Keresztül az államon - 3. fejezet

Ahogy rájött mit is csinál, és milyen hiányos öltözetben úgy pattant fel, mintha égetné Evaldo bőre. Felhúzta a ruháját és kimászott az ágyból. Kiment a házból, és libabőrös lett, ahogy az égett bőrét érte a hűvös levegő. Szégyellte magát, azért ami bent történt. Igaz hogy aludt, de mégis szinte meztelenül feküdt egy olyan férfi karjai között, akit két-három napja ismert. Megoldást kell találnia az alvásra. Ha fázik a földön, több plédet kell maga alá pakolnia, kizárt dolog, hogy még egyszer mellé feküdjön. Néhány percig volt kint, aztán bement a házba és látta, hogy Evaldo még mindig alszik. Szeretett volna még ő is pihenni egy kicsit, visszafeküdni a jó meleg ágyba, de nem tehette. Gyorsan felöltözött és azon gondolkodott mit csináljon. A házban nem csinálhatott semmit, mert a férfit felébresztette volna, ezért úgy döntött kicsit sétál a környéken.

Szétnézett merre is induljon, és úgy döntött arra megy, amerre még nem jártak. Csak ment előre, figyelve a felröppenő madarakat, hallgatva a természet hangjait, s igyekezett semmire nem gondolni. Különösen arra nem, ahogy ma reggel felébredt, meztelen testével Evaldoéhoz bújva. Nem azért mert negatív élmény volt számára, hanem azért, mert nagyon is pozitív. Az valóság összekeveredett az álmával, s ettől zavarosan kavargott benne minden. Abban reménykedett, hogy ezután a séta után megnyugodva tér vissza, s próbál úgy Evaldo szemébe nézni, mintha nem szinte pucéran simult volna hozzá az éjszaka.

Már egy ideje csak távoldott a háztól, mikor megállt és azt gondolta ideje visszamenni. Megfordult és elindult a ház felé. A nap kezdett egyre melegebben sütni, szomjas lett, és az égett bőre még akkor is fájt, ha így a felsőjén keresztül sütötte a nap. Nem is vette észre, hogy ilyen messze eltávolodott a háztól. Úgy ítélte, ennyi idő alatt vissza kellett volna érni, de sehol nem látta a faházat. Még tíz perc gyaloglás után kezdett megijedni, és próbált emlékezni, hogy járt-e már erre. De minden egyforma volt, fák, fű, kövek, madarak, tiszta kék ég.  

• Eltévedtem – mondta hangosan, és ijedten nézett körbe merre lehet a jó irány.

Elindul valamerre, mert nem bírt tovább egy helyben állni, és minden lépésnél magasabbra csapott a félelme. Nem tudta mennyi idő telhetett el, mióta gyalogolt, csak azt érezte, hogy borzasztóan szomjas és azt, hogy nagyon fél. Meglátott egy nagy fát, ami mellett közvetlen közel állt egy kisebb is. Úgy gondolta felmászik a kisebbre, és arról át tud mászni a magasabbra, hátha meglátja a helyes irányt. Ha meglátná a tavat, már tudná, merre kell indulnia.

Néhány perc múlva már a fán mászott, görcsösen kapaszkodva az ágakba. Már magasan volt, úgy gondolta túl magasan is, de még most sem került a többi fa fölé és még magasabbra kellett másznia, hogy megláthassa a tavat.

A gallyak megkarmolták a karját, az arcán is sebet ejtettek, de nem érdekelte semmi, csak meg akarta pillantani végre a házat, vagy a tavat.

Már átmászott a nagyobb fára, és annak is majdnem a legtetején volt, mikor meglátta a víz csillogását. Egészen más irányban, mint azt várta. Tudta, hogy onnan nem messze kell lennie a háznak is. Egy elég nagy tisztás szélén állt, meg kell látnia. Erőltette a szemét, és addig pásztázta a környéket, mikor nagy megkönnyebbülésére megtalálta a tisztást, és mintha látni vélte volna a ház tetejét. Próbálta betájolni magát, hogy ha lemászik a fáról, akkor is tudja, merre kell indulnia.

Viszont a fáról való lejutása sem volt egyszerű. Csak most vette észre milyen őrülten magasra mászott. Óvatosan ereszkedett lefelé, nem törődve azzal, hogy sértik meg az ágak, csak végre lent akart lenni. Már elég közel volt a földhöz, mikor meghallotta Evaldo mély hangját, amint az ő nevét kiabálja.

• Itt vagyok! Evaldo! – kiáltotta vissza olyan hangosan, ahogy csak tudta.

Csörtetést hallott nem messze, és meglátta amint az egyik fa mögül kilép a férfi.

• Lynda! – hallotta ismét a nevét.
• Itt vagyok, a fán!

Evaldo a hang irányába nézett és kis idő múlva észrevette, ahogy kicsavart testhelyzetben áll az egyik faágon, a másik irányba nyúló ágon kapaszkodik, és a feje pedig a harmadik irányba Evaldo felé bámul.

Nem kerülhette el a figyelmét, hogy a férfi arcán mosoly terül szét, aztán ezt gyorsan próbálta eltüntetni az arcáról.

• Mit keres ott?
• Csak gondoltam kipróbálom milyen fát mászni. Még úgy sem csináltam soha – kiáltotta le.
• Le tud jönni?
• Persze, ha feljöttem lemenni már semmiség.

És lassú, óvatos mászásba kezdett.

• Segítsek?
• Nem, nem szükséges! – mondta idegesen. – Azonnal lent vagyok.

Lassan, de biztosan haladt lefelé és már annyira közel jutott, hogy úgy gondolta, nyugodtan leugorhat. Egy elég nagy ágon állt, leguggolt és ugrott.

Ez volt a legrosszabb ötlet, ami valaha az eszébe jutott. Ahogy a földre ért az egyik lába egy gödrös területen landolt, amitől kibicsaklott és éles fájdalmat érzett. Fájdalmasan jajdult fel és a bokáját fogva ült a földre.

• Mi történt? – guggolt mellé Evaldo.
• A bokám!

A férfi lehúzta a cipőt és a zoknit a lábáról, megtapogatta, amivel erős fájdalmat okozott neki.

• Nem hiszem, hogy eltört volna – mondta szakértelemmel a szemében.

Ő nem szólt semmit, csak a pillanatok alatt hatalmasra dagadt bokáját nézte, és azon gondolkodott, hogy lehet ennyire szerencsétlen. Három napja jött el otthonról, és azóta csak szerencsétlenkedik.

• Rá tud állni? – zökkentették ki gondolataiból Evaldo szavai.
• Nem tudom! – mondta, és felállt, hogy kipróbálja tud-e járni.

Bármennyire is szeretett volna ráállni, a legkisebb terhelésre is óriási fájdalma volt.

• Üljön vissza!

Ismét leült a földre és látta, ahogy a férfi leveszi a pólóját és szorosan a bokájára tekeri.

• Szomjas?
• Igen nagyon!

Evaldo vizet adott neki, amiből mohón kortyolt. Eközben a férfi betette a cipőjét a hátizsákjába.

• Jöjjön, valahogy vissza kell jutnunk a házba.
• Ok! – mondta és mielőtt felállt volna, le akarta venni a pulcsiját.
• Ne vegye le. Nem fog jót tenni, ha az égett bőrét megint nap éri.

Így visszahúzta a vállára a pulóverét és felállt. Evaldo átfogta a derekát ő pedig a férfi vállát ölelte át és így mentek vissza. Nem volt egyszerű út, iszonyú hosszúnak tűnt, miközben nem csak a fájdalomtól érezte rosszul magát, hanem attól is, hogy a főnökének a terhére van.

Szinte az egész utat szótlanul tették meg. Néhányszor megálltak pihenni, és ő az egyik ilyen alkalmat ragadta meg, hogy bocsánatot kérjen.

• Ne haragudjon, hogy ennyi baj van velem.
• Semmi gond!
• De van gond, nem ez lenne a dolga, hogy velem foglalkozzon. Ha hiszi, ha nem – már pedig gondolom nem – de a saját környezetemben egész talpraesett nőnek számítok. De itt kint, egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.
• Majd hozzászokik!
• Honnan tudta merre lehetek?
• Elvégre indiánvér csörgedezik az ereimben – mosolygott a férfi.
• Igaz! – válaszolta ős is mosolyra húzva a száját.

Mikor visszaértek lefeküdt az ágyba, a férfi párnákat tett a lába alá és az autóból fáslit hozott be, amivel rögzítette a bokáját és adott neki egy szem fájdalomcsillapítót is.

• Megnézhetem a hátát? – kérdezte tőle.

Ő szótlanul felült, felhúzta a pólóját. Evaldo az ujjait végigfuttatta a hátán, amitől kicsit megborzongott.

• Felhólyagosodott! – hallotta tőle. – Talán erre is találok valamit.

Az előbb behozott gyógyszeres dobozban kutakodott, aztán elővett valamit és befújta vele a hátát.

• A combját is be kellene vele fújni.
• Ok, ha itt hagyja, később befújom.

Evaldo szó nélkül letette és kiment. Megesküdött volna rá, hogy Evaldo ismét egy mosolyt nyomott el. Szinte biztos volt benne, hogy az járt a fejében, azok után, hogy az éjszaka hozzábújt, és a melleit az oldalának nyomta, igazán nem kéne szégyenlősködnie. Mikor bezáródott mögötte az ajtó, lerángatta magáról a melegítőalsóját és befújta a lábát hátul.

Visszafeküdt, és becsukta a szemét. Megfogadta magában, ha a lába rendbe jön semmi butaságot nem fog többé csinálni. Biztos volt benne, hogy a férfi egy elkényeztetett libának nézi. Ilyen állapotban nem fog tudni vezetni – nyilallt belé a gondolat. Ettől még rosszabbul érezte magát, mint eddig.

Mikor kinyílt az ajtó felült és azonnal megkérdezte a férfit.

• Mikor akar tovább indulni?
• Az attól függ!
• Mitől?
• A lábától – ült mellé Evaldo az ágyra.
• Nagyon mérges rám?
• Nem, dehogy is!
• Annyira szégyellem magam – sütötte le a szemét.
• Ne, nincs semmi baj! Itt is gondolkodhatok a jövőmről.
• De nem ezt tervezte. Nekem az lenne a dolgom, hogy oda vigyem, ahová menni akar, és most ki tudja, meddig kell itt dekkolnunk.
• Talán nem véletlenül történt mindaz, ami történ. Talán oka van annak, hogy itt kell maradnunk még egy darabig.
• Remélem! – mondta kicsit megkönnyebbülve, és visszafeküdt. – Van még magánál hálózsák?
• Van! Minek kell az magának.
• Az éjszaka inkább abban aludnék. Mármint a kettőben, úgy biztosan nem fogok fázni.
• Miért?

Megjelent lelki szemei előtt az ébredése utáni jelenet, és érezte, hogy a vér feltolul az arcába, és legalább olyan vörös lett, mint tegnap a napon.

• Hogy jobban ki tudjuk magunkat pihenni, keskeny ez az ágy kettőnknek.
• Ahogy gondolja! – mondta Evaldo és felállt. – Készítek valami ennivalót.
• Hm, ma én akartam! – mondta és nagyon mérges volt ismét magára.
• Ráérek, semmi más dolgom.
• De biztos van, amiben tudok segíteni. Kiülök a székre és…
• Egyedül is menni fog.
• Ok! – adta meg magát. Van egy könyve?
• Igen van! Hozom!

A férfi három könyvet is adott neki. Elolvasta mindhárom címét, egyik sem volt ismerős, így találomra kiválasztotta az egyiket és elkezdett olvasni. Evaldo kiment, és azután jó ideig nem látta. Olvasás közben egyre fáradtabbnak érezte magát, és végül a könyvet ott kinyitva ahol járt maga mellé tette az ágyra és elaludt.

Fogalma sem volt mennyit aludhatott. Ki kellett mennie a mosdóba, és éhesnek is érezte magát. Felkelt, de ez sokkal nehezebben ment, mint az gondolta. Fél lábon ugrálva, a bútorokban kapaszkodva jutott el az ajtóig. Ott aztán rájött, hogy mezítláb van, így valami lábbeli után nézett volna, de ekkor Evaldo jelent meg mellette.

• Hová akar menni?
• A WC-be – mondta kicsit szégyenlősen.
• Odaviszem!

Mielőtt tiltakozhatott volna, már Evaldo ölében volt és a férfi ruganyos léptekkel, mintha nem is lenne súlya a WC előtt termett vele.

• Köszönöm! – mondta, és várta, hogy Evaldo elmenjen, de az mozdulatlan maradt.
• Most már elmehet.
• Megvárom, visszafelé is szüksége lesz rám.
• Köszönöm, vissza fogok tudni menni!
• Ne higgye!
• De hiszem! Menjen! – mondta olyan határozottan, ahogy csak tudta.

Ekkor Evaldo arrébb sétált, de amint kijött, azonnal ott termett mellette megint. Felkapta az ölébe és ugyan olyan könnyedén visszasétált vele a házhoz, mint ahogy idehozta.

• Hány óra van? – kérdezte a férfitól.
• Délután négy! Üljön az asztalhoz, de tegye fel a lábát erre a másik székre – húzott közelebb egyet. – Hozok ennivalót.
• Köszönöm!

Evaldo megint nagyon jóízű ételt tett az asztalra. Sült hús volt, és igazán ízletesre sikerült. Miután befejezték az evést Evaldo elpakolt, ő csak ült és nézte a férfit. Egy szál rövidnadrág volt rajta semmi más. Az apró mozdulatoktól, az izmai megmozdultak, amit a bőrének csillogása nagyon jól kirajzolt. Lynda le sem vette a szemét a férfi testéről, szinte mágnesként vonzotta a tekintetét. Nem gondolt közben semmire, csak figyelte a mozdulatait. Akkor zökkent ki ebből a kellemes tevékenységből, mikor Evaldo megfordult és a fekete szemeivel ránézett. Ő szinte zavartan kapta el róla a tekintetét, úgy érezte rajtakapták.

Felállt, és Evaldo azonnal odalépett mellé, hogy segítsen neki.

• Köszönöm menni fog – mondta.

Az ágyhoz ugrált, kényelmesen elhelyezkedett és folytatta az olvasást. 

Kint már kezdett sötétedni, mikor úgy érezte teljesen elzsibbadt mindene. Felkelt és kiugrált az udvarra. Leült a ház küszöbére és élvezte a hűvös levegőt. Gondolatai most hazatértek a családjához. Ha tudnák, hogy milyen szerencsétlen biztos, hogy hallaná az „én megmondtam” mondatot tőlük. Most igazat is adna nekik. Nehezen viselte, hogy nincs fürdőszoba, hogy nincs kihez szólnia, össze van zárva ezzel a férfival, aki igaz, hogy nagyon jól néz ki, de nem egy nagy társaság. Jól néz ki? – kérdezett vissza magában. Igen, nagyon is! – adta meg a választ a saját kérdésére. Több ideje nem volt az elmélkedésre, mert meglátta, ahogy Evaldo megjelenik a ház sarkánál.

• Hello! Hogy van?
• Köszi, megvagyok!
• Fáj? – ült le mellé és a lábát az ölébe húzta, s letekerte róla a fáslit.
• Kicsit!
• Hozok rá egy kis fájdalomcsillapító krémet.
• Maga mindenre gondolt!
• Igen – mosolygott rá vissza a férfi.

Rövid idő múlva egy krémmel a kezében jelent meg. A lábát ismét az ölébe vette és óvatosan bekente. Figyelte, ahogy az ujja hegye finom mozdulatokkal végigfutott a bokáján lévő duzzanaton. S képzeletében az jelent meg, hogy ezek a finom ujjak feljebb haladnak a lábszárán, a térdhajlaton keresztül fel a combján. Ettől a gondolattól megborzongott kicsit.

• Fázik?
• Nem! – adott sürgős választ, és érezte, ahogy elpirul.
• Megborzongott! Fájt, ahogy bekentem?
• Nem!
• Befáslizom és kész is vagyunk.
• Ne, inkább ne! – vette ki a férfi kezéből a fáslit. – Először megmosakszom, majd utána bekötöm.
• Várjon, melegítek magának vizet.
• Köszönöm!

Alig várta, hogy a férfi elmenjen mellőle. Nem értette miért gondolta azt, amit, és jobban örült, hogy Evaldo nincs szorosan mellette. Ő továbbra is a küszöbön ült, de nem nézett hátra, nem akarta látni a férfit.

Körülbelül tizenöt perc telt el, mikor elment mellette a lavór vízzel a kezében. Ő felállt és beugrált a dolgaiért, de mire összeszedte és ment volna kifelé Evaldo ismét ott volt, hogy kisegítse. Átfogta a derekát, amitől melegség járta át az egész testét.

Nem értette magát, hisz soha nem viselkedett még így. Nehezen esett szerelembe, és az meg egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy valakit, akibe még csak nem is szerelmes megkívánjon.

Ó, a francba, valóban testi vonzalmat éreznék iránta? – gondolkodott el – kizárt dolog, hogy az éjszakát ismét egy ágyban töltsem vele!

Megmosakodott, ami így fél lábon állva nem is volt kis mutatvány tőle. Mikor végzett a lábát beledugta a papucsba, de rájött, hogy abban nem tud ugrálni. Ha viszont mezítláb megy, koszos lesz. Így próbálta a fájós lábát is használni, de ahogy kicsit ráhelyezte a testsúlyát, akkora jajszó hagyta el a száját, ami még saját magát is meglepte.

Abban a pillanatban ott volt Evaldo.

• Mit csinál? – kérdezte kicsit mérgesen.
• Semmit, semmi gond! – mondta a fájdalomtól még mindig eltorzult arccal.
• Segítek! – ölelte át ismét a derekát.

Ekkor azonban rögtön nem a fájdalommal foglalkozott, hanem a férfi rá simuló kezeivel, az izmos felsőtestével, férfias illatával.

Mikor bementek leült az ágyra, és csak akkor jutott eszébe, hogy a szennyesét kint hagyta. Csak bízott benne, hogy a férfinak nem jut eszébe hozzányúlni.

• Behozta a hálózsákot? – kérdezte tőle.
• Nem! Feküdjön le nyugodtan az ágyba.
• Nem, nem, inkább a hálózsákban aludnék.

Evaldo néhány pillanatig a szemébe nézett, aztán kiment a házból. Ő elővette addig a plédet, meg a másik hálózsákot és leterítette a földre. Mikor Evaldo a másik zsákot is meghozta azt is rárakta és belebújt a könyv társaságában.

• Befáslizta a lábát?
• Úh, nem! – gyorsan kibújt és fel akart állni, de addigra Evaldo már ott guggolt mellette és kötözte is be a lábát, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon.

Ő közben megint elmerült a meztelen férfitest látványában.

- Jöjjön az ágyra! Majd alszok én itt.

- Nem, szó sem lehet róla. Már nem fogok fázni, jó itt nekem – és hogy nyomatékosítsa is amit mond, visszafeküdt.

Egy darabig még látott olvasni, aztán mikor már akár hogy erőltette a szemét sem látott semmit, letette és próbált elaludni, de nem volt álmos.

Míg olvasott Evaldo is lefeküdt. Most hallgatta a férfi egyenletes szuszogását és bármennyire is szerette volna gondolatait elszakítani tőle nem tudta.

Még sokáig nem jött álom a szemére, csak forgolódott.

• Fázik?
• Nem!
• Akkor miért nem alszik?
• Nem tudok!
• Jöjjön ide, kényelmesebb, hamarabb el fog tudni aludni.
• Nem, nem az a baj. Délután aludtam.
• Jöjjön, beszélgessünk kicsit, hátha elálmosodik tőle.

Erre gondolkodás nélkül felkelt, de már Evaldo is ott volt, hogy segítsen. Persze megint érezte a férfi meleg, izmos testét szorosan az övé mellett, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a fantáziája ismét beinduljon.

• Dőljön le, póckoljuk fel a lábát, hamarabb rendbe fog jönni.

Szó nélkül engedelmeskedett, és miután egy párnát tett Evaldo a lába alá, leült mellé.

• Meséljen magáról valamit – mondta neki.
• Igazából nem sok mesélni valóm van. Rendes, jóravaló családom van. Jó gyerekkorom volt, és most magának bármilyen hihetetlen is, egész jól megállok a saját LÁBAMON – mondta, s nevethetnékje támadt, hisz most a szó szoros értelmében sem tud megállni a saját lábán, minden lépésében Evaldo segíti.

Evaldo is értette a dolgot, és ő is vele nevetett.

• Ne bánkódjon, szerintem 3-4 nap és rendbe jön a lába.
• Nagyon bízom benne. Nos, ennyi volt a történetem.
• Hát ezt igen csak dióhéjba zárta, sőt inkább egy borsszembe.
• Tényleg semmi különös dolog nem történt velem. Szép sorban elvégeztem az iskolákat, nem voltam túl jó tanuló, de gondjaim sem voltak. Mozgékony, inkább fiús lánynak számítottam. Van egy bátyám, mindig vele lógtam, sokat fociztunk meg bicikliztünk.
• De ez valamikor megváltozott!
• Igen, valóban. A középiskola utolsó évében. Elkezdtem egyre többet szoknyát és magas sarkút hordani, aztán rájöttem, hogy milyen jó érzés nőiesnek lenni. Így jött a smink, a szép frizura, a körömlakk és minden, ami egy nő életéhez hozzátartozik.
• Mint mondjuk a férfiak?
• Igen, ők is!
• Most nincs kapcsolata?
• Ha lenne, nem hiszem, hogy itt lennék.
• Ez igaz! Mikor esett szerelembe először?
• Nem is emlékszem pontosan. Talán általános iskola 6. osztályában. Egy fiú mellett ültem, sokat beszélgettünk, meg röhögtünk együtt. Persze csak órán, szünetben nem igazán foglalkoztunk egymással. De én egyre többet gondoltam rá, és vártam, hogy iskolába mehessek, hogy az órán sugdolózzunk, és elfojtva nevessünk. Aztán elült mellőlem, egy másik lány mellé. Én irigyen és féltékenyen néztem, hogy vele is ugyan úgy sutyorog az órákon. Aztán szép lassan kigyógyultam belőle, egy idő után már nem érdekelt. Körülbelül ennyi volt az első szerelmem története.
• Mesélje el azt, amikor viszonozták is a szerelmét.
• Az már a gimnázium utolsó évében volt.
• Akkor, amikor rájött milyen szép nő?
• Nem, nem azt mondtam, hogy rájöttem milyen szép nő vagyok. Azt mondtam, hogy akkor jöttem rá milyen jó nőnek lenni!
• Bocsánat, de ettől még szép nő!
• Khm- köszörülte meg idegesen a torkát. Köszönöm!

Zavartan hallgatott és elkezdett fészkelődni.

• Nem akartam zavarba hozni.
• Mondhatnám, hogy nem hozott, de nem hiszem, hogy letagadhatnám.
• Ne haragudjon! Meséljen a gimnázium utolsó évéről.
• A barátnőimmel elkezdtünk szórakozóhelyekre járni, és egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg Stevet. Nem mondom, hogy első látásra szerelem volt, én még olyat soha életemben nem tapasztaltam. De aztán találkoztunk néhányszor, és egy idő után beleszerettem.
• Nem beszél róla valami nagy lelkesedéssel.
• Ahogy jött a szerelem, úgy el is múlt. Szép emlékeket őrzök arról az időszakról, de ennyi. Na de elég is az én szerelmi életemből. A magáéról is ejtsünk néhány szót.
• Én először húsz éves koromban voltam szerelmes. Egy gyönyörű félvér lányba. Ahogy megláttam, hogy jön be az épületbe remegni kezdett a lábam, és tudtam, hogy valahogy meg kell ismerkednem vele. Ugyanabba a főiskolába jártunk, ő egy évvel járt alattam. Az évfolyamtársaim mind azon versenget, hogy a magasabb évfolyamokról szerezzenek barátnőket, de nekem csak ő kellett.
• És? – kérdezte, mert a férfi elhallgatott.
• Két évig jártunk együtt.
• Miért lett vége?
• Ő szakított velem.
• Sok időbe telt mire túltette magát rajta?
• Igen! De megtanultam, hogy ne kötődjek annyira senkihez, mint hozzá. Soha többé nem akarom azt átélni, amit akkor.
• Ne kötődjön senkihez? – ismételte meg a férfi szavait. – Ezt meg hogy gondolta?
• Nem alakítok ki hosszú, bensőséges kapcsolatokat, mindig én szakítok.
• Azzal is, aki tetszik magának, és netán bele is szeret?
• Még azóta nem volt ilyen.
• Mert talán még mindig azt a gyönyörű félvér lányt szereti!
• Nem, már nem!
• De mást sem tud!

Evaldo nem válaszolt, az arcát sem láthatta a korom sötét miatt, csak várta, hogy ismét megszólaljon. De nem a hangját hallotta, hanem azt érezte, hogy odahajol hozzá, egészen közel. Érezte a lélegzetét, és az idegszálai pattanásig feszültek. Meg sem mozdult, csak várta, hogy mi fog történni.

Történt is valami. Evaldo szája az övéhez ért, lehelet finoman, simogatták, cirógatták az övét egészen addig, míg ajkai megnyíltak és bebocsátást adott a férfi nyelvének. A nyelve ugyan olyan gyengéd volt, mint az előbb az ajka. Élvezte ezt a simogató csókot, az agyára pedig köd borult. Nem gondolkodott, csak a pillanat számított neki. Evaldo tenyere végigsiklott a karján, a vállán keresztül a nyakáig, majd le a melléig.

Ekkor a köd, ami körbevette az agyát, kicsit tisztulni kezdett és a bódulatból feleszmélt. Kezét a férfi mellkasára tette azzal a szándékkal, hogy eltolja magától, de mikor megérintette szinte forró bőrét, s kitapintotta izmait keze önálló életre kelt. Ahelyett, hogy eltaszította volna, csak simogatta, élvezve felfedezve az izmok által kirajzolt kis domborulatokat.

Evaldo is simogatta a pizsamáján keresztül melleit, majd lassan lejjebb araszolt és keze már a felsőrész alá kezdett kalandozni.

Csak ekkor tolta el magától, gyorsan felült, és szó nélkül a hálózsákokhoz bicegett. A lábába megint belenyilallt, s bármennyire is szerette volna elnyomni, mégis felszisszent. Gyorsan bebújt a zsákba, és a zipzárt úgy felhúzta, hogy szinte levegőt is alig kapott, de nem érdekelte. Csak el akarta felejteni, ami történt..

Meg sem mert mozdulni, csak feküdt halálos csöndben. Hallotta, ahogy Evaldo végigfekszik az ágyon és szerette volna tudni, hogy most mire gondol. Hogy jutott eszébe, hogy megcsókolja, és ő miért hagyta? Miért nem tolta el magától azonnal? Miért simogatta meztelen felsőtestét. Mikor ez eszébe jutott, szinte még mindig érezte a tenyerében a férfi bőrének érintését.

Elég volt! – parancsolt magára gondolatban, és visszatért a jó öreg elefántszámolós módszeréhez abban bízva, hogy hamarabb álmot hoz a szemére. Ezen az éjszakán rekord számú elefántot számolt meg, mire végre elaludt.

Reggel feszülten ébredt fel. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, megpróbált rájönni, hogy Evaldo alszik-e még, vagy a házban van-e egyáltalán. Nem hallott semmit így az ágy felé sandított. Ekkor meglepetésére látta, hogy Evaldo oldalra fordulva fekszik az ágyon, kezével feltámasztva a fejét, és őt nézi, sőt bámulja.

Elkapta róla a tekintetét és szégyenlősen fordult el. Nem tudta, hogy fog ezután viselkedni, hogy lehet ezután viselkedni. Ebben a pillanatban azt kívánta bárcsak ne látta volna meg azt a hirdetést, bárcsak ne jelentkezett volna, bárcsak ne vette volna fel Evaldo.

Várt, abban bízva, hogy felkel és kimegy, hogy elmegy túrázni és csak este jön vissza. Vagy még este sem, viszi a sátrát és lemegy a tóhoz, vagy ahová akar, csak ne legyen itt.

Nem hallott semmi mozgást és WC-re is mennie kellett, így egy idő után felkelt és ki akart menni, de ez koránt sem volt olyan egyszerű, mint ahogy ő azt gondolta. A lába nem hogy javult volna, sokkal rosszabb lett. Nem akarta, hogy lássa, mennyire fáj. Igyekezett úgy kimenni, hogy ez ne látszódjon, legkevésbé sem akarta, hogy segítsen neki. Csak az volt a baj, hogy nem igazán tudta, hogy is tudná ezt megoldani. Először próbált rálépni, de az egyáltalán nem ment, végül mégis az ugrálás mellett döntött, igaz az sem volt sokkal jobb. A száját viszont szorította, hogy az összes jajszavát és felszisszenését bent tartsa.

Két ugrás után ott volt Evaldo.

• Segítek!
• Köszönöm! – mondta, mert semmi értelmét nem látta az ellenkezésnek.

A kezét a dereka köré fonta ő pedig a vállára támaszkodott így támogatta ki és visszafelé is ugyan így mentek. Mikor beértek ő leült az egyik székre,

• Elmegyek néhány órára! – hallotta a férfitól azokat a szavakat, amire annyira vágyott.
• Rendben!

Evaldo kiment a házból, és ő csak ekkor tudott kicsit megnyugodni. Míg bent volt szinte tapintani lehetett a feszültséget, úgy érezte szikrázik köztük a levegő.

Egy darabig még üldögélt ott, aztán megkereste a könyvét és kiült a küszöbre. Kellemes idő volt, így ott olvasott. A könyv nagyon tetszett neki, teljesen belemerült az olvasásba, ami elterelte a gondolatait az este történtekről. Sokáig ült ott a küszöbön a könyvvel a kezében, pizsamában. Aztán mikor a nap már nagyon odasütött felállt, és beugrált. Átöltözött, és épphogy felvette a ruháit Evaldo lépett be.

Ő csak nézte és meg sem tudott mozdulni, aztán mikor rájött mit csinál, gyorsan elfordult és elkezdett matatni a ruhái között.

Közben hallotta, a férfi lépéseit a házban, aztán ahogy kinyitja a konyhaszekrény ajtaját és ott pakolászik.

• Nem ettél?

Ezek szerint tegeződünk – gondolta magában. Mert eddig ebben sem volt biztos, bár azután, hogy az este csókolózott vele, nevetséges lett volna a magázódós forma megtartása.

• Nem vagyok éhes!
• Azért egyél egy pár falatot, csinálok néhány szendvicset magunknak.

Nem mondott rá semmit, csak odaugrált és segített elkészíteni a szendvicseket. Leültek az asztalhoz és elkezdtek enni szótlanul, egymásra sem nézve. Az asztal közepén volt a narancslé, amit ő tett oda és épp érte nyúlt, hogy töltsön magának, mikor ugyan abban a pillanatban Evaldo is a narancslét akarta elvenni. A kezük összeért, egymásra néztek és érezte, hogy ebben a pillanatban elveszett.

Elveszett Evaldo fekete szemeiben, bronzbarna bőrében, izmos testében.

Szó nélkül álltak fel az asztal mellől és mohón ölelték, csókolták egymást. A férfi felemelte a földről ő pedig a dereka köré fonta a lábait, olyan erősen, ahogyan csak tudta. Érezni akarta minden porcikáját, azonnal.