Keresztül az államon - 1. fejezet

1. fejezet

Lynda összetörve ült az anyja házában a konyhában. Az összes újságot átnézte, már égett a szeme a neten való böngészéstől, legalább húsz telefonszámot felhívott, de még reménye sem lehetett, hogy legalább egy elbeszélgetésre behívják valahová. Már több mint hat hónapja nem volt munkája, felélte az összes tartalékát, és a múlthéten a bérelt lakásából is ki kellett költöznie. Így újra a szüleinél lakott, amit nehezen viselt. Huszonöt éves volt, közgazdászként dolgozott egy nagy cégnél, jól keresett, közel három éve külön élt a szüleitől. Aztán egyik napról a másikra a cég tönkrement, ő az utcára került, és azóta képtelen elhelyezkedni.

• Anya!
• Tessék?
• Feladom! Nem érdekel most már milyen munkát találok, nem ragaszkodom ahhoz, hogy csak a szakmámban helyezkedjek el. Nézd csak, egy sofőrállást hirdetnek, mindig is szerettem vezetni.
• Ugye csak hülyéskedsz? – nézett rá az anyja, és látszott rajta, hogy valóban nem tudja eldönteni Lyndából a kétségbeesés szól-e, vagy ennyi kudarc után komolyan gondolta, amit mondott.
• Teszek egy próbát.
• Mit próbálsz meg? Sofőrködni?
• Miért ne? Ha pénzt kereshetek vele.
• Találni fogsz állást, ne butáskodj!
• Fogok, abban biztos lehetsz! – mondta, majd határozottan vette fel a telefont az asztalról, és tárcsázta a számot, amit a hirdetésben adtak meg.

A készülék kicsengett és idegesen várta, hogy valaki végre beleszóljon.

• Tessék! – hallott egy mély férfihangot a telefon másik végéről.
• Jó napot kívánok! A meghirdetett állásra jelentkezem.
• Ön?
• Igen!
• Férfi jelentkezését vártam.

Erre a kijelentésre felszaladt benne a pumpa és határozott hangja mérgessé változott.

• A hirdetésben nem említi, hogy csak férfiak jelentkezhetnek.
• Igaz!- hallott a mély hangot. – Mennyi gyakorlattal rendelkezik?
• Öt éve van jogosítványom – válaszolta pattogósan, és remélte ezzel a gyors és határozott válasszal elkerüli azt, hogy a mély hang megkérdezze, az öt év alatt mennyit vezetett.
• Rendben, akkor jöjjön el egy személyes találkozóra.

A szája mosolyra húzódott, gyorsan feljegyezte a megadott címet és időpontot, s diadalmasan tette le a mobilt.

• Na, holnap állásinterjúra megyek! – mondta az anyjának.
• Igen, egy sofőr állásinterjúra.
• Az állás-on van a hangsúly anya.
• Ugye nem gondolod komolyan, hogy elmész?
• Hogyne mennék el. Állás, munka, pénz.
• Legyél még egy kis türelemmel biztos, hogy rövidesen fogsz állást találni.
• Én is ezt hittem, mikor kirúgtak, de anya annak már hat hónapja. Elmegyek, meglátom mi lesz, veszíteni semmit nem veszíthetek.

Másnap készülődött a találkozóra, és azon gondolkodott mit vegyen fel. Ha közgazdászként hallgatnák meg, teljesen biztos lenne benne, hogy miben kell megjelnnie, de így fogalma sem volt.

Kétszer is átnézte a szekrényét, mire végül egy farmer, egy halványszürke felső mellett döntött. Felhúzott hozzá egy szürke magas szárú tornacipőt, a szekrény mélyéről előkereste a szürke táskáját, és sálát. Mielőtt indult egy fekete szemceruzával kihúzta a szemét, szempillaspirált használt, felvett egy fekete kabátot és megnézte magát a tükörben.

A fekete szemceruza kiemelte szép kék szemét, hosszú szőke haja szabadon terült szét a hátán, a felvett ruhadarabok annak ellenére, hogy sportosak voltak mégis nőies külsőt kölcsönöztek neki.

Beült az autójába és tizenöt perc múlva az irodaház mélygarázsában parkolt, aminek a címét az a mély hangú férfi tegnap megadta. A tizenkettedik emeletre kellett felmennie és Evaldo Teixeirát kellett keresnie. Ahogy kinyílt a lift ajtaja azonnal észrevette a hatalmas táblát amint ez állt Teixeira ügyvédi iroda.

Ezek szerint ügyvéd, és már annyira sok pénzt keresett, hogy sofőrt fogadhat magának – gondolta magában, miközben azt az ajtót keresete, amelyen megtalálja a férfi nevét.

Nem is sokáig kellett keresgélnie, szinte azonnal megtalálta és néhány határozott kopogás után belépett. Arra számított, hogy egy közepes nagyságú, de ízlésesen berendezett irodában egy középkorú férfi fogja várni. Ezzel szemben egy hatalmas helyiségben találta magát, ahol rengeteg volt a márvány és az üveg. Ettől nagyon elegánsnak, modernnek tűnt a terem, de a bútorok meglepő módon többnyire antik darabok voltak, amik a márvány és az üveg hidegségét megtörték, és sokkal barátságosabban hatott, mintha modern, letisztult sima vonalvezetésű bútorokkal lett volna berendezve.

Egy íróasztalnál egy fiatal nő ült, aki köszöntötte, és udvariasan megkérdezte tőle, hogy miben segíthet neki.

• Lynda Blais vagyok, Evaldo Teixeirához jöttem, négy órára beszéltük meg az állásinterjút.
• Igen, már várja Önt, fáradjon be hozzá – mutatott a nő az egyik üvegfalú irodára.

Az iroda falán szalagfüggöny volt, ami csak annyit engedett látni, hogy van valaki az irodában és az íróasztal mögött ül, de míg be nem nyitott, nem láthatta jól, hogy is néz ki.

Bekopogott az ajtón, aminek a kerete ugyan olyan sötétbarna fából volt, mint az antik bútorok az előtérben.

• Tessék! – hallotta bentről ugyan azt a férfias, mély hangot, mint a telefonban.

Belépett, és próbált magabiztosnak, és talpraesettnek tűnni. Azt a kis félelmet, amit ez az ismeretlen helyzet okozott benne igyekezett elrejteni olyan mélyen, hogy a bent ülő férfi semmit se sejtsen belőle.

Az íróasztal mögött egy feketehajú, barna szemű, bronzbarna bőrű férfi ült, és így is látszott, hogy nagyon magas lehet.

• Jó napot kívánok, Lynda Blais vagyok – nyújtott kezet a férfinak.
• Köszöntöm! – fogta meg a férfi a feléje kinyújtott kezet. – Jöjjön foglaljon helyet! – s felállt az íróasztal mögül, és átment az iroda túlsó felén kialakított tárgyalóhoz.

Követte a férfit, és leült vele szemben.

• Meséljen magáról. Miért akar az én sofőröm lenni?
• Szeretek vezetni! – mondta, ami igaz is volt, bár soha nem gondolta, hogy ez egyszer majd a megélhetése forrása lehet.
• Dolgozott eddig hasonló munkakörben?
• Nem! – mosolyodott el, mikor ezt kimondta, hisz az jutott eszébe, hogy eddig is vezetett, csak nem autót.

Az előző munkahelyén csoportvezetőként emberek vezetője volt. Ahogy elmosolyodott, mintha csak a férfira is átragadt volna a vidámsága, neki is mosoly bujkált a szája szögletében.

• Akkor mivel foglalkozott eddig?
• Közgazdászként dolgoztam – meg akarta említeni a cég nevét, de aztán elharapta a mondata végét.

Szinte érezte, ha kimondaná. a férfi rögtön tudná, hogy a cég tönkrement, és neki ezért nincs állása, de ő ezt egész másképp akarta előadni.

• Ez igen csak nagy váltás. Mi készteti arra, hogy diplomával, és gyakorlattal elvállaljon egy sofőrállást.
• Ki akarom próbálni magam egész más területen is. Napi 8-10 órát ültem az irodában, és most másra vágyom.
• Autóvezetésre napi 8-10 órában?
• Igen! – mondta határozottan, miközben a férfi szemébe nézett.
• Tudja mit vállal?
• Nem hiszem! – mondta, és a mosoly ismét megjelent az arcán, mikor egy pillanat alatt belegondolt, hogy fogalma sincs arról, mire vállalkozik, de valahogy pozitív érzései voltak a dologgal kapcsolatban.

Ugyan úgy, mint néhány perccel korábban, a férfi most is mosollyal válaszolt, mintha átragadna rá a lány jókedve és vidámsága.

• Olyan emberre van szükségem, akinek nem gond, hogy hetekre el kell mennie. Kaliforniát akarom bejárni, és előfordulhat, hogy éjszaka csak egy sátorban fogunk aludni, ha épp lakott területen kívül ér bennünket az este.
• Nem gond! – mondta, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mibe vág most bele.
• Rendben, hagyja meg az elérhetőségét. Két napon belül értesítem!
• Köszönöm! – mondta miközben felállt.

Gyorsan elköszönt a férfitól és a mosoly most is ott volt mindkettőjük arcán. Kisietett az irodából és izgatottan indult haza. Elképzelte milyen lenne azzal keresni a kenyerét, hogy csak annyi a dolga, hogy vezet miközben maga is bejárja az egész államot.

Mikor hazaért az anyja azonnal kifaggatta mi volt, miközben a bátyja is hallhatta az egészet.

• Te sofőrnek jelentkeztél? – nevetett tele szájjal a testvére.
• Joshua! Ne nevess ki! Örülj, hogy lesz munkám, és nem neked meg anyuéknak kell eltartanotok. Még nem is biztos, hogy felvesznek.
• Nem biztos? Biztos, hogy nem! Nézz magadra, egy cicababa vagy, aki egy órát tölt minden reggel azzal, hogy zuhanyozik, fésülködik, sminkel, kenegeti az arcát mindenféle krémekkel. Hogy akarsz te a poros utakon vezetni napokat, este meg az út szélén sátorban aludni? Belegondoltál te ebbe?
• Nincs választási lehetőségem.
• És megbízható ez az ember? – kérdezte Joshua komoly, már-már aggódó hanggal.
• Ügyvéd, és komoly embernek látszik.
• Miért kell neki sofőr? Nem tud vezetni?
• Nem kérdeztem.
• Kérdezd ki mindenről, miért akarja keresztül-kasul szelni az államot, miért kell neki sofőr, miért téged akar?
• Jajj, ne idegesíts már! – pattant fel a székről. Ha felvesz, örülni fogok neki. Mindenki tud majd róla, hogy vele megyek el, és nem tudhatta, hogy egy nő fog jelentkezni. Nagyon meglepte!
• Ok! De azért legyél óvatos – mondta most már az anyja is.

Próbálta kiűzni a fejéből azokat a gonosz dolgokat, amiket a testvére próbált sugallni neki. Csak egy kalandként, pénzkereseti lehetőségként gondolt az egészre.

Már másnap csörgött a telefonja, Evaldo titkárnője volt az. Délután ismét be kellett mennie az irodába. A nő nem mondta meg neki, hogy az övé-e az állás, de úgy gondola, ha nem így lenne, akkor nem kellene bemennie.

Pontosan érkezett és mikor belépett az előtérbe, az titkárnő intett neki, hogy menjen be Evaldohoz.

Az ajtó nyitva állt, így csak belépett és a férfit figyelte amint az asztala fölé hajolva ír valamit. Evaldo csak akkor vette észre, mikor már az íróasztala elé ért.

Felemelte a fejét és mosolyogva állt fel az asztala mellől.

• Örülök, hogy megjött! – mondta azon az összetéveszthetetlenül mély hangján. – Foglaljon helyet!

Ugyan úgy a tárgyaló asztalnál foglaltak helyet egymással szemben, mint előző nap. Lynda nem szólt semmit, várta, hogy a férfi elmondja miért hívta ide.

• Úgy döntöttem, hogy felveszem. Előreláthatólag három hónapra, a fizetését, és minden egyéb részletet itt megtalál. Olvassa át, ha megfelel, írja alá és készülődjön. Két nap múlva indulunk.
• Értem! – mondta tárgyilagosan és végigolvasta a szerződést, ami részletesen tartalmazta, hogy mi lesz a feladata.

Ahogy olvasta a fejében a kaland szó egyre jobban erősödött, és a mosoly egyre szélesebb lett az arcán. A fizetés jóval magasabb volt, mint amennyit az előző munkahelyén keresett. Mikor meglátta, kérdőn nézett Evaldora.

• Ezt nem írták el?
• Mit! – hajolt hozzá közelebb a férfi, és a szerződést nézte.
• Ezt! – mutatott a számra.
• Nem!
• Nem? – kérdezte csodálkozva.
• Mi a gond vele?
• Semmi! – mondta, és folytatta az olvasást, majd az asztalra tette, és kivett egy tollat az ott lévő tolltartóból, s aláfirkantotta mind a két példányt.
• Van kérdése? – kérdezte Evaldo.
• Elég részletes volt a szerződés, úgyhogy most semmi nem jut eszembe, amire ne kaptam volna választ.
• Rendben, ha mégis lenne valami kérdése ezen a számon bármikor hívhat – nyújtott át egy névjegykártyát. – Holnap ugyanekkor várom itt, addigra pakoljon össze, bepakolunk az autóba, holnapután korán akarok indulni.
• Holnap találkozunk! – mondta és elgondolkodva indult haza.

Otthon elmondta a családjának, hogy mi állt a szerződésben. Hogy tulajdonképpen egy túrára mennek, az államon keresztül, és lehet csak hathét múlva térnek vissza, aztán egy újabb túrúra indulnak, ami ismét hathetesre van tervezve.

Nem örültek neki, hogy egy ismeretlen férfival ilyen hosszú időre elmegy, de ő hajthatatlan volt.

Következő nap Evaldot az előtérben találta, épp a titkárnőjével beszélgetett. Mikor meglátta, elé sietett köszöntötték egymást és már indultak is vissza a garázsba.

• Összepakolt?
• Igen!
• Akkor most a saját autójával elvisz hozzám, ott átülünk a terepjáróba, én már bepakoltam. Maga is bepakol, és megbeszéljük az első néhány nap részletes útvonalát.
• Rendben! – mondta kicsit feszülten.

A férfi az úton nem sokat beszélt, csak akkor szólalt meg mikor valahol le kellett kanyarodnia. Kijutottak a forgalmas belvárosból, egy sokkal csendesebb külvárosi részhez. Egy nem túl nagy ház előtt álltak meg, amit kis fehér kerítés és virágok vettek körül.

Valahogy nem ilyen lakhelyet képzelt ennek a férfinak azok után, amit az irodában látott. Vagy egy felhőkarcoló valamelyik luxuslakására, vagy egy kertvárosi több száz négyzetméteres villára tippelt volna. Ez a kis családias hangulatú, vidéki jellegű ház meglepte.

Kiszálltak az autóból és Evaldo a garázshoz ment és kinyitotta az ajtaját. Nos, amit ott meglátott az lepte csak meg igazán. Egy terepjáróra számított, de ez a hatalmas monstrum túlnőtt a terepjáró fogalmán. Kereste a megfelelő szót erre az autóra, de nem igazán találta. Inkább hasonlított egy katonai gépezetre, mint egy hétköznapi, közutakon futó autóra.

• Nos, hogy tetszik? – hallotta meg Evaldo mély hangját, ami kicsit meg is ijesztette, annyira belemerült a jármű tanulmányozásába.
• Még soha éltemben nem láttam ilyet. Hatalmas! – válaszolta.
• Nem gondolta meg magát?
• Gondolom, ezt sem kell másképp vezetni, mint az én kis Peugeotomat.
• Nem hinném – mosolygott Evaldo. – Jöjjön, álljon ki! – nyújtotta neki oda a slusszkulcsot.

Idegesen ült be a terepjáróba, és eszébe jutott a bátyja gúnyos nevetése. A műszerfal sokkal inkább hasonlított egy repülő műszerfalához, mint egy autóéhoz. Beillesztette a kulcsot a helyére, és beindította a motort. A hang, amit meghallott kellemes volt, bársonyos, majdnem olyan, mint egy kiscica dorombolása.

Vett egy nagy levegőt, és óvatosan kitolatott a szűk garázsból. Érezte, hogy kiveri a víz, annyira feszülten figyel, nehogy meghúzza ezt a csodát. Arról nem is beszélve, hogy az állásának is annyi lenne, ha arra sem lenne képes, hogy ezt a dögöt kivigye onnan.

Mikor már az utcán állt menetirányban, megkönnyebbülten állította le a motort.

• Milyennek érzi? – nyílt ki az ajtó és bepattant mellé a férfi.
• Nagyon… - kereste a megfelelő szót – nagyon halk – mondta.

Erre Evaldo mély orgánumú nevetését hallotta, amit kellemes volt hallani. Újra beindította az autót és elindult a saját lakhelye felé. Az úton most sem sokat beszélgettek, ő maximálisan a vezetésre koncentrált, és meglepődött azon mennyire könnyű bánni ezzel a nagy autóval. Az hogy ilyen magasan ült, és emiatt sokkal jobban belátta az utat nagyobb biztonságot adott neki a vezetésben. Mire hazaért úgy érezte nem lesz gond, ha napi nyolc-tíz órát vezet, három nap múlva már úgy fogja kezelni, mintha világ életében csak ezzel járt volna.

• Itt vagyunk! – állt meg a szülei háza előtt.
• Itt lakik?
• Most igen.
• Most?
• Igen most! – mosolygott a férfira, aki magyarázatot várt volna erre a mostra, de nem kapott.

Kiszálltak, bementek a házba, de senki nem volt otthon, amit nem is bánt. Valamiért nem akarta a családjának bemutatni a munkaadóját. A nappaliban állt két nagy bőrönd és egy utazótáska. Evaldo segített a csomagokat kivinni, aztán kinyitotta a csomagtartót és meglátta, hogy a hatalmas csomagtér teljesen tele van pakolva épphogy az ő dolgai be fognak férni.

• Mi ez a sok minden? – kérdezte és az futott át az agyán, hogy nem jól pakolt.
• Minden, ami kellhet!
• Lehet én rosszul pakoltam? Ruhákon kívül szinte semmit nem raktam el – nézett kétségbeesve a férfira.
• Annyi éppen elég lesz! – mondta Evaldo, és berakta a bőröndöket meg az utazótáskát,

aztán elmentek egy étterembe, ahol vacsora közben megbeszélték az utazás részletes terveit. Kiderült, hogy először átmennek az Oklahomában lévő Lake Murray parkba, ott töltenek néhány napot, majd visszamennek Kaliforniába és bejárják az állam egész tengerparti részét, bizonyos helyeken több napot is eltöltve. Többnyire kempingekben fognak megszállni, és sokat fognak túrázni, pontosabban Evaldo fog sokat túrázni, de kihangsúlyozta oda nem köteles elkísérni, csak ha kedve van hozzá.

• Miért akarja Kalifornia egész tengerparti szakaszát bejárni? – kérdezte tőle.
• Ki akarok szabadulni az irodából.
• Értem – monda, s gondolatban hozzátette, hogy talán az indián vér kiált szabadság után, ami a férfiban egyértelműen ott volt.

Kíváncsi lett volna a származásának részleteire, hogy melyik törzsből valók az ősei, hogy mennyire kötődik a hagyományaikhoz, hogy hogyan lett belőle ügyvéd.

• Miért nem saját maga vezet? – kérdezte tőle, és kíváncsian várta a választ.
• Nincs jogosítványom.
• Nincs? – döbbent meg őszintén.
• Hányszor láttam már ezt a reakciót. Olyan, mintha bűnt követnék el, hogy nincs jogosítványom.
• Nem, nem bűn, csak rendkívül szokatlan, különösen egy olyan embertől, mint maga.
• Mert milyennek gondol?
• Jaj, nem akartam megsérteni. Csak arra gondoltam, hogy egy jól menő ügyvédnek már csak azért is van jogosítványa, hogy autót vásárolhasson, hisz az is egy státuszszimbólum. Igaz, ahhoz hogy autója legyen, nem kell feltétlenül jogosítvány – mondta, miközben az utcán álló hatalmas monstrumra nézett.
• Így igaz!

Még egy darabig beszélgettek, aztán hazavitte a férfit, majd a saját autójával ment haza. Úgy beszélték meg, hogy másnap reggel ötkor a férfi háza előtt lesz, a saját autóját a férfi garázsában hagyja, míg odalesznek.

Mire hazaért a család teljes létszámmal otthon tartózkodott.

• Sziasztok! – ült le hozzájuk az asztalhoz.
• Szia sofőrlány! – nevetett a testvére. Remélem a peugeotodnál nem nagyobb autót kell vezetni.
• Nem, nem sokkal nagyobb! – mondta.

Esze ágában sem volt elárulni, hogy mivel indul útnak, mert ha megtudnák, biztos lehet benne, hogy inkább megkötöznék, minthogy elengedjék.

• Mikor indultok? – kérdezte az apja.
• Reggel fél ötkor elindulok itthonról, és hathétig nem láttok!
• Még soha nem voltál ilyen sokáig távol itthonról – nézett rá szeretettel az édesanyja.
• Igen tudom! De egyszer fel kell nőni! – mondta mosolyogva.

Még az este folyamán elbúcsúzott tőlük, mert nem akarta, hogy reggel olyan korán felkeljenek miatta. Persze mikor indult mindhárman fent voltak, és hosszú öleléssel köszöntek el tőle, és a lelkére kötötték, hogy nagyon-nagyon vigyázzon magára. Megígérte nekik, hogy minden rendben lesz és épségben visszatér hozzájuk.

Öt előtt tíz perccel parkolt le Evaldo ház előtt. Még ki sem szállt az autóból, mikor Evaldo megjelent az udvaron.

• Jó reggelt! – köszöntötte, és ment kinyitni a garázsajtót.
• Jó reggelt! – köszönt ő is és követte.
• Akkor ki lehet állni és kezdődhet!
• Rendben! – mondta és ismét kiverte a víz, mire az utcán volt a döggel.

A sajátjával beállt a helyére, Evaldo bezárta a garázst. Beültek a terepjáróba. beindította, és ahogy meghallotta a motor zúgását valami különös, megmagyarázhatatlan érzés töltötte el.

Úgy érezte életének egy merőben új szakasza kezdődik el most azzal, hogy a gázpedálra tapos.

Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett, ami kezdte feszélyezni, és az agyában lázasan valami beszédtéma után kutatott. Aztán úgy gondolta a férfit a munkájáról faggatja, hisz azon kívül, hogy ügyvéd semmit nem tud.

• Mi a szakterülete? – fordult Evalod felé.
• Sok mindennel foglalkozik az iroda – nézett rá a férfi sötét szemeivel, viszont ettől többet nem mondott.

Ok – gondolta magában. Ha nem akarsz beszélgetni, nem kell. Nem azért fizetsz, hogy a társalkodónőd legyek.

Bekapcsolta a rádiót anélkül, hogy megkérdezné Evaldot, hogy nem zavarja-e, keresett egy olyan csatornát ahol kedvére való zene szólt és elmélyedt a vezetésben.

Már közel két óra telt el mióta elindultak, és még most sem beszélgettek. Rá sem nézett a férfira, csak mereven az utat bámulta. Azon gondolkodott, vajon a következő hathét így fog eltelni, hogy órákat ülnek egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is szólnának? Kíváncsi lett volna, mi járhat a férfi fejében, vagy épp azért akart kiszabadulni az irodából, hogy „egyedül” lehessen és átgondolhassa, amit akar? Ő pedig csak egy sofőr, akinek csendben kell tennie a dolgát?

Pisilnie kellett, de nem mert szólni, nem akarta, hogy miatta kelljen megállniuk. Egyébként is azt olvasta valahol, hogy mikor azt érezzük, ki kell mennünk, onnantól még öt-hat órát kibírunk. Csak reménykedett benne, hogy ez igaz is.

Aztán végre Evaldo megszólalt.

• A következő pihenőben megállhatnánk.
• Rendben! – mondta egykedvűséget tetetve, de nagyon örült, hogy végre bemehet a mosdóba.

Mikor végzett, a férfi már a pihenőben lévő asztalnál ült és rá várt.

• Indulhatunk? – kérdezte a férfitól.
• Nem akar reggelizni valamit?
• Ehetünk – válaszolta, és az autóhoz ment. A hátizsákjába, amit ma reggel hozott magával tett néhány szendvicset, és több félliteres vizet.

Kivett két szendvicset és két vizet, visszasétált Evaldohoz, s leült vele szemben.

• Kér? – kérdezte tőle, miközben az enni- és innivalót felé tartotta.
• Köszönöm, én ettem mielőtt elindultunk.
• Az már régen volt!
• Igaz! – mondta a férfi és elvette a szendvicset és a vizet.

Szótlanul ettek, és bármennyire is szeretett volna beszélgetni visszatartotta a beszélőkéjét. Sőt két percen belül felállt és kisétált a pihenő végébe, miközben evett és a tájat csodálta.

• Gyönyörű – hallotta közvetlenül a háta mögül a mély férfihangot, amitől annyira megijedt, hogy a térdei is megrogytak.
• Csak nem ijesztettem meg? – mosolygott a férfi.
• Nem hallottam, hogy idejött!
• Sajnálom, nem állt szándékomban ijesztgetni.
• Semmi gond – mondta, és magában azt gondolta – na mi van, meguntad a szótlanságot? - és mosoly bujkált a szája szélén. – És igen, valóban gyönyörű!
• A következő hathétben közelebbről is megcsodálhatja a természet szépségeit.
• Ideje közelebb kerülni a természethez, eddig nem voltam nagytermészetjáró. Ki tudja? Talán ezután változni fog a helyzet! Indulhatunk? – nézett a férfira.
• Igen, még ma túrázni akarok egyet!

Beültek az autóba, vagyis inkább a dögbe – ugyanis ha ránéz ez a szó jutott mindig eszébe – és folytatták az útjukat. Rövidesen meg is érkeztek a Lake Murrey parkba, ahol elég nehezen találták meg azt, amit kerestek.

Ő egy kempingre számított, de ehelyett egy faviskót látott, és közel s távol csak a vad természetet.

• Ez az? – kérdezte Evaldora nézve.
• Igen!
• Ez nem egy kemping! Biztos, hogy ezt kerestük?
• Igen, biztos – válaszolt a férfi, de már kint is volt az autóból.

Ő is kimászott, és ahogy beszívta a friss levegőt, jóleső érzés töltötte el. Kellemes volt a tiszta levegő, a növények illata, a csend és a nyugalom, ami itt uralkodott.

Lassan lépkedett a férfi után, aki már kinyitotta a faház ajtaját. Szemét a közelben lévő hatalmas fákon legeltette, és ahol nem volt fa ott megcsillant a tó tükre a távolban.

Lágy szellő fújdogált, és nem lehetett érezni azt a perzselő hőséget, amit a városban.

Jobban megnézte a faházat, és úgy ítélte meg, hogy legalább száz éves lehetett. A színei szinte beleolvadtak a természetbe, a része lett a hosszú évek alatt. El sem tudta képzelni milyen lehet a ház belseje. Látta, hogy Evaldo már kinyitotta az ajtót, így ő is odasietett, és kíváncsian nézett be. A földön hajópadló volt, az is olyan régi lehetett, mint maga a ház. Sok helyen meg volt sérülve, de úgy volt tökéletes, ahogy volt. Volt még benne egy kecskelábú hosszú asztal, régi székekkel, egy szekrény, ami leginkább tálalószekrényre hasonlított. Még egy asztal, ami kisebb volt, és mögötte a fal mellett egy ágy, ami méretét tekintve az egyszemélyes és a kétszemélyes között lehetett.

• Nos, hogy tetszik? – kérdezte Evaldo.
• Nagyon hangulatos! – mondta.
• Szedjük ki, ami kell!
• Rendben – mondta és az autóhoz mentek, kinyitotta a csomagtartót és kivette a cuccait.

Becipelte a házba és visszament, ekkorra már a férfi is kivett két nagy táskát és ekkor látta meg, hogy a csomagtartóban van egy hűtő, nagy műanyag dobozban konzervek, sátor, talán nem is egy, hálózsákok és még rengeteg minden, amiről így nem is tudta megállapítani, hogy micsoda.

Egy darabig még az autónál maradt, hátha visszajön a férfi valamiért, de nem jött, így bezárta a csomagtartó ajtaját, kivette a táskáját, amit az utastérben hagyott, és bement a faházba.

• Meddig maradunk itt? – kérdezte.
• Nem tudom pontosan, majd kiderül!
• De itt nem találunk egyhamar boltot. Ha tudom, hogy a vadon közepébe jövünk, másképp csomagoltam volna.
• Nincs szükség semmire, ami az autóban ne találnánk meg.
• Hálózsákot hozott? – kérdezte.
• Természetesen, de itt van ágy nem lesz rá szükségünk.
• Egy ágy van – hívta fel a férfi figyelmét. Nekem megfelel a hálózsák, ha ad egyet.
• Egy nagy ágy van! Higgye el, lesz még alkalma hálózsákban aludni.
• Legyen az Öné, nekem jó lesz a hálózsákban.
• Ahogy gondolja! – mondta a férfi és észrevette amint próbálja elnyomni a mosolyát.

Biztos volt abban, hogy azt hiszi képtelen lesz a földön aludni, és ettől méregbe jött. Mégis mit gondol ez a pasi azt, hogy ő papírból van és minden kis nehézségtől összegyűrődik?

Evaldo összeszedett néhány dolgot, egy hátizsákba tette.

• Jön? – kérdezte tőle.
• Hová?
• Eszünk, aztán túrázunk egyet a tóhoz, ha van kedve.
• Persze, hogy van kedvem – mondta, és tényleg úgy is érezte.

Evaldo az autóból különböző csomagokat hozott be, ami mint kiderült élelmiszereket tartalmazott. Ettek, aztán ő is kapott egy hátizsákot tett bele innivalót, egy sapkát, mert tudta, hogy nagyon érzékeny a napra. Bekente a karját és az arcát naptejjel és indultak.

A háborítatlan táj gyönyörű volt. A csend és nyugalom, ami itt uralkodott rá is ráragadt. Nem gondolt semmire csak követte Evaldot és közben jól érezte magát. Egész úton nem szóltak egymáshoz, a férfi elől ment ő kis távolságra mögötte. Nem akarta zavarni, hisz sejtette már, hogy azért indult neki ennek az útnak, hogy egyedül legyen, hogy kikapcsolódjon, hogy ne kelljen senkivel sem beszélnie, ha nem akar.

Már legalább másfél órája gyalogoltak, és érezte, hogy kezd fáradni, de nem szólt. Szorgalmasan lépkedett és a fáradtsága helyett inkább a tájra figyelt. Aztán a szomjúság is elérte, de ekkor sem szólt. hogy álljanak meg, úgy érezte keménynek kell mutatkoznia. Szerencséjére rövidesen megállt Evaldo és egy árnyékos helyen lévő sziklára ült. A szikla elég nagy volt, mellé ülhetett volna, de nem akart, inkább az árnyékot adó fa tövében telepedett le, és elővette a vizét. Evaldot így éppen hátulról látta és megfigyelte milyen széles háta van, és milyen izmos a karja. Izzadságcseppek gyöngyöztek fekete haján és a tarkóján, amitől még szebb lett bőrének bronzos árnyalata.

Ivott néhány kortyot, és érezte, hogy a hideg víz megnedvesíti kiszáradt száját, és hűs zuhanyként száguld le a gyomrába. Ebben a pillanatban a vizet érezte a legtökéletesebb innivalónak az egész világon. Levette a cipőjét és megnyomkodta a talpát. Utálta a zárt cipőket, és jólesett neki, hogy végre lekerültek a lábairól.

• Fáj? – hallotta a férfi hangját és szinte megijedt.

Már majd két órája nem szóltak egymáshoz, így szinte el is felejtette, hogy nem egyedül van.

• Nem – mondta, és már húzta is vissza a cipőjét.
• Sokat gyalogoltunk, szóljon nyugodtan, ha pihenni akar.
• Nem, jó volt így!

Mást nem is mondott, csak felállt és elindult abba az irányba, amerre eddig is tartottak. Nem akart többet szólni a férfihoz. Nehogy már azt higgye, hogy amikor neki kedve van akkor beszélgetni fog vele. És egyébként is ebben a szép környezetben jól esik csendben lenni – gondolta, de már nevetett is, mert tudta, hogy ez nem igaz. Mindig is szeretett beszélgetni, és már unta, hogy csöndben kell lennie.

• Min nevet?

Ezek szerint hangosan nevettem – gondolta mérgesen.

• Csak eszembe jutott valami.
• Megkérdezhetem, hogy mi? Én is szeretnék nevetni.
• Magának lehet nem is lenne olyan vicces.
• Attól még hallani szeretném.
• Inkább mégsem – még csak az kellene, hogy megtudja, mi jár a fejemben – gondolta magában, és igyekezett gyorsan másra terelni a szót. Hová megyünk tulajdonképpen? A táj gyönyörű, ez a sok fa, a sziklák, de van egy konkrét hely, ahová el akarunk jutni?
• Igen van, már nincs is túl messze?
• Mi az, megtudhatom? – kérdezte.
• Meglátja, ha odaérünk.
• Ok! – mondta és nem kérdezett többet.

Ismét Evaldo került előre és ő szó nélkül követte. Közel fél órát gyalogoltak, mikor a férfi megállt. Ő is megállt, és körülnézett. Nem messze onnan ahol álltak kereszteket látott.

• Mi ez? – kérdezte.
• Ez egy ősi indiántemető.

Nem szólt semmit, csak nézte a kereszteket és valahogy a Kedvencek temetője című film jutott eszébe. Kicsit átjárta a félelem. Amit talán a férfi észre is vett és közelebb lépet hozzá.

• Nem kell félnie, itt csak jó dolgok vannak. Szent föld ez, és aki itt jár, az mind jobban fogja érezni magát.
• Akkor is, ha nem indián?
• Igen.
• Odamehetek?
• Igen persze, jöjjön – indult el Evaldo és megfogta a kezét, így sétálták körbe az egész temetőt.

Valahogy olyan természetes volt, hogy a férfi fogja a kezét. Ettől biztonságban érezte magát és próbálta kitalálni mit jelenthet Evaldonak, hogy most itt lehet. Itt ahol az ősei fekszenek, ezen a helyen, amit szentföldnek tartanak.