teszem, majd este megbeszéljük.
• Ok!

Miután letette a telefonját biztos volt benne, hogy Evaldo egy árva szavát sem hitte el, sokkal inkább őt tartja paranoiásnak.

Este Evaldo nagyon későn érkezett meg, már azt hitte megint nem fogja látni. Ő már pizsamában volt és a tv-t nézte.

• Szia! – dobta le magáról a ruháit Evaldo és feküdt mellé az ágyba.
• Szia!
• Alig vártam, hogy láthassalak – mondta, és már csókolta, mohón, követelőzőn.

A testiség volt kapcsolatuk legfőbb momentuma. Gyakorlatilag nem mentek sehová, ha Evaldo ráért a sok munkája mellett, akkor többnyire nála voltak a lakásban és szeretkeztek, vagy szorosan összebújva beszélgettek. Nem ismerik egymás barátait, ő sem mutatta még be Evaldot sem a szüleink sem a testvérének. Persze ő is ezt akarta, csak kettesben eltölteni azt az időt, amit együtt lehetett vele.

Szeretkezés után egymás mellett feküdtek az ágyban, majd Evaldo felült és ránézett.

• Mit is mondtál a telefonban Iráról? Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Megkérdeztem mikor megjött, hogy merre járt, miért késett. Azt mondta az APT Vezetési Tanácsadó Kft-nél volt egy megbeszélése, ami kicsit elhúzódott. Te hol láttad?
• Pontosan ott, oda mentem volna interjúra.
• Megláttad Irát és nem mentél be?
• Nem lett volna semmi értelme.
• Nem túlzod el egy kicsit a dolgot?
• Eltúlzom?
• Igen. Honnan tudná Ira, hogy te mikor hová mész, és mit csinálsz?
• Ezt én is szeretném tudni. Már új e-mail címet használtok, nem szerepelek egy társasági oldalon sem…
• Azt hiszed onnan tud a dolgaidról: – nevetett a férfi.
• Biztos, hogy a postafiókomhoz fért hozzá valahogy.
• Nem vagy te egy kicsit paranoiás?
• Én? Paranoiás? Köszönöm szépen az együttérzést! – pattant fel az ágyból és magára rángatta a pizsamáját. – Szerinted hazudok? Azt is hazudtam, hogy többször is megkeresett és „megkért” – mutatott a levegőben idézőjelet az ujjaival – hogy hagyjalak békén.
• Azt csak azért tehette, mert elég céltudatos és szereti elérni, amit akar, de nem hiszem, hogy valaha is ártana neked.
• Még őt véded?
• Nem védem, csak…
• Csak? Engem nézel bolondnak, és még csak meg sem fordul a fejedben, hogy az egykori nagy szerelmed egy őrült nőszemély – kiáltotta mérgesen.
• Ne hisztizz már! Majd beszélek vele!
• Ne hisztizzek? Na tünés! Tűnj el innen! Menj Irához, akit annyira imádtál, és ezek szerint még mindig jobban szereted, mint engem. Még csak meg sem fordul a fejedben, hogy igazat mondhatok.
• Ne csináld már - ment oda hozzá Evaldo, és próbálta átölelni, de ő kitárt előle.
• Öltözz fel, és menj el kérlek – mondta most visszafojtott hangon.

Evaldo csak nézett rá egy percig, aztán felöltözött és elment. Benne forrt a düh, járkált a lakásban fel-alá és járt az agya. Már a telefonbeszélgetésükkor is érezte, hogy Evaldo nem hisz neki, de hogy ennyire elbagatelizálja azt, amit Ira vele művel felháborította. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy Ira rossz dolgot tehet. Tudta bármit mondana is Evaldonak nem hinne neki. Bizonyítékot kell szereznie! Ezzel az elhatározással feküdt le. Mindent meg fog tenni azért, hogy megmutassa Evaldonak, hogy igaza van.

Rosszul aludt ezen az éjszakán, szinte óránként felébredt, és ha elaludt, akkor Evaldoval és Irával álmodott. Álmában együtt voltak és rajta nevettek. Evaldo azt mondta, hogy ő egy tévedés volt az életében, és hogy is hihette el, hogy szereti, hisz soha senki mást nem lenne képes szeretni, csak is Irát, s átölelte a nőt.

Kiverte a víz, mikor felébredt a pizsamája teljesen átázott az izzadtságtól, a lelkében nyugtalanság tombolt, a gyomra görcsben volt. Lezuhanyozott és közben azon gondolkodott, hogyan is bizonyítsa be, hogy mindaz, amit elmondott Evaldonak igaz. Miután felöltözött, hírtelen egész mást gondolt.

Megkereste a telefonját és felhívta Codyt.

• Szia! Te már ilyen korán fent vagy? – hallotta a fiú hangját a vonal másik végéről.
• Én mindig korán kelek – mondta mosolyogva, és közben arra gondolt mennyire utálja a koránkelést. – Hogy vagy?
• Most hogy hallhatom a hangodat tökéletesen!
• Nos, ha ennyire jól esik hallani a hangomat, mit szólnál hozzá, ha láthatnál is? Ha szeretnéd, leutaznék hozzád pár napra.
• Indulj azonnal! – mondta Cody, és látta a szemei előtt hogy villan ki a fiú gyönyörű fogsora a hatalmas mosolyától.
• Rendben! Összepakolok, és délután nálad vagyok!
• Várlak! Vigyáz magadra az úton.

Letette a telefonját és azonnal el is kezdett pakolni. Még egy fél óra sem telt bele, már el is indult. A szüleit is az autóból hívta fel, hogy tudassa velük, hol lesz az elkövetkezendő napokban.

A nap folyamán Evaldo többször is hívta, de ő nem vette, fel. Nem akart vele beszélni, nem akarta hallani hogyan védi meg a nagy szerelmét, és hogyan nézi őt hülyének.

Mikor megérkezett Codyék háza elé, a fiú már kint várta és hatalmas öleléssel köszöntötte. Máris jobban érezte magát, csak attól, hogy láthatja ezt a jókedvű, melegszívű fiatal férfit.

• De örülök, hogy itt vagy! – mondta Cody.
• Én is örülök, hogy itt lehetek!
• Evaldo hogy-hogy elengedett egyedül. Ha velem lennél, én nem engedném, hogy napokra otthagy.
• Inkább ne beszéljünk róla!
• Valami baj van köztetek?
• Majd később elmesélem – mondta.
• Ok – mosolygott ismét Cody. Gyere menjünk be, bemutatlak a családomnak.

Cody a szüleivel élt, akik nagyon aranyos emberek voltak. Lynda értette már honnan van a fiúnak a folyamatos jókedve, az imádnivaló természete, a hatalmas optimizmusa.

Este elmentek sétálni és a telefonja megint csörgött, s mikor meglátta, hogy a készülék Evaldo nevét írja ki nem csak lenyomta, de ki is kapcsolta.

• Miért nem beszélsz vele? Elmondod mi történt? – kérdezte Cody.
• Összevitatkoztunk.
• Ennyire, hogy eddig el kellett jönnöd?
• Igen!
• El akarod mondani?
• Ira!
• Megcsalt?
• Nem! Legalább is nem tudok róla, de akár azt is megtehette. Ira nem akar belenyugodni, hogy Evaldo velem van, és megfenyegetett, kirúgatott a munkahelyemről, és sehová sem vesznek fel. Tuti az ő keze van a dologban. Mikor Evaldonak elmondtam, nem hitt nekem. Tökéletesen meg van győződve róla, hogy Ira makulátlan, sokkal inkább engem nézett őrültnek.
• Igazán?
• Igazán! Tudod Ira volt Evaldo nagy szerelme, aki után évekig vágyakozott, és talán még mindig őt szereti. Nem is tudom én mire kellettem neki.
• Nem hiszem, hogy így lenne. Talán tényleg nehezen hiszi el róla, hogy képes ilyesmire, de biztos vagyok benne, hogy szeret téged.
• Én már nem vagyok benne biztos. Látnod kellett volna az arcát, hallanod a hangját. Mondhattam volna bármit, mutathattam volna bizonyítékokat, nem lehetett volna meggyőzni.
• De gondolom, nem szakítasz vele.
• Lehet nem is kell szakítanom, lehet megteszi ő helyettem. Nem hiszem, hogy én kellek neki. Ha engem szeretne, nem így viselkedett volna.
• Ha nem szeretne, nem lenne veled.
• Szerintem csak idő kérdése lett volna, hogy külön menjünk. Nem biztos, hogy akarok Irával harcolni, különösön így, hogy Evaldo nem áll mellettem.
• Sajnálom – fordult vele szembe Cody és átölelte.

Még egy darabig sétálgattak aztán visszamentek a házba. Hajnalig beszélgettek, zenét hallgattak és rengeteget nevettek. Másnap Cody nem dolgozott, hogy vele lehessen. Ez annyira jól esett neki. Evaldo folyton dolgozott, az utóbbi időben alig látta. Délután bekapcsolta a telefonját, hogy felhívja az édesanyját és akkor látta, hogy rengeteg nem fogadott hívás, és sms érkezett Evaldotól, de nem érdekelte. Az sms-eket olvasás nélkül törölte ki, és ahogy a beszélgetést befejezte az édesanyjával ismét kikapcsolt a készüléket.

Ez a nap is tökéletes volt Codyval és a családjával.

• Holnap sajnos nem tudok itthon maradni veled – mondta Cody és a száját lefelé biggyesztette, ami mókás külsőt kölcsönzött neki.
• Ne szomorkodj – nevetett, s megsimogatta a fejét, mint egy óvodásnak tette volna. Majd csak kibírom valahogy. Sőt, lehet néhány napra kimegyek ahhoz a faházhoz, ahol Evaldoval voltunk a Lake Murray parkba.
• Egyedül? Nem fogsz félni?
• Dehogy is, jól ismerem azt a környéket, jó néhány napot töltöttünk ott.
• Biztonságban leszel ott?
• Miért ne lennék! Akkor sem jött arra egy árva lélek sem!
• Ok, de nagyon vigyázz magadra.
• Rendben! – nevetett a fiúra.

Másnap miután vásárolt néhány dolgot az útra, már indult is és vidámnak érezte magát. Tudta, hogy jót fog neki tenni egy kis magány. Annyi rossz dolog történt vele az utóbbi időben, átgondolja hogyan is tovább. Sétál majd a környéken, úszik a tóban, nagyon jó lesz – gondolta.

A házhoz érve jutott eszébe az a kis apróság, hogy nincs hozzá kulcsa. Tudta, hogy nem valami erős zár van rajta, így úgy döntött megpróbálja betörni. Először csak a vállával feszült neki, de semmire nem ment vele. Aztán úgy döntött berúgja. A technika tökéletes volt, az ajtó hatalmas robajjal be is szakadt, viszont a bokája is hatalmasat reccsent és ő felkiáltott fájdalmában.

• ÁÁÁ, ez nem lehet igaz!

Leült a küszöbre, s mire lehúzta a cipőjét a bokája már hatalmasra duzzadt.

• Ezt nem hiszem el! Mi a fenének jöttem én ide! – mondta, miközben fájós lábát nézegette.

Persze nála nem volt sem fásli, sem fájdalomcsillapító krém, mint Evaldonál annak idején. Tudta a legtöbb, amit tehet, hogy vizes ruhát tesz rá, és pihentetni. Még a tóhoz sem lesz képes lemenni! Mérgelődött!

Ami a legfontosabb volt azokat a dolgokat hozta csak be az autójából, majd mivel mást nem tudott tenni, kitett a ház elé két széket az egyikre ráült, a másikre rátette a vizesborogatásos lábát és olvasott.

• Még szerencse, hogy hoztam könyvet – gondola magában.

Egész addig ült kint, míg el nem kezdett alkonyodni, és hűvös lenni. A mosakodás sem ment neki egyszerűen. Most bent a házban oldotta meg a dolgot, hisz nem volt ott Evaldo, hogy kivegye a vizet a szokásos helyre. Az egyik székkel betámasztott az ajtót, úgy hogy a támlája a kilincs alá kerüljön. Lefeküdt aludni, és hamar álomba is merült, hisz az elmúlt két éjszaka szinte semmit nem aludt.

Nem sokkal később furcsa hangra ébredt. A gyomra görcsbe rándult, és még jobban bújt a takaró alá, mintha az bármitől is meg tudná védeni. Figyelt és megint hallotta azt a hangot, ami felébresztette. Korom sötét volt, nem látott semmit, így elővette az elemlámpáját és az ajtóra világított, ekkor az megremegett, és megint dübögő hangot adott ki. Ijedtében kikapcsolta a lámpát és egész picikére húzta össze megát. Az ajtó megint megremegett és ő azt gondolta, bár csak ne jött volna ide, bár csak soha ne találkozott volna Evaldoval.

• Lynda! – hallotta meg a nevét, amit elnyomott az ajtó újbóli dübögő hangja.

Ez Evaldo hangja! – ismerte fel, és hatalmas megkönnyebbülést érzett. Felállt, hogy elvegye a széket, de ekkor a bokájába őrült fájdalom nyilallt, ami miatt egy hangos jajszó hagyta el a száját.

• Lynda! Jól vagy? – dübögött és remegett még erőteljesebben az ajtó.
• Jól! Mindjárt beengedlek!

Fél lábon ugrált az ajtóig és elhúzta előle a széket. Az ajtó abban a pillanatban bevágódott és Evaldo állt dühösen elemlámpával a kezében, amit rá irányított.

• Te meg mi a fenét csinálsz? – ordított rá.

Ő csak nézett ijedten, fél lábon állva és egy könnycsepp folyt végig az arcán. Ekkor Evaldo mellé lépett és oltalmazóan ölelte át. Szorosan bújt hozzá, s az előbbi könnycseppet több is követte. Pillanatok alatt kerítette hatalmába a zokogás, mintha most akarná kisírni mind azt a sok feszültséget, ami a mögötte lévő évben gyűlt fel benne.

• Sss, nincs semmi baj! Itt vagyok veled! Megvédelek! – hallotta a férfi mély hangját, amit annyira szeretett.

A sírása nem akart csillapodni, így Evaldo az ölébe vette és így vitte az ágyba.

• Ne sírj! – súgta neki, s elkezdte lecsókolni a könnyeket az arcáról.

Majd a könnyektől nedves szája az övéra tévedt és már csókolták egymást, olyan mohón mintha régóta gyötrő szomjukat akarnák eloltani. Evaldo ajkai lejjebb vándoroltak a nyakára, majd egy mozdulattal levette a pólóját és már a szája a mellét kényeztette, amit annyira szeretett. Ő beletúrt a férfi erősszálú fekete hajába és élvezett minden pillanatot. Evaldo ledobált magáról minden ruhadarabot és őt is megszabadította a rövidnadrágjától. Lassan feküdt vissza s nem kapkodott el semmit. Bejárta az egész testét először a kezével, majd a szájával s végtelen sok időnek tűnt, mire végül a magáévá tette. De az, amit ekkor érzett felülmúlt minden képzeletet. A testük tökéletesen összeillett, figyeltek egymás minden rezdülésére, és pontosan tudták mit kell ahhoz tenniük, hogy a felhők fölé emelkedjenek.

Még sokáig feküdtek szótlanul, simogatva, csókolgatva egymást.

• Sajnálom! – szólalt meg Evaldo.
• Mit sajnálsz? – könyökölt fel, hogy láthassa.
• Azt, ahogy viselkedtem veled! Teljesen igazad volt.
• Miben?
• Abban, hogy elzavartál, abban hogy Ira azt tette veled, amit mondtál.
• Mi változott, hogy most már hiszel nekem?
• Utánanéztem mindennek. Felhívtam a volt főnöködet, és megkérdeztem miért rúgott ki. Elmondta, hogy Ira kérésére tette. A sikertelen állásinterjúknak is ő volt az oka. Az is eszembe jutott, hogy mikor bulizni voltál a barátaiddal, Ira csak úgy véletlenül megemlítette, hogy látott téged, és feltűnően jól érezted magad egy másik férfivel. Tudom, hogy másképp kellett volna reagálnom, de annyira hihetetlen volt számomra, hogy képes ilyesmire. És nem csak ennek néztem utána, hanem alaposabban megvizsgáltam az ügyeit, amin dolgozott. Sok érdekesség derült még ki róla, de csak annyit mondok, a tisztességes ügyvéd közelében sem jár.
• És beszéltél vele?
• Igen! Először mindent tagadott, de mikor rájött, hogy mindent tudok, azzal akarta megmagyarázni, hogy mennyire akar engem, és csak mindent azért csinált, mert szeret.
• Erre te?
• Én megmondtam neki, hogy felejtsen el örökre. Munkakapcsolatban sem akarok vele lenni, soha többé. Nekem te kellesz, senki más! Ne haragudj rám! – adott leheletnyi csókot Evaldo neki. -  Szeretlek!
• Én is szeretlek! – mondta, s megsimogatta a férfi arcát. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
• Cody hívott fel.
• Cody? – lepődött meg.
• Igen! Aggódott érted, hogy itt vagy egyedül.
• Ó, csak kerüljön a szemem elé.
• Csak jót akart, és én nem győzök elég hálás lenni érte. Nem biztonságos itt egy nőnek egyedül. Te törted be az ajtót?
• Valahogy muszáj volt bejutnom – megmozgatta a lábfejét, de megint éles fájdalom nyilallt a bokájába, amitől felszisszent.
• Mi a baj? – nézett rá aggódva a férfi.
• Hm, úgy látszik ez egy elátkozott hely. A bokám kiment a helyéről, mikor berúgtam az ajtót.
• Hogy lenne ez elátkozott hely? Itt lettél először az enyém. Ha tudnád mennyire tetszettél nekem. Alig bírtam úgy a közeledben lenni, hogy ne érjek hozzád. Aztán mikor félmeztelenül hozzám bújtál. Az egyik legnehezebb éjszaka volt az életemben.
• Nem esett jól? – incselkedett Evaldoval.
• De, jobban esett, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Annyira imádtalak már akkor is!
• Imádtál? – érzékenyült el a hangja.
• Igen! Mindennél jobban! – csókolta meg.
• Lynda!
• Tessék?
• Mit szólnál, ha feladnám Los Angelesben az életemet, és a rezervátumba költöznék. Ott dolgoznék, és ott élnék.
• A rezervátumba?
• Nem szeretnéd?
• De annyira messze van. Alig látnálak.
• Azt szeretném, ha velem jönnél.
• Együtt élnénk?
• Igen, ha te is akarod.
• De hol dolgoznék?
• Dolgozhatnánk együtt. Már mindent megterveztem. Nos, mit válaszolsz? Velem tartasz? Mondj igent kérlek!

Lynda fejében sok gondolat tolongott egyszerre, de tudta, hogy felesleges sorra venni őket, hisz tisztában volt vele, hogy a végén a válasza úgy is igen lesz.

• Igen! – mondta, s hosszan csókolta meg azt a férfit, aki olyan érzelmeket, olyan vágyakat váltott ki belőle, amire soha senki más nem lett volna képes.