Keresztül az államon - 7. fejezet

Evaldo szó nélkül ment ki a szobából, Cody bezárta mögötte az ajtót és kérdőn nézett rá.

• Ti mit csináltok?
• Tessék?
• Úgy veszekedtek, mint a húsz éves házasok.
• Óh, mi meg a házasság! – mondta, miközben forrt a dühtől. – Nem hallottad, én az alkalmazottja vagyok!

Evaldo a telefonját áthozta, a jókedvét pedig elvitte. Mélyen megbántva érezte magát. Ira nem azért van itt, hogy vezessen – ismételte magában a szavakat. Persze, hogy nem! Azért van itt, hogy az ágyadba bújjon! – füstölgött magában.

• Lynda! – hallotta Cody hangját, ami visszahúzta a valóságba. – Kérsz még bort?
• Nem köszi! Hallhattad, reggel igényt tartanak rám! Feküdjünk le inkább, de majd alszok én a kanapén.
• Nem, dehogy is!
• De, de én sokkal kisebb vagyok, mint te, nekem kényelmes lesz, te pedig nem tudnád kipihenni magad!

Zuhanyozás közben is csak a férfi szavai csengtek a fülében és úgy érezte ezekben a pillanatokban csap át a szereleme gyűlöletbe.

Ismét nehezen aludt el, de ma éjszaka nem azért mert akarta Evaldot, hanem azért mert nem akarta! Nem akarta látni, hogy enyeleg majd Irával, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy fogja átvészelni az előtte álló napokat.

Reggel a telefonja hangjára ébredt. Első pillanatban azt hitte az ébresztője, de aztán eszébe jutott, hogy nem is állította be. Ekkor ismerte meg a csengőhangját. Idegesen kereste elő a készüléket, azt hitte talán a szüleivel történt valami.

Mikor meglátta Evaldo nevét a kijelzőn meglepődött, el nem tudta képzelni mit akarhat tőle a férfi ilyen korán.

• Tessék! – szólt bele álmos hangon.
• Szia! Készülj el, tizenöt perc múlva indulunk.
• Mindent vigyek, már nem jövünk vissza?
• Nem, csak az irataidat, nem messze megyünk.
• Ok!

Gyorsan kipattant az ágyból, lezuhanyozott, fogatmosott, gyorsan felkapott egy rövidnadrágot, megy egy pólót és halkan kiment a szobából.

Evaldoék ajtaja előtt állt, de nem kopogott be. Véletlenül sem akarta látni mi van a szobában. Elővette a telefonját és írt egy sms-t, hogy az autónál várja.

Épp hogy beült a terepjáróba Evaoldo már ott is volt, és behuppant mellé.

• Indulhatunk!
• Irát nem várjuk meg?
• Ő nem jön!
• Ok! – mondta, és igyekezett elrejteni megkönnyebbülését. – Akkor most merre?
• Kanyarodj jobbra, és ki a városból!

Nem szólt semmit, követte a férfi utasításait, és szó nélkül siklottak az autóúton a reggeli gyér forgalomban.

Már kiértek a városból, és szinte csak ők voltak az úton mikor Evaldo megszólalt.

• Ott annál a pihenőnél állj meg légy szíves.

Mikor megállt Evaldo kiszállt, de ő az autóban maradt. Becsukta a szemét, és hátradőlt az ülésen. Nem akarta látni a férfit, nem érdekelte miért kellett ide jönniük, nem érdekelte mit csinál.

Akkor nyitotta ki a szemét legközelebb, mikor hallotta, hogy elhelyezkedett mellette az ülésen és becsukta az ajtót.

Nem nézett a férfira, nem szólt hozzá, csak várta az utasításait. Evaldo viszont percekig nem szólalt meg, aztán mégis ő törte meg a csendet először.

• Codynak nem volt kényelmetlen a kanapén aludni?

Lassan fordította a fejét a férfi felé, és mélyen a szemébe nézett, mintha ki akarná olvasni, hogy mit gondol valójában, miért jöttek ide, és miért tette fel neki ezt a kérdést. Ő sem kérdezte Irának hogy tetszett a hatalmas franciaágyban – gondolta magában, és olyan válasz után kutatot,t amiről úgy gondolta félreérthető.

• Nem volt kényelmetlen, mivel az ágyban aludt! – válaszolta tartva a szemkontaktust.

Úgy látta, mintha Evaldo arcvonásai megkeményedtek volna, de egy pillanat volt az egész, vagy még annyi sem.

• Visszamehetünk – fordította el a fejét Evaldo.

Ő szó nélkül beindította az autót és visszahajtott a szállodához.

• Egy óra múlva indulunk.
• Igenis! – válaszolta katonásan.

Megkönnyebbült, mikor eltűnt a férfi szemei elől. Kényelmetlenül érezte magát a közelében, ami új volt számára. Az előző úton szinte húzta magához, minden pillanatban arra vágyott, hogy a közelében legyen, hogy beszélgessenek, hogy hozzá érhessen, hogy szeretkezhessen vele. Most pedig féltékenységgel összekeveredett dühöt érzett iránta és persze Ira iránt.

• Szia! – köszöntötte Codyt, aki egy törölközővel a dereka körül a szekrényben matatott.
• Te meg hol jártál?
• Dolgoztam!
• Mit?
• Hát tudod mi a munkám. Evaldot fuvaroztam.
• Hová?
• Nem tudom pontosan.
• Hogy-hogy nem tudod?
• Elvitette magát a városon kívülre, ott megálltunk, kiszállt-visszaült és visszajöttünk.
• Tényleg?
• Igen!
• Akkor csak kettesben akart lenni veled.
• Dehogy is!
• Akkor szerinted miért ment oda.
• Nem tudom, de nem is érdekel – huppant le a kanapéra, ahol még mindig ott volt az ágynemű amiben aludt.

Cody még mindig a szekrényben kutatott valami után, így volt alkalma megfigyelni. Magas volt, széles vállakkal és keskeny csípővel, izmos lábakkal, ami kifejezetten tetszett neki. Viszont ahogy a széles mosoly elterült az arcán annak örömére, hogy megtalálta, amit olyan lelkesen keresett igazi kisfiúnak látta.

• Na, mi az, amitől ilyen boldog vagy?
• Csak eszembe jutott, hogy hoztam egy olyan pólót is, aminek az elején ez van! – terítette ki a fehér galléros pólót, aminek az elején egy hatalmas smiley 64 foggal vigyorgott.
• És miért kell most neked ez a póló?
• Mert ilyen hangulatban ébredtem! – nevetett Cody, és ugyan úgy nézett ki, mint a pólón a smiley.

Ő is elnevette magát, ekkor kopogást hallott az ajtón.  Gyorsan felpattant, a kanapéról az ágyneműt az ágyra hajította, és csak azután engedte be Evaldot. Persze tudta, hogy más nem lehet az, aki átjön hozzájuk.

• Még nem telt le az egy óra! – vetette oda foghegyről neki, de azért beljebb engedte. Azt akarta, hogy lássa Codyt egy szál töröközőben, lássa a bevetetlen ágyat.
• Zavarok?
• Dehogy zavarsz! – mondta még mindig hatalmas mosollyal az arcán Cody, és bevonult a fürdőbe öltözni.
• Mit szeretnél? – kérdezte tőle.

Evaldo nem válaszolt azonnal. Látta ahogy körbesiklik a férfi tekintete a szobán s csak azután szólalt meg.

• Csak azért jöttem, mert Ira szeretné megnézni a ma esti műsort is, úgy hogy csak holnap indulunk.
• Szükséged van még rám? – kérdezte kimért hangon.
• Nincs, de azért ha lehet, tartsd magadnál a mobilodat – mondta, miközben mereven az ágyat figyelte, majd hátat fordított és kiment.
• Mit akart? – jött ki a fürdőből Cody.
• Semmi különöset. Egész nap szabad vagyok, csinálunk valamit?
• Hivatalos vagyok egy kerti partira. Tarts velem!
• Hová?
• Csak néhány barátomhoz megyünk. Tetszeni fognak neked!
• Rendben! – mondta és teljesen felvillanyozódott.

Egy órán belül egy szép ház előtt álltak meg Cody autójával. Kicsit idegesen szállt ki az autóból, hisz teljesen idegen lesz. Egyedül Codyt ismerte, és igazság szerint őt is alig.

Viszont az idegessége nagyon hamar elmúlt. Olyan melegen és olyan szeretettel fogadták, amilyenben még soha nem volt része. Legalább tízen voltak fiúk és lányok egyaránt, körülbelül az ó korosztályából. Szinte mindenki egyszerre mutatkozott be neki, így esélye sem volt, hogy megjegyezze a neveket. Cody nagyon figyelmes partnernek tűnt. Nem hagyta egyedül, bevonta a beszélgetésbe és ő ragyogóan érezte magát.

Egy asztal körül ültek a kertben vagy négyen-öten, és az egyik lány épp azt mesélte, hogy milyen kalandokban volt része kollégistaként, ami az ő figyelmét is nagyon lekötötte mindaddig, míg egy ismerős alakot vélt felfedezni a teraszajtó mögött, bent a házban. A tekintete szinte odatapadt, amit Cody is észrevett.

• Mit nézel? – kérdezte.
• Á semmi, csak azt hittem….
• Mit? – nézett Cody is a teraszajtó felé.

Ekkor Evaldo lépett ki a házból s néhány lépessel mögötte Ira is megjelent.

• Azt, hogy a főnökömet láttam.
• Hát, jól láttad.

Azonnal úgy igazította a székét, hogy háttal legyen Evaldonak. Nem értette, hogy kerültek ide, és miért nem lehet nyugta tőle. Annyira jól érezte magát, most meg görcsben a gyomra és szinte reszket mindene az idegességtől.

Nem sokáig kerülhette el a találkozást, de ahogy látta a férfi legalább annyira meglepődött mint ő.

Egy asztalnál ücsörögtek, egymással szemben. Ira vitte a szót az asztalnál, egy történetet kezdett el mesélni abból az időből mikor Evaldoval együtt jártak, és közben bizalmasan nézett a férfira és úgy viselkedett, mintha még mindig ugyan az a kapcsolat lenne köztük, mint akkor.

• Kimegyek a mosdóba – hajold oda Codyhoz.
• Rendben!

Úgy állt fel, hogy csak úgy teljesen véletlenül hozzáérjen Codyhoz s közben egy ellenállhatatlan mosolyt küldött felé. Természetesen tudta, hogy Evaldo mindezt látja.

Idegesen lépkedett a ház felé, mert még mindig magán érezte a tekintetét. Mielőtt belépett a teraszajtón visszafordult, hogy valóban így van-e. Nem tévedett, tekintetük találkozott, és néhány pillanatra egymásba kapcsolódott, majd elfordult és megkereste a mosdót.

Ahogy vissza akart menni, a nappaliban Evaldo téblábolt egyedül, mindenki más kint volt.

• Micsoda véletlen hogy találkoztunk.
• Hogy kerültetek ti ide? – kérdezte tőle mérgesen.
• Nem is tudom, Ira telefonálgatott, és itt kötöttünk ki. Zavar, hogy itt vagyok? – lépett hozzá annyira közel, hogy szinte érezte a testéből kiáramló meleget, ami annyira vonzotta. És be kellett magának vallania, hogy ez még most is így van.
• Miért zavarna? Nagyon jól érzem magam, Cody nagyon figyelmes velem! – válaszolta szinte kihívóan és ellépett a férfi mellől.
• Azt észrevettem! – szűkült össze a szeme, és ismét olyan közel lépett hozzá, mint az előbb. – Tetszik neked?

Ennek hallatán mosolyra húzódott a szája. Elérte amit akart, Evaldo féltékeny – gondolta magában.

• Minden meg van benne! Helyes, csinos, jó humorú, kedves, figyelmes…
• Értem! – szakította félbe Evaldo, pedig még sorolta volna Cody jó tulajdonságait.
• Ja, és van még egy nagy előnye!
• Micsoda?
• Az, hogy nem találkozott élete nagy szerelmével sem régen, sem most! – vágta oda a szavakat és faképnél hagyta.

A nap további részét úgy töltötte el, hogy minden figyelmét Codynak szentelte. Nem viselkedett kihívóan, nem akarta a fiút félrevezetni, de azért ha úgy látta Evaldo figyeli félreérthető gesztusokat tett, megsimította Cody karját, ami másnak talán fel sem tűnt, de Evaldonak igen. Legalább is azt remélte.

• Lynda! – szólt neki oda Evaldo.
• Tessék?
• Remélem még nem ittál!
• Miért?
• Neked kell elvinni az esti előadásra bennünket, Ira ivott egy kis bort.
• Természetesen főnök! – dobta oda a férfinak a szavakat, és arrébb ment, s ebben a pillanatban nem is értette, hogyan tudott ebbe a férfiba szerelmes lenni.

Beszálltak a terepjáróba, Ira hátra Evaldo pedig a megszokott helyére mellé az anyósülésre. Kivitte őket a térre, ahol az előadást tartották.

• Nem jössz velünk? – kérdezte Evaldo mikor kiszálltak és látta, hogy nem tart velük.
• Nem! – mondta nyugodtan.
• Miért?
• Ne erőltesd! – szólalt meg Ira negédesen, és Evaldoba karolt.

Lynda érezte, hogy ezzel a birtokló mozdulattal azt akarta jelezni, hogy hozzá tartozik – nézett szomorúan a pár után.

Megnézte ő is az előadást, és azután a lehető leghamarabb visszament az autóhoz, nem akarta, hogy a kedves főnökének és a barátnőjének várnia kelljen rá.

Nevetgélve jöttek vissza, és már nem karonfogva, hanem kezüket összekulcsolva. Mikor ezt meglátta az eddiginél is kínzóbb fájdalmat érzett magában. Fájt látnia így őket, ezért gyorsan elfordított a tekintetét, és igyekezett visszatartani a feltörni készülő könnyeit.

• Hogy tetszett a műsor? – kérdezte tőle Evaldo a lehető legnagyobb természetességgel, miközben Ira kezét fogta.
• Nagyon jó volt, és Cody nagyon ügyes volt! – válaszolta mosolyogva. Igaz e mögött a mosoly mögött hatalmas erőfeszítés húzódott, hogy ki bírja magából préselni.
• Igen, tényleg jól állt neki a népviselet! – mondta Ira.

Evaldo nem mellé ült, hanem hátra Ira mellé, és nevetgélve beszélték át az estét. Alig várta, hogy visszaérjenek és kiszállhasson az autóból. A hideg is rázta a nő kacagását hallva. Bement Cody szobájába és első dolga volt, hogy lezuhanyozzon. Azt gondolva, hogy nem csak a teste, de a lelke is fel fog frissülni a hűvös vízsugártól. Szerette volna magáról lerázni mind azt a kellemetlen érzést, amit az okoz neki, hogy együtt látja Evaldot és Irát.

Befeküdt az ágyba és bekapcsolta a tv-t. Kicsit el is szunnyadt, mikor halk kopogást hallott, és vidáman szaladt oda, hogy kinyissa.

Mikor meglátta, hogy Cody helyet Evaldo áll ott, szíve nagyobbat dobbant, de azonnal elöntötte a düh is.

• Mit akarsz? – kérdezte távolságtartóan.
• Mérges vagy?
• Ha csak nem azért, mert Cody még nem érkezett meg. Nos, mit akarsz? – fonta össze a karját.

Evaldo bement a szobába annak ellenére, hogy nem hívta beljebb. Bezárta maga mögött az ajtót, s a következő pillanatban már csókolta őt, ő pedig viszonozta. Fogalma sem volt, hogy történt, de a karja mára férfi nyaka köré fonódott és testük egymásnak feszült.

• Nem! – tolta el magától. Tűnj el innen! Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? Ha még egyszer a közelembe jössz, hazamegyek! – sziszegte és kitárta az ajtót előtte.

Evaldo szótlanul nézte, aztán súlyos léptekkel kiment.

Idegesen, torkában dobogó szívvel lökte be az ajtót és járkált fel-alá a szobában. Nem értette a férfit, nem értette mit akar tőle, és mit akar Irától. Ezzel megbántja mindkettőjüket. Ha Irával akar lenni, tegye, de ha velem…

Ekkor ismét kopogást hallott, és idegesen lépett az ajtóhoz és szinte feltépte.

• Mondtam már, hogy tűnj…ó, bocsi! – nézett Codyra. Olyan jó hogy megjöttél! – ölelte meg a fiút.
• Köszi! – mondta Cody zavartan. Az első pillanatban nem úgy tűnt.
• Csak azt hittem Evaldo az.
• Mi történt már megint köztetek?
• Á semmi, csak tudod a főnök, az főnök, aki mindig csak bosszantja az alkalmazottját.
• Jó lett volna, ha ott tudsz maradni, nagyon jót beszélgettünk a haverokkal, szívesen bemutattalak volna.
• Talán legközelebb!
• Meddig maradtok még?
• Nem tudom pontosan, de szerintem holnap elmegyünk.
• Fogunk még találkozni? – nézett rá Cody.
• Igen persze! – mondta mosolyogva.

Cody elvonult a mosdóba ő pedig visszafészkelte magát az ágyba és próbált a tv-re összpontosítani, de nem nagyon ment neki a dolog. Csak unottan kapcsolgatta, s közben azon gondolkodott, hogy mi történhet most két szobával arrébb. Most Irát csókolja ugyan úgy, mint nem sokkal ezelőtt őt?

Cody egy szál boxerben jelent meg a fürdő ajtajában a hatalmas elmaradhatatlan mosolyával az arcán. Két lépéssel az ágy mellett termett és rávetette magát, mint egy gyerek.

• Hé, leszakad az ágy alattad! – heccelte a fiút.
• Azt mondod, hogy kövér vagyok? – nézett rá komolyan.
• Kövérnek éppen nem mondanálak, de…
• De? – nézett rá még mindig komoly tekintettel Cody.
• De, egy kis plusz talán van.
• Plusz??? Hol? Mutasd meg, hogy hol! – követelte a fiú.
• Nyugi, megmutatom én! – ült fel és a fiú csípőjén megcsipkedte a bőrt, mert hogy felesleg tényleg  nem volt, de ha már belement a játékba nem hagyhatta félbe.
• Hát, ha ez nekem felesleg, akkor ez neked itt mi? – tette a combjára a kezét Cody.
• Ó, de gonosz vagy! Azt mered állítani, hogy vastag a combom?
• Vastag? Kövér! – nevetett Cody a gyönyörű fehér fogsorával még mindig a combján tartva kezét.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és ők meglepetten néztek oda. Evaldo állt ott, szemei kikerekedtek, amint meglátta őket, egymást tapogatva.

Egy darabig csak nézték egymást, és egyikük sem tudott megszólalni.

• Miben segíthetünk? – hangzott fel legelőször Cody hangja.
• Te semmiben! – jött Evaldo válasza. – Reggel hétkor indulunk! – nézett Lynda szemébe.
• Rendben! – mondta könnyedén, és a meglepettség helyét vidámság vette át a lelkében.
• Nem is zavarok tovább, jó éjt!
• Jó lesz, biztos lehetsz benne! – csilingelte válaszul. Majd felállt és bekulcsolta az ajtót a férfi mögött.
• Minek örülsz ennyire? – kérdezte Cody.
• Miért kérded? – ült vissza az ágyra.
• Olyan mézédes mosoly terült szét az arcodon, mint egy kisbabának.
• Csak jól érzem magam.
• Mitől, attól hogy Evaldo meglátott bennünket, hogy…
• Nem, attól, hogy ilyen jó barátra találtam, mint te vagy!
• Ó! Ennek örülök!
• Aludnom kéne, hallottad a rabszolgahajcsárt, korán kell kelnem!
• Remélem, nem akarsz megint a kanapén kuporogni.
• Nagyon is kényelmes volt az nekem! – mondta és gyorsan megágyazott magának. Eszébe jutott, mi történt mikor utoljára egy ágyban aludt egy férfival.

Reggel korán kelt, hogy már jóval hét előtt be tudja pakolnia a csomagjait a terepjáróba, és maximálisan készen álljon az indulásra.

Hét óra elmúlt néhány perccel, mikor feltűnt Ira és Evaldo. Ira ezen a korai órán is mintha fel lett volna húzva egyfolytában beszélt és nevetgélt. Evaldonak szinte meg sem kellett szólalnia.

Ez a nő hiperaktív – állapította meg magában.

• Jó reggelt! – szólt neki is oda, ahogy meglátta.
• Sziasztok!
• Berakod? – nyomta volna a kezébe az egyik táskáját Ira.
• Bocs, de a szerződésemben semmiféle pakolásról nem esett szó! Igaz Evaldo? – nézett kihívóan a férfira.
• Igaz! – nézett rá a férfi, elvette Ira kezéből a táskát és berakta a csomagtérbe.
• Merre indulunk? – kérdezte a férfitól.
• Megmutatom! – és elővette egy térképet és átbeszélték az útvonalat.
• Hé, miért nem ébresztettél fel – hallotta meg Cody hangját.

Hatalmas mosollyal az arcán fordult a hang irányába.

• Olyan édesen aludtál!
• Képes lettél volna úgy elmenni, hogy nem köszönsz el tőlem?
• Hagytam üzenetet, nem találtad meg?
• Azok csak papírra vetett szavak, én tőled akarom hallani őket.
• Nagyon örülök, hogy ismét találkoztunk! Maradj mindig ilyen élettel teli és vidám, mint amilyen most vagy! – mondta, miközben a szemébe nézett, majd átölelte és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Pontosan tudta, hogy Evaldo minden mozdulatát figyeli és úgy gondolta, ettől érzékibbnek tűnik a Codytól való búcsúja.

• Ja, és meghagytam a telefonszámom is. Két-három hét múlva otthon leszek hívj, és megbeszélünk valamit.
• Ok! Én is örülök, hogy találkoztunk! Vigyázz magadra! Szia!

Beült az autóba, ekkorra már Evaldo az anyósülésen foglalt helyet és beindította a dögöt. Intett még egyet Codynak és elindult. Az első néhány kilométert tökéletes csöndben tették meg, aztán bekapcsolta a rádiót.

• Elzárnád? – szólalt meg tíz perccel később Ira.
• Nem! – szólt vissza.
• Nem? – halotta Ira meglepődött, sértett hangját.
• Nem!
• Evaldo! – sikította szinte a férfi nevét.
• Tessék? – nézett az hátra.
• Zavar a rádió, zárd el kérlek!
• Engem viszont megnyugtat, jobban tudok így vezetni – nézett a férfira, aki ahelyett, hogy kikapcsolta volna a készüléket csak lejjebb vette a hangerejét.

Ismét némaságba burkolózott a kis társaságuk, és mindenki a gondolataiba mélyedt. Egyszer álltak meg egy pihenőnél, itt Evalod már Ira mellé a hátsó ülésre ült vissza, és ő kénytelen volt az út hátralévő részében a diskurálásukat hallgatni, amiben többnyire a múlt történéseire emlékeztek. Igyekezett nem azért belenézni a visszapillantó tükörbe, hogy lássa a beszélgetésük közben egymáshoz érnek-e, de nem bírta megállni, hogy ne ezt tegye folyton-folyvást. Egy alkalommal tekintete összeakadt Evaldoével, de hősiesen állta a férfi pillantását, s csak hosszú másodpercek múlva nézett ismét az előtte húzódó végtelennek tűnő útra.

Több órás utazás után megérkeztek az Evaldo által megjelölt helyre.

Egy hasonló faház előtt álltak meg, mint az első útjukon. Ira csacsogva nyitott be a házba, és boldogan, vagy legalább is boldogságot tetetve nézett körül. Lynda nem tudta elképzelni, hogy fogja kibírni az előtte álló napokat. Ez a nő már is az agyára ment. Nem is értette, mit imádott rajta Evaldo annak idején. Vagy mit imád rajta még mindig – nézett szomorúan a férfi után, aki követte Irát a faházba.

Ő megkereste a csomagtartóban a sátrát, és nekilátott felállítani.

• Te meg mit csinálsz? – hallotta maga mögött Evaldo hangjától, amitől iszonyúan megijedt.
• Meg akarsz ölni? – kiáltott rá idegesen. – Mit settenkedsz itt mögöttem?
• Bocs, csak megkérdeztem mi a fenét csinálsz itt?
• Nem látod? Felállítom a sátramat.
• Mégis minek?
• Ugye nem gondolod komolyan, hogy egy helyiségben fogok aludni veletek? – nézett rá elképedt arccal.
• Itt akarsz aludni egyedül?
• Pontosan!
• Nem fogsz fázni, meg félni?
• Nem, nem fogok sem fázni, sem félni! – nézett keményen a szemébe, de az elméjét elöntötték az emlékek.

A fejében szinte egyszerre jelent meg az összes emlékkép az első útjukról. Mikor bekente a hátát, mikor összebújva feküdtek, mikor először megcsókolta, mikor kézen fogva sétáltak, mikor hajnalig beszélgettek a sátorban egymás karjaiban, mikor átszeretkezték az éjszakákat.

Evaldo nem szól többet, visszament a házba és már hallotta is Ira idegesítő, fülsértően magas hangját.

Miután a sátorral elkészült evett néhány falatot és egy hátizsákkal a hátán elindult, hogy felfedezze a környéket. Néhány méter után visszafordult és bekopogott a faház ajtaján.

Nem hallott bentről semmit, így még egyszer kopogott.

• Tessék? – hallotta most rövid idő múlva Ira irritáló hangját.
• Elmegyek sétálok egyet a környéken! – mondta a résnyire nyitott ajtón keresztül, be sem lépett és nem akart látni semmit.

Sarkon fordult és energikus léptekkel elindult a fák irányába. Egy perc múlva arra lett figyelmes, hogy valami erősen megragadja a karját, ami annyira megijesztette, hogy majd szívbajt kapott.

• Hová mész? – kérdezte visszafojtott hangon Evaldo, s még mindig a karján volt a keze.
• Mi a fenét művelsz már megint? Megfogadtad, hogy ma halálra fogsz ijeszteni? – kérdezte s dühösen rázta le magáról a férfi kezét.
• Nem akarok órákat azzal tölteni, hogy téged kereslek!
• Nyugi, nem vagyok már olyan esetlen, mint régen. Nem kell aggódnod, egy percet sem kell miattam Ira nélkül töltened. Tudok vigyázni magamra!

Dühösen hagyta faképnél Evaldot és becsörtetett a fák közé. Sokáig sétálgatott, de vigyázott ne kerüljön messze a háztól, hogy minden gond nélkül találjon vissza. Egy sziklán sokáig üldögélt és az elé táruló tájat csodálta. Igyekezett azzal elterelni a figyelmét a férfiról és arról, amit érez iránta, hogy aprólékosan szemügyre vett mindent, ami körülvette.

A tekintete végül egy kődarabon állapodott meg, ami egy szabályos szívet formázott. Felnevetett és lassú mozdulatokkal felvette a kőszívet. Ugyan olyan keménynek és nehéznek érezte, mint a sajátját, ami a mellkasában dobogott. Nem értette mit csinál Evaldo és miért, saját magát sem értette ő mit csinál és miért?

Nyugodtan hazamehetne, nem kellene foglalkoznia semmivel. A szerződést megszeghetné, de mégsem teszi. Inkább marad és szenved, csak hogy a férfi közelében lehessen. Pedig annyira idegesíti ez az egész helyzet, de mégis képtelen elmenni. Talán reménykedem valamiben? – kérdezte magától. De nem tudott válaszolni, csak abban volt biztos, hogy addig marad Evaldoval, ameddig az akarja.

Már kezdett alkonyodni, mikor visszaért a házhoz. Messziről látta, hogy Ira és Evaldo kint ülnek a ház előtt egy-egy széken. Mikor közelebb ért az első, amit meghallott Ira éles hangja volt.

• Azt hittem elvesztél – nevetett.

Örültél volna neki mi? – gondolta magában.

• Megvagyok! – mondta és anélkül, hogy a férfira nézett volna a sátrához ment.

Bebújt és fáradtan ült le, lerúgta a cipőjét és rájött be kell mennie a házba megnézni, hogy tud megfürdeni. Még ücsörgött úgy tíz percet, aztán visszahúzta a cipőjét és átment a házba.

Kopogtatott jó hangosan és várt egy kicsit csak utána nyitott be. Mindig attól félt, hogy félreérthetetlen helyzetben találja őket. Persze sejtette, hogy mit csinálhatnak, de nem akarta látni is. Azt már nem bírta volna elviselni.

• Bocsi hogy zavarok, csak szeretnék megfürdeni. Vinnék ki vizet.
• Van fürdőszoba – monda Evaldo.
• Komolyan? – villanyozódott fel. – Ez tök jó! Megyek, hozom a dolgaimat.

A töröközőjét és a tisztálkodó eszközeit kereste, mikor Evaldo jelent meg a sátrában.

• Mit akarsz? – kérdezte mikor meglátta.
• Ugye nem gondoltad komolyan, hogy kint alszol egyedül?
• Számtalanszor aludtam már sátorban. Nem emlékszel rá?
• Egyedül egyszer sem!

Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy lelki szemei előtt megjelenjen hogyan bújtak össze ketten az egyszemélyes hálózsákban minden éjszaka, és mennyire imádott a férfi mellett ébredni reggelente.

• Semmi különbség nincs. Legalább kényelmesebben el fogok férni. Most pedig szeretnék menni lezuhanyozni.

Evaldo kihátrált ő pedig olyan gyorsan szaladt be a fürdőbe, mintha puskából lőttek volna ki. Vacsora nélkül feküdt le, nem bírt volna egy falatot sem lenyelni. Bebújt a hálózsákba, össze zipzározta és szomorúan hunyta le a szemét. Lelkében háború dúlt. Kavarogtak benne a szép napok, a szerelmeskedések emlékei, és az, amit most érzett Evaldo iránt. Elképzelte mi lenne, ha nem találkozott volna ismét Irával. Talán egy pár lennének, és boldog lehetne, de így csak gyötrődik és kínozza magát.

Halk neszezés csapta meg a fülét, idegesen ült fel, és figyelte merről szűrődnek be a zajok. Egyre közelebbről hallotta őket, és feszült lett. Attól félt valami vadállat és ebben a pillanatban átvillant rajta, hogy talán igaza volt Evaldonak, nem szabadna egyedül kint aludnia.

Meghallotta, hogy a sátor ajtaján matat valami, és olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak tudta, és feszülten várta mi fog történni. Néhány pillanat múlva Evaldo feje jelent meg és két másodpercen belül már bent is volt.

Mikor a rémülettől annyira magához tért, hogy meg tudjon mozdulni, az első dolga volt, hogy az első kezébe akadó dolgot hozzávágja a férfihoz, aztán a következőt, és a következőt, egészen addig, míg ki nem fogyott a munícióból. Minden egyes eldobott dologhoz fűzött valami kedveset.

• Te hülye! Nem vagy normális! Szemét!
• Héééé, mit művelsz?! – mondta Evaldo, miközben próbálta a felé repülő törölközőt, hátizsákot, cipőket elkapni, vagy épp kitérni előle.
• Mi a fenét keresel itt? Tudod, hogy megijesztettél?
• Csak meg akartam nézni jól vagy e?
• Míg nem láttalak, addig nagyon jól voltam. Tűnj el innen! Nem akarlak látni!
• Ne legyél már ilyen fúria! Csak aggódtam miattad!
• Aggódj Ira miatt! Tűnjél már el innen! – mondta fojtott hangon, bár legszívesebben torkaszakadtából kiabált volna vele, de nem akarta, hogy Ira meghallja.

Evaldo ekkor már ott volt mellette, erős karjaival átölelte, és olyan erősen szorította magához, hogy képtelen volt megmozdulni.

• Engedj el! – sziszegte a fogai között.
• Nem engedlek, míg le nem nyugszol!
• Lenyugszom, ha eltűnsz a fenébe!

A férfi viszont egy cseppet sem lazított az ölelésén, sőt már a szája is az övén volt. De összeszorította az ajkait és nem engedett Evaldo támadásának. Egy darabig. Aztán ajakai megnyíltak és a férfi kutató nyelve máris a szájában volt. Ekkor elfelejtett mindent, csak az számított, hogy csókolhatja Evaldot.

• Cody csókol így? – hallotta a férfi szinte gúnyos hanghordozását.
• Tessék? – kérdezte, és a dühe, amit a csók lecsitított kissé, még erőteljesebben tört rá, mint azelőtt.
• Sokkal jobban! – vágta oda neki. – És ha tudni akarod, az ágyban is sokkal jobb, mint te vagy!
• Jobban élvezted vele, mint velem?
• Pontosan így van!
• Hazudsz! – hajolt hozzá közel Evaldo. Talán már nem emlékszel milyen is velem. Felelevenítem az emlékeidet.

Ismét megcsókolta, amit most is engedett, de vadul csókolt vissza, csak a dühe vezérelte, az érzelmeit ebben a pillanatban eltemette, valahová nagyon mélyre.

Evaldo keze már a mellén volt és az áruló mellbimbói pedig megkeményedtek az érintéstől. Ő a férfi nadrágszíjával matatott. Evaldo kizipzárazta a hálózsákot és egy pillanattal később már betemette a testével. Érezte a férfi testének súlyát és a kiáramló meleget, amitől megremegett. Utálta, amiért ennyire nyilvánvaló, hogy milyen hatással van rá a férfi érintése, de igyekezett a szerepében maradni és kemény, érzéketlen szeretőnek mutatkozni. Mikor már a ruhadarabok is lekerültek róluk és Evaldo arra készült, hogy teljesen a magává tegye eltolta magától és kibújt alóla.

• Mit csinálsz?
• Nem akarlak már! – mondta s gyorsan magára kapkodta a ruháit.
• Micsoda?
• Jól emlékeztem, Cody érzéseket vált ki belőlem, te meg maximum testi vágyat, semmi többet.
• Mi kellene még azon felül?
• Tőled semmi! – nézett mosolyogva a férfi felé, és az járt a fejében, mit is akarhatott ő valaha ettől az embertől. - Holnap haza megyek! – mondta.
• Hogy érted azt, hogy hazamész?
• Úgy, ahogy hallottad. Ira tud vezetni, majd bevisz a legközelebbi lakott településre. Nyugi kifizetek mindent, amit a szerződés szerint ki kell. Most pedig kérlek, öltözz fel, és hagyj egyedül.

Evaldo nagyra nyílt szemekkel nézett rá, és szó nélkül öltözött fel és ment vissza a házba. Másnap reggel korán kelt, elbontotta a sátrat, bepakolta a terepjáróba a holmijait, és bekopogott a házba. Most is várt egy kicsit, s csak azután lépett be.

• Ira! - mondta az ágy szélén ülő nőnek. – Megköszönném, ha elvinnél a legközelebbi településre. Evaldo biztos mondta, hogy el kell mennem.
• Igen! Azonnal indulhatunk – hallotta a nő vidám hangját.

Evaldo nem volt a házban, és míg el nem indultak nem is került elő. Nem érdekelte hol van, nem akart tudni róla semmit.