Hova tovább - 7. fejezet

7. fejezet

 

Ez a terv nagyon jónak tűnt, csak azzal nem számolt, hogy iszonyú hangulatingadozásai lesznek. Egyik percben mindent szépnek és jónak látott, úgy gondolta, hogy ez egy baleset és a műtét után el is felejti, hogy terhes volt. Meggyőzte magát, hogy ez a legjobb, amit csak tehet. A másik pillanatban, pedig arról volt meggyőződve, hogy azzal követné el élete legnagyobb hibáját, ha megtenné. Igaz, hogy Nathan nem szereti őt, de ő szerelmes belé, és mindent megadna, hogy felnevelhesse a gyermekét. Igyekezett átgondolni, hogy tudna egyedül egy gyermeket ellátni. Rájött, hogy gyakorlatilag sehogy. Legalább is az első időszakban semmiképp. Nathanra nem számíthatott, az egyetlen, akik szóba jöhettek a szülei voltak. Az pedig ismét elriasztotta, hogy most így több mint egy év után hazaállít egyik pillanatról a másikra egy gyerekkel, apa nélkül.

A napok teltek, az ideje fogyott, de ugyan olyan tanácstalan volt, mint azon a hajnalon a fürdőszoba hideg kövén ülve. Úgy érezte beszélnie kell valakivel, aki kibillentheti ebből a tanácstalanságból. Nathan szóba sem jöhetett, volt még néhány anyuka, akit az oviból és a játszótérről ismert, de velük sem volt olyan kapcsolatban, hogy tanácsot kérjen tőlük. Ott volt még Tim, de képtelen volt odamenni hozzá és elmondani, hogy a főnökétől vár gyereket. Így folytatódott a magányos vívódása. Már napok óta képtelen volt enni, vagy hányinger gyötörte, vagy az idegességtől volt képtelen lenyelni egyetlen falatot is. Egyik este vacsorát készített Liekének és Nathannak, mikor a férfi meglepetésére megjegyezte, hogy neki is ennie kéne, mert fogyott mostanában. Biztos kisebbek lettek a melleim, különben soha nem vette volna észre, mert rajta semmi más nem érdekli ezt a szemetet – gondolta.

-          Nem vagyok éhes – mondta és otthagyta őket, hogy egyenek.

Kiment a teraszra, az étel szagától ismét émelygett és friss levegőre volt szüksége. Néhány perc múlva jobban lett és mosolyogva tért vissza az étkezőbe. Ahogy Liekére nézett az jutott eszébe, neki is lehetne egy ilyen gyönyörű kislánya. Erre a gondolatra könnybe lábadta a szeme, ami olyan hírtelen és váratlanul érte, hogy nem tudott időben elfordulni. Biztos volt benne, hogy Nathan látta. A szobájába sietett, és igyekezett összeszedni magát, ami nagyon nehezére esett. Tíz perc is beletelt, mire úgy érezte képes visszamenni. Ahogy kilépett a folyosóra Nathanba ütközött.

-          Jól vagy? – kérdezte tőle a férfi, és mintha egy pillanatra aggodalmat látott volna a szemében.

Ekkor Lieke szaladt oda hozzá, és felnyújtotta a kezét, hogy vegye fel, amit ő azonnal meg is tett, pontosabban meg akart tenni, de Nathan gyorsan felkapta Liekét és a fürdőbe vitte, hogy megfürdesse és le is fektette, ő csak a mesét mondta el. Most ugyan olyan érzése volt, mint miután ide jöttek és így hármasban voltak lefektetéskor a szobában esténként. Az utóbbi időben valahogy soha nem került erre sor. Mikor végzett a mesével, egy jó éjt puszit adott a kicsinek, ránézett Nathanra, aki az ágy szélén ült és szíve szerint hozzá bújt volna oltalmazásért, bátorításért, szerelemes csókokért, de nem tehette. Egy nagy sóhaj szakadt fel valahonnan a lelke legmélyéről, majd megfordult és kiment a szobából.

Egyik éjszaka arra ébredt, hogy fájdalmat érez. Görcsölt és tudta, hogy valami nagy baj lehet. Kiment a mosdóba és látta, hogy vérzik. Tudta azonnal orvoshoz kell mennie. Képtelen volt vezetni, így gondolkodás nélkül bement Nathan szobájába a fájdalomtól összegörnyedve.

-          Nathan! – szólt a férfinak.

-          Tessék? – ugrott az ki az ágyból és odasietett hozzá. – Mi a baj?

-          Vigyél el az orvoshoz!

-          Rendben!

Nathan berohant Lieke szobájába, a kislányt az ölébe vette, felkapta a takaróját is és kimentek az autóhoz. A kislányt beültette az ülésbe, betakarta, neki segített beszállni, és már száguldottak is.

Nem kérdezett semmit és észrevette, hogy többször is aggódva néz rá. Egyszer elindult felé a keze, de mielőtt hozzáért volna visszahúzta. Nagyon jól esett volna neki, ha hozzáér, ha megsimogatja, ha azt mondja neki, hogy nyugodjon meg semmi baja nem lesz.

A vizsgálóágyon feküdt és figyelte az orvos arcát, aki komolyan nézte a monitort és látta az arcán, hogy baj van.

-          Elveszítettem? – kérdezte.

-          Sajnálom, de méhen kívüli terhessége van, sürgősen meg kell műteni.

Nem szólt semmit, csak csöndben utat engedett a könnycseppjeinek.

Kábán ébredt az altatásból, idő kellett mire rájött, hogy hol is van és mi történt vele. Fel akart ülni, de a nővérke arra kérte még ne mozogjon. Szót fogadott és mozdulatlanul feküdt. Üresnek érezte magát. Az elmúlt időszakban ideges volt, tanácstalan, de a szíve legmélyén pontosan tudta mit akar tenni, de már nem lehet róla szó.

Visszaaludt, és gyönyörű álma volt. Álmában Ő, Nathan, Lieke és egy pici kislány egy családot alkottak, vidámak és boldogok voltak. Az ébredése vetett véget ennek a szép álomnak és a valóság lesújtó volt.

Beszélt az orvossal, azt mondta a magzattal együtt a petevezetéket is el kellett távolítania, de így is van esélye természetes úton teherbe esnie.

Nathan ment be hozzá a délelőtti órákban. Nagyon meglepődött mikor meglátta egy táskával a kezében.

-          Szia! – ment oda hozzá és a táskát az ágyra tette. – Hoztam neked néhány dolgot, amiről úgy gondoltam szükséged lehet rá.

-          Köszönöm szépen!

-          Hogy vagy?

-          Jól! – mondta, és azon gondolkodott Nathan vajon mit tudhat. – Délután haza is mehetek.

-          Majd érted jövök.

-          Nem-nem! - rázta hevesen a fejét. Semmi szükség rá, így is nagyon hálás vagyok, hogy az éjszaka behoztál. Lieke hol van?

-          Az óvodában, ma ott is fog aludni.

-          De még soha nem aludt ott, biztos sírni fog. Már jól vagyok, elmehetünk érte, otthon is tudok azután pihenni, te meg mehetsz dogozni – és már fel is állt, hogy átöltözik és induljanak.

-          Jó helyen van ott, a hol van, te meg feküdj vissza. Háromra érted jövök!

-          Ok! – mondta.

Nem volt kedve ellenkezni, inkább lefeküdt és becsukta a szemét. Hallotta, hogy Nathan még egy darabig ott álldogál mellette, azután halk léptekkel elment.

Lezuhanyozva és felöltözve várta, hogy Nathan megérkezzen. A dolgait tökéletesen készítette össze. Minden volt benne, amire szüksége lehetett, mindenre gondolt. Igaz mikor meglátta a bugyikat amiket szépen, szinte mérnöki pontossággal belehajtogatott a táskába kicsit zavarban érezte magát. De aztán rájött milyen buta, hisz ennek a férfinek a gyermekét veszítette el néhány órája, és attól jön zavarba, hogy a bugyii között kutatott.

Nathan már három előtt ott volt és hazafuvarozta. Nem sokat beszélgettek, de észrevette, hogy útközben sűrűn rápillantott.

-          Feküdj le! – mondta szinte parancsolóan Nathan. – Viszek neked valamit enni.

-          Nem vagyok éhes, köszi!

-          Az orvos azt mondta egyél rendesen.

-          Az orvos? – nézett meglepetten. – Te beszéltél az orvossal?

-          Csak megkérdeztem mennyi ideig kell pihenned!

Legszívesebben megkérdezte volna, hogy tudja miért volt ott? De ha beszélt az orvossal biztosan tudja. De hol van az orvosi titoktartás – méltatlankodott magában.

Lefeküdt, csak úgy ruhástól végignyúlt az ágyon. A hasára tette a kezét és végtelenül szomorúnak érezte magát. Elveszítette a gyermekét, és ezt soha nem fogja elfelejteni. Szegénykének a létezéséről sem tudott senki. Az oldalára fordult, magára húzta a plédjét és nem akart látni senkit. Egyedül akart lenni a bánatával, a veszteségével, a meg nem született gyermekének hiányával.

Rövid idő múlva halk kopogást hallott, majd az ajtó nyílását. Nem mozdult, képtelen volt Nathanra nézni. Hallotta, ahogy az éjjeli szekrényére letesz valamit, majd kimegy és halkan bezárja az ajtót.

Lieke csacsogására ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét, csak hallgatta, hogy beszélgetnek. Többször is elmentek az ajtaja előtt, és Nathan mindig csendre intette. Kikászálódott az ágyából és kiment a nappaliba Liekéhez. Rögtön odaszaladt hozzá és nyújtotta a kezét, hogy vegye fel, de ekkor az apja azonnal ott termett és rászólt Liekére.

-          Mondtam, hogy Gini nem emelhet most semmit.

-          Beteg vagy? – kérdezte Lieke tőle.

-          Csak egy kicsit – mosolygott a kislányra.

-          Megint a hasad fáj?

-          Igen – mondta, s közben Nathanra pillantott.

Szerette volna tudni, mit tud, és mit gondol.

-          Ettél valamit? – kérdezte Nathan.

-          Nem kell rólam gondoskodnod – súgta indulatosan Nathannak.

-          Majd én gondoskodok rólad – mondta vidáman Lieke. – Gyere, feküdj ide, szaladt a kanapéhoz én meg hozok neked teát, apával most főztük.

Nem akart a kanapén feküdni és látni, ahogy Nathan jön-megy, még nem érezte magát ehhez elég erősnek.

-          Inkább a szobámban fekszem le még egy kicsit, gyere be velem és meséld el, hogy milyen volt ma az óvodában.

-          Akkor oda viszem a teádat.

-          Rendben.

Bevonultak a szobájába, ő ivott a teából, amit Lieke ügyesen beegyensúlyozott neki. A kislány elmesélte a napi élményeit az óvodából. Szerencsére az ott alvás nem jelentett neki problémát, és nagyon örült, hogy még délután is játszhatott a barátaival.

Nathan fürdette meg és fektette le Liekt, ő még meseolvasásra sem ment át. Kivitte a tálcát, amit délután Nathan hozott be neki. Egy falatot sem evett, képtelennek érezte magát rá. Elpakolt a tálcáról és épp vissza akart menni a szobájába, mikor Nathan kijött a kislánya szobájából.

-          Beszélnünk kell! – mondta neki.

-          Most? Nem várhat holnapig?

-          De, várhat – mondta Nathan és a szobájába ment.

Éjfélkor már úgy gondolta, jobb lett volna, ha meghallgatja mit akart, mert nem tudott aludni. Különböző forgatókönyveket dolgozott ki, hogy mit mond, ha felhozza, hogy tud a terhességéről, pontosabban a volt terhességérő. Végül hajnal egy órakor arra jutott, hogy valószínűleg nem is erről akart beszélni.

Reggel mikor felébredt már nagyon sütött kint a nap. Megnézte hány óra, és ijedten látta, hogy elaludt, már kilenc óra is elmúlt. Átment Lieke szobájába, de sehol nem volt. Szétnézett a lakásban, és szólítgatta, de nem volt sehol. Kinézett a kertbe is, de ott sem volt. Kétségbeesetten hívta fel Nathant.

-          Eltűnt – mondta, sőt inkább sikoltotta.

-          Kicsoda?

-          Eltűnt – ismételgette, és közben folytatta a keresést a lakásban a szekrények ajtaját tépte fel.

-          Nyugodj meg – hallotta Nathan kiáltását a készülék másik végén. – Én vittem el az oviba.

-          Micsoda? Elvitted és nem szóltál? – üvöltötte.

-          Nyugodj meg, minden rendben van.

Nem érdekelte mit mond Nathan, iszonyúan mérges volt. Sírva ült le a földre és csak zokogott, úgy érezte most tör fel benne minden, ami az elmúlt időszakban történt vele. Egyszer azt érezte, hogy valaki megfogja a vállát. Hátranézett és látta, hogy Nathan az. Felállt és a férfi magához húzta, átölelte, így álltak hosszú-hosszú ideig. Megnyugodott a férfi karjai között, jól esett neki a közelsége. Nem gondolt most semmire, csak élvezte a pillanatot.

-          Az én gyerekem volt? – hallotta a férfi suttogó hangját.

-          Szóval tudod? Nem lett volna joga az orvosnak elmondania! – bontakozott ki az öleléséből.

-          Az enyém volt?

-          Rajtad kívül soha senki más nem nyúlt hozzám – mondta, és közben nem bírt a férfi szemébe nézni. – Honnan tudod?

-          Mikor akartad elmondani? – kérdezett válasz helyett.

-          Nem tudom! De még most sem válaszoltál a kérdésemre.

-          Tudtam, akkortól amikortól te. Hallottam azon az éjszakán, hogy bezárkózol a fürdőbe, hogy járkálsz, nagyon sokára jöttél ki. Miután kimentél bementem utánad és ezt találtam – Nathan az ágya mellett éjjeli szekrényhez ment, kihúzta a fiókját és kivette belőle a tesztcsíkot.

Nem akart hinni a szemének, azt hitte nincs is ébren, ez csak álom lehet. Nathan visszament hozzá és megfogta a kezét.

-          El akartad mondani egyáltalán?

Ő még mindig nem jutott szóhoz, és az is csak most jutott el a tudatáig, hogy a férfi szobájában van. Nathan arca egyre közelebb került az övéhez és egy pillanatra sem engedte el a tekintetét. Válaszra várt, és tudta addig nem engedi, míg meg nem kapja.

-          Nem tudom! Fogalmam sem volt mit kellett volna tennem. Nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna.

-          Minden nap azt vártam, hogy odajössz hozzám, hogy elmondod, de nem lehettem biztos, hogy az enyém, de – itt elharapta a mondat végét.

-          De? – kérdezte.

-          De nem jöttél – fejezte be a mondatot Nathan.

-          Miért nem kérdezted meg?

-          Nem tudom, lehet féltem a választól.

-          Féltél, hogy a tiéd? – rázta a fejét és érezte, hogy ismét könnyek akarnak feltörni, de nem engedte, kitéptek a kezét a férfiéból és kirohant a szobájából.

A következő napok, hetek nagyon nehezek voltak számára. Nem bírt Nathan közelében lenni. Minden percet szenvedésnek érzett, ha egy légtérben kellett lennie vele. Voltak napok, mikor úgy gondolta nem bír ott lenni tovább, megfolytja a négy fal. Lieke már rendszeresen az oviban aludt, így volt ideje napközben mindenre. Júliával eljárt a nőegyletbe, és igyekezett mindent megtanulni amit ott csináltak. Sütöttek, főztek, varrtak. Volt, hogy elmentek a tagok közül valakihez és segítettek kifesteni a házát. Nagyon jól érezte magát mindig annak ellenére, hogy szinte mindenki az anyukája vagy a nagymamája lehetett volna. Timmel is sokat találkozott, sőt egyre többet.

Egyik nap, mikor indulnia kellett Liekéért az óvodába késztetést érzette, hogy megcsókolja. A kirándulás óta egyetlen csók sem csattant el köztük és ez az érzés egyre többször hatalmasodott el rajta.

Szombat volt, és bánatára Nathan nem dolgozott. Igyekezett olyan elfoglaltságot találni, hogy minél kevesebbet kelljen a férfi társaságában lennie, de nem nagyon sikerült. Estére teljesen kikészült tőle. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve miután lefektették Liekét odament hozzá.

-          Ha nem gond elmennék. Lieke alszik, reggelig nem valószínű, hogy felébred, de néhány óra múlva visszajövök.

Választ sem várva otthagyta, hiszen nem engedélyt akart kérni, egyszerűen csak bejelentette, hogy elmegy. Ha nem tetszik neki, rúgjon ki – gondolta magában. Átöltözött, és igyekezett a lehető legcsinosabb lenni. Nathan még mindig a kanapén ült a nappaliban és látta, ahogy végignéz rajta és tudta, hogy nem hagyta hidegen a látványa. Beült az autóba és már indult is Timhez. Nem foglalkoztatta Nathan csak Tim járt a fejében. Az, ha meglátja átöleli, és hosszan megcsókolja.

Az étterem előtt sok autó állta, ami azt jelentette Timnek sok munkája volt. Hátul bement a konyhába és mikor a férfi meglátta felragyogott a szeme.

-          Szia! Hogy-hogy itt?

-          Látom, hogy nagyon sok dolgod van, de ki tudsz jönni egy pillanatra?

-          Persze! Miről van szó?

-          Kint megmondom.

Ahogy kiértek és nem látta őket senki, szembefordult a férfival, a karját a nyaka köré fonta és megcsókolta. Tim mohón húzta magához és csókolt vissza.

-          Ezért érdemes volt kijönni – mosolygott rá. – Nagyon szívesen maradnék még, de sajnos vissza kell mennem, de 11-kor zárunk. Megvársz ugye?

-          Igen, mindenképp!

Még egy gyors csókot váltottak és Tim visszament a konyhába. Ő leült az étterembe egy asztalhoz, de nem sokáig maradt egyedül. Néhány nő lépett be, rögtön megismerte őket, Liekével járnak egy csoportba a gyerekeik. Mint kiderült csajos estét tartottak és ő is csatlakozott hozzájuk. Többször látta, hogy Tim kikukkant rá és ő boldogan integetett neki.

Tizenegy óra is elmúlt, mire az étterem kiürült és kettesben maradhattak.

-          Azt hiszem itt az ideje, hogy megnézzem, hol laksz – súgta Tim fülébe, miközben átölelte.

-          Igen, éppen itt az ideje!

A férfi autójával mentek, fogalma sem volt, hogy merre járnak és nem is nagyon érdekelte. Csak a férfi kezét figyelte, ami a combját simogatta.

Egyszer az autó megállt, Tim odahajolt és megcsókolta, csak utána szálltak ki. A sötétben a házból csak annyit látott, hogy nagy. Bementek, és ahogy bezárul mögöttük az ajtó azonnal mohón egymásnak estek. Hullottak a ruhadarabok mindenfelé. Rövidesen az ágyban feküdtek és érzet Tim forró testét, ahogy ujjai bejárják a mellét, hasát, combjait, majd a nőiességénél időznek el egészen addig, míg apró sóhajokat nem hallatott. Ezután az ujjai helyett férfiasságával csalta elő ugyan ezeket a hangokat. Tim ritmusosan mozgott, s közben élvezettel csókolta. Ő lábait a férfi derekára kulcsolta és élvezett minden mozdulatot. Az együttlétük olyan volt, mint az egész kapcsolatuk. Mintha mindig is együtt lettek volna. Fesztelen volt, nem szégyenlősködött, természetes volt minden, amit az ágyban tettek. Kis idő múlva átvette az irányítást, és felülre került. Tim élvezettel simogatta a melleit, miközben ő diktálta a tempót egészen addig, míg az öléből hullámokban fel nem tört a gyönyör. Ezután végigcsókolta Tim mellkasát, hasát, ágyékát és végül a férfiasságát is. Tim ez óriási sóhajokkal köszönte meg és rövid idő múlva ő is elérkezett oda, ahol ő nem rég járt.

Összebújva pihentek, majd diskurálni kezdtek. A legjobb szónak ezt érezte arra a beszélgetésre, amit folytattak. Egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettek, nevetgéltek és egyszerűen jól érezték magukat. Úgy érezte örökre ott akar maradni, de nem tehette meg. Mennie kellett vissza abba a házba ahol az utóbbi időben csak szenvedést élt át. Az egyetlen, ami örömet jelentett neki ott, az Lieke volt. Imádta azt a kislányt, és fogalma sem volt, hogy fog tudni elválni tőle, pedig tudta, hogy ennek rövidesen be kell következnie. Ahogy visszamennek fel fog mondani.

-          Mennem kell – vágott bohócosan szomorú képet.

-          Ne menj – csókolta meg Tim. – Aludj velem! Olyan sokat vártam rád, megérdemlem, hogy reggelig velem maradj.

-          Bár csak megtehetném, de tudod most is munkaidőben vagyok! És azt sem tudom, mikor jöhetek el legközelebb.

-          Mikor Lieke óvodában lesz!

-          Igaz – villanyozódott fel. – Nem csak éjszaka lehet az ágyba bújni, és mivel te vagy a főnök sokszor elkéshetsz a munkából.

-          Ez igaz!

Összeszedte a lakásból a ruháit, felöltözött, pontosabban szeretett volna felöltözni, de ahogy felvett egy ruhadarabot Tim csókok közepette le is vette róla. Így élete leghosszabb öltözködésén volt túl több mint egy óra múlva.

Hajnali három óra is elmúlt, mire hazaért. Halkan nyitotta ki az ajtót, és az idegességtől görcs állt a gyomrába.. Úgy érezte rosszat tett, és most a szülei várják és meg fogják büntetni.

Halkan beosont a szobájába, és fáradtan nyúlt végig az ágyán. Le sem vetkezett, csak magára húzta a takaróját és anélkül, hogy gondolt volna Timre, vagy Nathanra elaludt. Reggel fáradtan ébredt, tudott volna még pihenni, de inkább kikászálódott az ágyból nem akarta, hogy Nathan bármit is mondhasson neki, amiért későn kel fel. Gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Benézett Lieke szobájába, de a kicsi még édesen aludt. A konyhába ment, reggelit készített és főzött egy nagy adag kávét. Úgy érezte ezen a napon szüksége lesz rá. Viszont annak ellenére, hogy fáradt volt, valami kellemes érzés is meghúzódott benne, olyan, amilyet már régen nem érzett. Ez a kellemes érzés nem uralta tökéletesen a hangulatát, de végre érezte, hogy ott van benne, hogy azok után, amin keresztülment lassan ismét önmagára talál és vidám, boldog ember lesz.

-          Jó reggelt! Korán keltél! – hallotta Nathan hangját, aki most ment be a konyhába.

-          Szia! Igen, nem voltam már álmos.

-          Mikor jöttél meg? Nem hallottam.

-          Nem tudom pontosan – hazudta, pontosan tudta, hogy 3óra 20 perc volt, mikor kinyitotta a bejárati ajtót.

-          Merre jártál – kérdezte csak úgy mellékesen Nathan és a telefonjával a kezében leült az asztal mellé.

-          Csak néhány anyukával tartottunk csajos estét – mondta, és nem is hazudott.

-          Az jó – morogta a telefonját bámulva Nathan.

-          Tényleg jó volt – mondta, de nem a csajbulira gondolt, hanem egészen másra.

A következő napokban az a kellemes érzés, amit vasárnap reggel érzett egyre jobban kezdte átvenni a helyét az idegessége és a szomorúsága fölött. Egyre kevésbé zavarta Nathan közelsége, képes volt harag nélkül szólni hozzá.

Timhez szerdán ment el, miután Liekét elvitte az oviba. Most volt alkalma megnézni milyen is a ház, ahol él, ugyan is szombat éjszaka nem volt erre alkalma, egész mással volt elfoglalva. A ház egy hatalmas réten állt egymagában és ugyan olyan hatása volt, mint az étteremnek. Nem uralta a tájat, hanem belesimult épp úgy, mint az étterem. A házban belül is olyan volt az érzése, mintha a természet bement volna vele. Hatalmas ablakai voltak, amin beáradt a fény és szinte bent is kint érezte magát az ember. De túl sok időt most sem töltött a ház berendezésének a nézegetésével, rövid időn belül az ágyban kötöttek ki, de talán még a szexnél is jobban szerette az utána együtt töltött időt. A kellemes beszélgetést, azt hogy hozzábújhat, hogy megnyugodhat a karjai között.

Ez a következő hetekben is így ment, heti egy-két alkalommal találkozott Timmel, és ezeket az órákat szinte mindig az ágyban töltötték.

Úgy érezte lelkileg teljesen rendbe jött. Nathan iránt érzett szerelmére nem gondolt. Megelégedett azzal, hogy képes együtt élni vele, igyekezett elengedni a vele kapcsolatos dolgokat. Mindent, ami kettőjük között történt. Nathan egyszer sem közelített hozzá, mióta a kórházból hazajött. Tulajdonképpen Liekén kívül semmi másról nem beszéltek egymással. Néha ugyan észrevette, hogy a férfi rajta felejti a szemét, vagy volt olyan úgy érezte mondani akar neki valamit, de soha nem tette.

Nagyon régen nem látta már a szüleit, mikor elindultak úgy volt legalább egyszer hazamegy, de nem úgy alakult és most azt találta ki, hogy a szülei utazzanak el hozzá. Még soha nem voltak Ausztráliában, és mindenképp azt szerette volna, hogy lássák ezt a gyönyörűségesen szép helyet.

-          Nathan – ült egyik este a kanapéra a férfi mellé.

-          Tessék? – fordult felé a férfi.

-          Szeretném anyáékat elhívni. Nagyon régen nem láttam őket, és nagyon hiányoznak. Mit szólsz hozzá?

-          Örülnék, ha eljönnének.

-          Ok, akkor megszervezek mindent. Mikor is megyünk haza pontosan?

-          Miért? – kérdezte Nathan hírtelen, és valami furcsát látott az arcán átsuhanni. Azt mondaná, hogy félelem volt, de az első másodperc után elkönyvelte magában, hogy tévedett.

-          Mert lehet úgy hívom őket, hogy majd együtt menjünk haza. Szerintem három hetet itt lehetnének. Mit gondolsz.

-          Az nagyon jó lenne.

-          Ok, megyek felhívom őket. Akkor mikor is indulunk haza?

-          Még nem tudom a pontos dátumot, egy héten belül fog kiderülni.

-          Rendben, de addig is felhívom anyát – mosolygott Nathanra, és már indulni akart.

-          De régen láttalak mosolyogni! –Nem tudott mit kezdeni ezzel a mondattal. Belé hasított minden, amit el akart felejteni, gyorsan felállt és indult volna a szobájába, de Nathan is felállt és megfogta a kezét.

-          Mit akarsz? – kérdezte tőle, de már nyoma sem volt a mosolynak az arcán.

-          Téged!

-          Én viszont nem akarlak téged! – tépte ki a kezét és a szobájába szaladt.

Az eddig nehezen visszaszerzett lelki egyensúlyának egy perc alatt vége lett. Idegesen zihált, szinte kapkodott levegő után. Nagyon mérges volt. Mit képzel ez? Csak úgy bejelenti, hogy akar engem? Ott voltam neki, de ő csak szexelni akart. Azután meg attól rettegett, hogy gondoskodnia kell a gyerekemről – dohogott magában. Legszívesebben azonnal Timhez rohant volna vigasztalásért, de tudta nem teheti, és nem is lenne sok értelme. Nem mondott neki semmit erről az egészről és nem is akar beszélni róla senkinek. Úgy érezte, ha hangosan kimondaná a dolgokat, az akkora fájdalmat okozna, amit nem akart átélni. Inkább felhívta az anyukáját, jól esett hallani a hangját és jól esett, hogy másfelé járhattak a gondolatai.

Éjszaka alig aludt, viaskodott az érzelmeivel. Az agya azt mondta gondolja át, mit is érez Nathan iránt, de a lelke elutasította ezt. Bekapcsolta a tv-t, de képtelen volt bármit is megnézni. Végigzongorázta legalább négyszer az összes csatornát. Elővett egy könyvet, de mikor eljutott oda, hogy ugyan azt a fél oldalt már háromszor olvasta, de fogalma sem volt miről szólt, azt is félrelöket. Bekapcsolta a számítógépét és bulvárhíreket bújt, de ezzel sem járt nagyobb sikerrel, mint az előző tevékenységeivel.

Kikapcsolta a gépét, felkelt az ágyából, átment Nathan szobájába, de a férfi nem volt ott. Visszarohant, bekulcsolta maga mögött az ajtót, és befeküdt az ágyába a paplanja alá és olyan kicsire húzta össze magát, mint egy focilabda. Nem értett mit is csinált. Nem is gondolkodott, csak fogta magát és átment. Hatalmas szerencsének tartotta, hogy nem volt ott, ki tudja mire lett volna képes. Úgy érezte most jött el az ideje, hogy tisztázza magában mit érez Nathan iránt, és természetesen azt is tisztáznia kell magában mit érez Tim iránt.

Kusza gondolatok jártak a fejében, amik teljesen felzaklatták. Amit akar, és amit érez nem ugyan az és ez kimondhatatlanul dühítette.

Kopogást hallott az ajtaján, amitől szinte megrettent. Nem mozdult, nem szólta abban bízott a férfi feladja és elmegy. A kopogás megismétlődött.

-          Mit szerettél volna? – kiáltott be a férfi a zárt ajtón keresztül.

-          Semmit!

-          Akkor miért mentél át a szobámba?

-          Véletlenül.

-          Véletlenüüüüül? – hallotta Nathan hitetlenkedő hangját.

-          Igen, véletlenül, nem oda akartam menni.

-          Akkor hová? A folyosónak ezen az oldalán csak a te szobád van meg az enyém.

-          Hát álmos voltam és eltévesztettem – hazudta, de ez a hazugság nagyon gyerekesre sikerült.

-          Szóval alva jártál?

-          Nem, nem mondtam, hogy alva jártam, csak hogy álmos voltam.

-          Kinyitnád az ajtót, hogy ne kiabáljuk fel Liekét?

-          Már megbeszéltünk mindent.

-          Azt hogy véletlenül alvajárva mentél a szobámba nem hiszem el.

-          Akkor hitetlenül maradsz! – mondta és részéről ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Nathan viszont nem, ismét kopogott, majd kis idő múlva megint.

Kikászálódott az ágyából és kelletlenül kinyitotta az ajtót.

-          Szóval mit akartál? – lépett be azonnal a férfi.

-          Mondtam, hogy semmit.

-          Nem hiszem!

-          Nem érdekel, hogy hiszed-e vagy sem. Ha akartam is valamit, azt akkor akartam, de most már nem akarom.

-          Akkor én szeretnék mondani valamit.

-          Mit? – nézett rá kikerekedett szemekkel.

-          Szeretlek!

Ez a szó kővé dermesztette. Nem tudott megmozdulni, nem tudott gondolkodni, még levegőt venni is elfelejtett. Azután a gyomrából megindult valami felfelé, ez a valami átjárta lassan az egész testét azután, őrült haragra gerjesztette.

-          És ezt most mondod? – kérdezte és szerette volna a férfit ott helyben megfojtani.

-          Igen!

-          Nem, nem mondhatsz nekem ilyet! Már nem!

-          Mikor kellett volna mondanom?

-          Például amikor neked adtam a szüzességem, vagy amikor teherbe ejtettél, vagy amikor elveszítettem a kisbabámat, de nem most. Már késő, túl késő!

-          Amiatt a Timothy miatt?

-          Nem miatta, hanem miattad! – mire befejezte mondanivalóját könnyek ültek a szemében és megállíthatatlanul folytak végig az arcán és ő idegesen törölte le őket.

-          Nem lehet késő!

-          Túlságosan is késő van. Ha visszamentünk keress valakit helyettem Lieke mellé, nem bírok veled tovább egy házban élni, addig pedig ne is szólj hozzám.

-          Képes vagy itt hagyni Liekét, mikor tudod, mennyire szeret?

-          Ne hidd, hogy könnyű. De örökké úgy sem lehetek mellette, nem én vagyok az anyja.

-          Nem te vagy, de ugyan olyan vagy, mint ő!

Nathan ezután otthagyta s neki még mindig a fülében csengtek a férfi szavai: ugyan olyan vagy mint ő. Fogalma sem volt milyen lehetett, soha nem beszélt neki róla. Igazából soha nem beszélgettek semmiről. Nem is ismeri Nathant, és most nem is értette, hogy szerethetett bele. Mit szeretett meg benne.

Kábán ment az ablakhoz, kinyitotta és sokáig álldogált előtte. Úgy érezte friss levegőre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza azt, ami az imént történt. Elképzelte milyen boldog lett volna, ha Nathan például egy ágyban eltöltött este után mondta volna neki, hogy szereti, vagy akkor mikor megtudta, hogy terhes. Ha nem lett volna teljesen egyedül a gyermeke elvesztését is könnyebben fel tudta volna dolgozni. Nem is igazán hitte, hogy a férfi igazat mondott. Nem érezte, hogy úgy lett volna, ahogy Nathan mondta. Ha szeretné egész másképp viselkedne.

Legalább két órát állt az ablaknál, mikor végül úgy döntött lefekszik és megpróbál aludni. Sokáig csak forgolódott és közben arra gondolt, hogy hány álmatlan éjszakát okozott már neki ez a férfi, de mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez többé ne forduljon elő.

Reggel mikor felébredt érezte, hogy fáj a torka, de nem különösebben foglalkozott vele. Liekét elvitte az oviba, és úgy gondolta elmegy Timhez, szüksége lett volna a férfi megnyugtató közelségére, de addigra már nem csak a torka fájt, hanem rázta a hideg és a füle is hasogatott.

Hazament megmérte a lázát, ami közel 39 fok volt. Bevett egy lázcsillapítót meg egy fájdalomcsillapítót és lefeküdt pihenni. Ekkor csörgött a telefonja, Tim hívta.

-          Szia! Azt hittem ma is meg fogsz lepni. Nagyon vártalak.

-          Akartalak, de összeszedtem valami nyavaját.

-          Beteg vagy?

-          Fáj a torkom, semmi komoly!

-          Orvoshoz kellene menned.

-          Nem olyan vészes, vettem be gyógyszer, lefeküdtem, egy-két nap és kipihenem.

-          Rendben, később hívlak vigyázz magadra! Hiányzol!

-          Te is nekem!

Letette a telefont és szinte azonnal el is aludt. Pár óra múlva ébredt fel és szinte úszott az izzadtságban. Úgy gondolta ez jó jel, mert biztos lement a láza, de a torka és a füle ugyan úgy fájt, mint reggel, sőt még jobban. Kikászálódott a fürdőbe, lezuhanyozott, ivott egy pohár vizet aztán megint bevett egy fájdalomcsillapítót és visszafeküdt. Egyszerűen képtelen volt fent lenni, fogalma sem volt, hogy tud elmenni Leikéért az óvodába. Képtelennek érezte magát arra, hogy vezessen, de abban bízott, hogy mire indulnia kell jobban lesz. A helyzet viszont nem hogy javult volna délutánra inkább romlott. A láza ismét visszatért és szédült is. Nem volt mit tennie kénytelen volt felhívni Nathant, hogy hozza el a gyereket az óvodából.

-          Szia! – mondta halkan, mert a bedagadt mandulájától beszélni is alig bírt.

-          Szia! Baj van? Olyan furcsa a hangod.

-          Nem nincs baj, csak el kell hoznod Liekét, nem tudok érte menni.

-          Hogy-hogy nem tudsz, ez a dolgod!

Mikor ezt meghallotta olyan mérges lett, hogy ha ott van a férfi a közelében akár milyen beteg is annyi ereje lett volna, hogy leüsse.

-          Táppénzen vagyok! – mondta, pedig inkább kiáltani szerette volna. – Hozd haza, ha nem akarod, hogy az oviban maradjon!

Ezzel letette a telefont. Nem akarta elhinni, hogy ez a férfi ilyen bunkó legyen. Legszívesebben most azonnal összepakolt volna és elmegy. De rájött, hogy annyira nem lehet beteg, hogy a dolgait be ne tudná dobálni a bőröndjébe, hív egy taxit és már itt sincs.

Kimászott az ágyból, hogy megtegye, amit az előbb eltervezett, de sokkal nehezebb volt véghezvinni, mint ahogy azt gondolta. De nem érdekelte hatalmas elszántsággal megkereste a bőröndjét, és elkezdte dobálni bele a dolgait válogatás nélkül. Rájött, hogy mióta itt van sokkal több lett a holmija, mint amennyit képes belegyömöszölni a bőröndbe. De úgy döntött nem érdekli, hogy mi marad itt, majd talán egyszer érte jön, vagy ha örökre itt marad sem baj. Érezte, hogy elkezdett hatni a lázcsillapító és kiveri a víz, de nem érdekelte. Kicipelte a bőröndjét a nappaliba, visszament még a kistáskájáért. Körbenézett a szobában és úgy gondolta soha többé nem fog oda visszamenni.

Ahogy kiért megint a nappaliba épp akkor nyílt az ajtó Lieke és Nathan lépett be rajta.

-           Szia! – szaladt oda hozzá a kicsi és megölelte.

Nem puszilta meg, ahogy szokta csak megsimogatta a fejecskéjét.

-          Lieke nincs kedved kimenni a kertbe játszani? – kérdezet a kislányt az apja.

-          De!!! – monda a kicsi, és egy percen belül már kint is volt.

-          Te meg mit csinálsz? – kérdezte tőle Nathan, miközben a bőröndre mutatott.

-          Elmegyek, felmondok!

-          Mit csinálsz?

-          Felmondok!

-          Dehogy mondasz te fel!

-          De, felmondok!

Nathan megérintette a homlokát, majd megfogta a kezét és maga után rángatta.

-          Hagyj békén! Elmegyek! Elegem van belőled! Utállak!

-          Ok, utálhatsz, de az ágyban fekve tedd.

Már engedelmesen feküdt le, nem hitte, hogy sokáig talpon tudott volna még lenni.

-          Hívok orvost.

-          Nem! Ne akarj gondoskodni rólam. Tudok én magamról!

-          Ok, tudsz, de azért hívok orvost.

-          Nem kell, nem vagyok beteg, csak fáj a torkom!

-          Meg lázas vagy, és olyan fehér, mint a fal.

-          Jobban leszek, vettem be gyógyszert, és amúgy is menj ki a szobámból.

-          Ok, majd kimegyek!

Becsukta a szemét és hallotta, ahogy Nathan beszél valakivel. Rövidesen megjött az orvos, megvizsgálta adott neki egy injekciót és különböző recepteket is írt fel neki.

Lieke az ajtóból nézte végig a jelentet és szinte látta az arcán az ijedtséget.

-          Gyere be kicsikém – szólt neki, mikor az orvos kiment. – Nincs semmi baj, csak a torkom fáj.

-          Nekem is fájt már, de én nem kaptam injekciót.

-          Mert a kicsik még könnyebben meggyógyulnak.

-          Meddig kell itt feküdnöd?

-          Nem sokáig.

-          Miért vetted elő? – kérdezte Lieke és a bőröndhöz szaladt, és igyekezett kinyitni.

Hirtelen nem tudta mit válaszoljon, nem forgott az agya.

-          Meg akarta nézni nem romlott-e el, de úgy látom nem tudod kinyitni, ami azt jelenti tökéletes – válaszolta Nathan meg a kérdést helyette.

Most az egyszer örült, hogy bejött a szobájába.

-          Gyere elmegyünk a gyógyszertárba, kiváltjuk Gininek amit a doktor bácsi felírt.

-          Attól meg fog gyógyulni holnapra?

-          Lehet holnapra még nem, de néhány napon belül biztosan.

-          Próbálj meg aludni, míg odavagyunk – nézett rá Nathan és tekintete a bőröndre siklott, amit ő tett az orvos érkezése előtt a fal mellé.

Ő nem szólt semmit, csak becsukta a szemét. Rövid idő múlva el is aludt, és mikor felébredt már nem égett úgy a torka és a fülében sem volt olyan éles a fájdalom. Kikászálódott az ágyából és kiment a mosdóba. Mire visszaért Lieke és Nathan a szobájában várták.

-          Ebből kell bevenned azt mondta apa – nyújtott felé egy doboz gyógyszert Lieke.

-          Rendben – mosolygott a kicsire.

-          Hoztunk neked teát és pirítóst.

-          Nagyon kedvesek vagy.

-          Apa csinálta neked.

-          Apa is nagyon kedves – nézett a férfira, de nem tudott köszönetet érezni, csak düh tombolt benne.

Megszólalt a telefonja és látta, hogy Tim hívja. Megtehette volna, hogy nem veszi fel, de direkt felvette és igyekezett minél kedvesebb lenni vele.

-          Szia! Épp rád gondoltam – mondta.

-          Tudom – nevetett Tim. – Hogy vagy? A hangod nem sok jóról árulkodik.

-          Jobban, mint délelőtt, de kell pár nap, hogy rendbe jöjjek.

-          Meglátogatlak!

-          Komolyan? Nagyon aranyos vagy. Mikor jössz?

-          Nem probléma?

-          Dehogy, Lieke biztos örülni fog neked. Mikor jössz?

-          Most azonnal indulok.

-          Rendben várlak! – mondta, és mosollyal az arcán tette le a telefont.

-          Ki fog eljönni hozzánk? – kérdezte Lieke izgatottan.

-          Tim, tudod az a bácsi akivel táncoltam mikor a vacsorán voltunk az étteremben.

-          Az a kedves bácsi?

-          Igen, az a kedves bácsi – válaszolta, de közben Nathan arcát fürkészte.

Abban reménykedett, hogy fájdalmat tud okozni neki.

Fél óra sem múlt el hallotta Tim hangját, ahogy bemutatkozik Nathannak és köszön Liekének. A kislány a szobájához kísérte, de meglepetésére Nathan is ment vele.

-          Szia! Nagyon rosszul nézel ki!

-          Köszi!

-          Tudod, hogy értettem.

-          Persze, hogy tudom.

Tim leguggolt mellé és meg akarta puszilni, de ő elfordította a fejét és az arcát tartotta Timnek.

-          Elkapod és akkor mi lesz az étteremmel.

-          Pár napot kibírnak nélkülem.

-          Akkor azt a pár napot ne pocsékold arra, hogy betegen fekszel az ágyban.

-          Igaz! Orvoshoz kell menned, van egy barátom aki orvos szívesen…

-          Már volt itt egy doktor bácsi. Adott Gininek injekciót is, meg apával hoztunk gyógyszereket, itt vannak látod? – mutatott az éjjeliszekrényre a kicsi kezecskéjével.

-          Igen! – bólintott Tim.

-          Gyere Lieke, hagyjuk beszélgetni Ginit és a vendégét – szólt Nathan és Lieke kelletlenül, de eleget tett apja kérésének.

Kimentek és behúzták maguk mögött az ajtót.

-          Szóval ő a főnököd.

-          Igen, ő az.

-          Úgy látom, nagyon szívén viseli a sorsodat.

-          Ő, dehogy. Csak azért hívott orvost, mert abban reménykedik, így holnapra már meggyógyulok és a drága idejéből nem kell arra áldoznia, hogy a gyerekét elvigye az óvodába, meg hazahozza.

-          Egész nap aggódtam érted.

-          Aranyos vagy – simogatta meg a férfi arcát.

Tim megcsókolta a tenyerét majd a szemébe nézett és ezt mondta:

-          Szeretlek!

Ő nem tudott megszólalni, csak nézte Timet és mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében, mindenféle érzelmek örvénylettek a lelkében. Tim még egyszer megcsókolta a kezét, majd leült mellé az ágyra és szétnézett a szobájában.

-          Szóval ez a szobád.

-          Igen! – mondta kicsit zavartan, és próbálta kifürkészni Tim arcát, mit érezhet, hogy nem viszonozta a vallomását.

-          Nagyon…barátságos.

-          Igen az. De ha látnád Amsterdamban milyen házban lakik.

-          Milyenben?

-          Annyira rideg, személytelen az egész.

-          Oda mész vissza?

-          Nem! – mondta határozottan.

-          Hová?

-          Ha visszamentünk felmondok és hazamegyek anyáékhoz.

-          Vannak terveid, hogy mihez kezdesz, ha hazamentél?

-          Azt hiszem tanulni fogok.

-          Hollandiában?

-          Persze.

-          Tanulhatnál máshol is.

-          Hol?

-          Mondjuk itt.

-          Itt? – nézett értetlenül Timre, aztán lassan eljutott a szavak értelme a tudatáig.

-          De majd beszélünk erről, ha meggyógyulsz.

-          Ok – mondta halkan.

Ezután Tim egész más mederbe terelte a beszélgetést, és mint mindig most is jókedvre derítette.

-          Hagylak pihenni, de holnap is beugrok, ha nem probléma.

-          Dehogy probléma, nagyon örülök neked. Kikísérlek!

-          Szóba sem jöhet. Egyedül is kitalálok.

Tim odahajolt hozzá és röpke puszit nyomott a szájára.

-          Holnap jövök – súgta neki.

Nézte Timet, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Mikor egyedül maradt az jutott eszébe, hogy két nap alatt két férfi mondta neki, hogy szereti. Biztos volt benne, hogy a legtöbb nő örült volna neki, de valahogy őt ez most nem boldogította.