Hova tovább - 2. fejezet

2. fejezet

• Mit keresel itt? – szalad ki a száján.
• Itt lakom – jött a válasz.
• Jaj, ne haragudj, csak annyira megijesztettél.
• Bocsi nem akartalak megijeszteni. Lieke alszik?
• Igen, ez az első éjszaka mióta itt vagyok, hogy nem sírt fel. Remélem nem szóltam el magam, hisz még nincs vége az éjszakának, de ilyenkor tájt mindig fel szokott ébredni.
• Jó hatással vagy rá.
• Tudom – mondta mosolyogva. – Jó éjt! – köszönt el a férfitól, és elment aludni.

Az első hét az óvodában Lieke számára nagyon nehéz volt, de a második héten megváltozott a helyzet. Reggelente még volt egy kis sírás, de sokkal könnyebben váltak el, és délutánonként mesélt mit játszott a többi gyerekkel, és hogy megdicsérték az óvónénik milyen szépen eszik. Viszont abban semmi nem változott, hogy mennyire keveset törődött a családja a kislánnyal. Gondolkodott, hogy ismét szóba hozza Nathannak, de aztán elvetette az ötletet. Azért vették fel, hogy törődjön Liekével, és ő ezt is teszi. Ezért kell megint beszélnem vele – gondolta, s elhatározta, hogy este ismét előáll a témával. De este Nathan nem jött meg, nem hogy Lieke lefektetéséig, de még addig sem, míg ő el nem aludt.

Valami furcsa érzésre ébredt. Nem is tudta mi az, felült az ágyában és akkor jött rá, hogy őrült hangos zene szól, és ennek a rezgéseit érezte. Kiment a nappaliba, s látta, hogy többen vannak a házban férfiak és nők, ital van a kezükben s valahol köztük volt Nathan is. Odament hozzá, nem törődve azzal, hogy megnézték a csíkos pizsamáját.

• Halkabbra kellene venni a zenét, Lieke fel fog ébredni.
• Jaj, túl hangos? Behallatszik?
• Nagyon is, köszi! – mondta s visszament Liekéhez.

Nem is tévedett, hisz ha ő felébredt erre az őrült zenére, a kislány miért nem ébredt volna fel. Igyekezett visszaaltatni, de nem ment egyszerűen, hisz a zene épp csak egy kicsivel lett halkabb. Nagyon mérges volt, de nem tehetett semmit. Ha a férfit nem érdekli, hogy a saját gyereke nem tud aludni, ő mit tehetne. Ott marad egész éjszakai a kicsivel, de egyikük sem sokat aludt, hisz reggel öt óráig dübögött a zene. Mindketten csak ezután tudtak aludni, s reggel hétkor, mikor ébreszteni kellett volna Liekét, hogy készüljenek az óvodába nem volt lelke felkelteni. Ezért úgy döntött, nem viszi oviba. Ha kifogása lesz az apjának, megmondja mi az oka. Kiment a konyhába és az eddig tökéletes, makulátlan helyiség egy csatatér volt a nappalival együtt. Mindenhol üvegek, poharak hevertek szanaszét, csikkek voltak elnyomva és még mindig vágni lehetett a füstöt. Meglepődött a férfi viselkedésén, bár nem ismerte, lehet eddig is ilyesmiket csinált.

Összepakolt, kiszellőztetett és épp menni akart, hogy lezuhanyozzon és felöltözzön, hisz még mindig a pizsamája volt rajta, mikor meglátta, hogy Nathan jön vele szemben a folyosón álmos szemekkel.

• Jó reggelt! Nem kellene már az óvodában lennetek?
• De! Ott kellene lenni, de Lieke egész éjszaka nem aludt, reggel nem tudtam felébreszteni.
• Óh, igen a zene, pedig halkabbra vettem.
• Igen, észrevettem – mondta, s igyekezett nem gúnyosan kiejteni a szavakat, hisz nem az ő dolga, mit csinál a házigazda.

Lieke sokáig aludt, s egész nap nyűgös volt. Emiatt is az apját okolta, ha tudja, hogy van otthon egy három éves lánya ne tartson ilyen hangos bulit. Miért nem megy el a barátaival egy szórakozóhelyre? Miért nem inkább a lányával törődik egy kicsit? – tette fel a kérdéseket magának, de nem ő volt az, aki ezekre meg tudta volna adni a válaszokat.

Egyik este Nathan a szüleivel együtt ment haza. Hihetetlen volt Lieke öröme. Sokáig ott voltak, ők fürdették, fektették le, s ezalatt ő visszahúzódott a szobájába. Nem akart útban lenni, de kopogtak az ajtaján. A nagypapa nézett be s szólt neki, hogy menjen át Liekéhez, mert jó éjt puszit akar neki adni.

• Szia Kincsem! – térdelt az ágya mellé s adott a kicsinek egy puszit, aki átölelte s ő is puszit nyomott az arcára. – Szép álmokat!
• Reggel megyünk oviba? – kérdezte.
• Igen megyünk, ezért most aludnod kell.
• Jó! – mondta Lieke, s szófogadóan becsukta gyönyörű szemecskéit.

Mikor felállt tekintete találkozott Nathanéval. Nem tudta mire gondolt a férfi, de nagyon szerette volna tudni. Biztos nem tetszik neki, hogy Lieke áthívott, de mit gondolt, ha rajtam kívül senki nincs vele napról napra kihez fog szegénykém ragaszkodni? Olyan szívesen beolvasott volna neki, amiért ennyire nem foglalkozik vele, de csak jó éjt kívánt és a szobájába ment.

A következő héten a randalírozós éjszaka megismétlődött. Ki sem ment szólni, hogy halkítsák le a zenét. Bármennyire is sajnálta Liekét nem tudott mit tenni, ha az apjának ennyi esze van, hogy itt bulizik, és hangoskodik egész éjszaka, csak annyit tud tenni, hogy a kislánnyal van egész éjszaka, s megnyugtatja.

Nem értette mi történt Nathannal, mikor idekerült kifejezetten szimpatikusnak tartotta, és azt hogy milyen jóképű igyekezett nem észrevenni. Eleinte azért hazajött néha-néha időben, és töltött a kislányával egy kis időt, de ez egyre ritkább volt. Meg is értette, hisz tudta, hogy ebben a világban rengeteget kell dolgozni, különösen, ha egy céget irányít valaki. De Nathan nem csak cégigazgató volt, hanem édesapa is, és erről sem kellett volna megfeledkeznie. Neki ez a világ ismeretlen volt. Ő a családja maximális figyelmét élvezhette egész életében. Igaz volt egy kis összezördülés a szüleivel a továbbtanulás miatt, de beletörődtek, és elfogadták a döntését, s minden ugyan olyan lett köztük, mint előtte volt. Sajnos mióta itt dolgozott ritkán láthatta őket, s nagyon hiányoztak neki. De szegény Lieke még csak azt sem tapasztalhatja meg, milyen az, ha hiányoznak a szülei, hisz soha nem voltak vele, és nem is tudják, mit veszítenek. Lieke olyan aranyos, talpraesett, olyan képzelő erővel rendelkezik, amilyet még soha nem látott. Megszakad a szíve, amiért a szülei nem törődnek vele.

Ismét elhatározta, hogy beszél Nathannal, hátha rá tudja döbbenteni a férfit, miről marad le nap, mint nap. Összeszedte Lieke legszebb rajzait, és ezekkel együtt ment ki hozzá az étkezőbe.

• Nézd mit rajzolt ma – tette elé az asztalra a rajzokat.
• Nagyon szépek – nézte meg két másodperc alatt a rajzokat Nathan.

Ő leült mellé, s visszatette elé az egyiket.

• Ezek itt tündérek. Kitalált egy tündéres mesét, amiben te is szerepelsz – ez te vagy – mutatott az egyik figurára.
• Tényleg? – nézte meg most már valójában a képet.
• Igen! Majd kérd meg, mesélje el neked a Tündérház mesét.
• Rendben.
• Itt ez a másik rajz. Annyira ügyes, nézd, hogy rajzolta le az embereket, milyen részletes. Annyira ügyesen használja a ceruzát.
• Igen, láttam a konyhaszekrényen is volt nyoma.
• Sajnálom – mondta, s felvette a rajzokat a férfi elől és otthagyta.

Sajnálom – hallotta a fejében ismét a saját hangját.

• Sajnálom – mondta ki félhangosan ismét. Csak nem azt, hogy Lieke összefirkálta a hiper-szuper konyhaszekrényedet, hanem azt, hogy ekkora barom vagy.

Kopogtak az ajtaján, s Nathan dugta be a fejét. Ez volt az első alkalom, mióta itt lakik, hogy bármi miatt is bejött volna hozzá.

• Tessék, gyere be – mondta.
• Mi a baj? Úgy elszaladtál.
• Semmi, nincs semmi baj.
• Ha valami gond van Liekével tudni akarom – vált határozottá Nathan hangja.
• Lieke jól van, ügyes, aranyos kezelhető kislány, de….- itt elhallgatott, mert amit most mondani kart, az az állásába került volna.
• De? – nézett a szemébe a férfi, a folytatást várva.
• De hiányzol neki.
• Nem olyan egyszerű, én is szeretnék több időt vele tölteni, de…
• Többet? – szaladt ki a száján, és a hangsúly sem volt a legkedvesebb.
• Tudom, nagyon keveset vagyok itthon, de….
• Keveset?
• Tudom, rossz apa vagyok – ült le az ágya szélére Nathan, a térdére támaszkodott, és mélyen lehajtotta a fejét.

Megsajnálta a férfit és nem tudta mit csináljon. Néhány percig csak állt az ágy mellett szótlanul, azután leült mellé és a vállára tette a kezét.

• Csak több időt kell töltened vele. Ismerd meg milyen különleges kislány, és hagyd, hogy ő is megismerjen téged.
• Igen, tudom – nézett rá a férfi. Ő levette a kezét a válláról, s mindketten felálltak.

Nathan kiment s ő hallotta, hogy nyílik Lieke szobájának ajtaja. Ideges volt, nem tudta jól tett-e amit tett. Semmi köze hozzá, hogy mit csinál a főnöke, de képtelen volt szó nélkül nézni, hogy ez a drága kislány nem csak az édesanyját vesztette el, de az apukája sem törődik vele. Legfeljebb az állásába kerül. Egy kávézóban, vagy egy pékségben vagy bármi hasonló helyen könnyen talál munkát.

Már rég az ágyában feküdt, mikor hallotta, hogy Nathan kimegy Lieke szobájából. Reggel szokásához híven még pizsamában átszaladt a kicsihez, hogy megnézze nem ébredte-e fel, majd kiment a konyhába reggelit készíteni. Épp felkészítette a teát, mikor hangot hallott maga mögött.

• Jó reggelt! – köszönt Nathannak.
• Szia! Mi az? Van valami baj?
• Nem, nem – fordult vissza a teafőzőhöz zavartan.
• Lieke még nem kelt fel?
• Még nem, de megyek, azonnal felébresztem.
• Ne, majd én – mondta Nathan.

Ez igazán meglepte, hisz még ilyen soha nem fordult elő. Néhány perc múlva együtt jöttek vissza, s Lieke boldogan szaladt oda hozzá, mikor meglátta.

• Képzeld, apa azt mondta, hogy velünk reggelizik.
• Az nagyon jó lesz! – mosolygott rá, s megsimogatta borzas haját.
• Két terítéket tett az asztalra, elkészítette a szendvicseket, s visszaindult a szobájába.
• Hová mész, nem akarsz velünk reggelizni? – kérdezte tőle Nathan.
• A szobámba, hagyom, hogy kettesben legyetek.
• Egyél te is velünk – kezdett el nyávogni Lieke.

Szívesebben ment volna vissza, s hagyja őket valóban kettesben, de jobbnak látta, ha marad. Készített magának is gyorsan egy szendvicset, töltött teát és leült Lieke mellé. Egy darabig csendben ettek, azután ő törte meg a csendet.

• Lieke! Most nem álmodtál a tündérekkel?
• De! – lelkendezett.
• Meséld el apának, hogy mit!

A kislány izgatottan mesélni kezdett a tündérekről, s az apja figyelmesen hallgatta. Aranyosak voltak, egészen addig, míg meg nem szólalt Nathan telefonja. Rápillantott a kijelzőre, azután rá, végül Liekére siklott a tekintetet.

• Ne haragudj, ezt most apának muszáj felvennie – mondta, s ismét Gingerre nézett, majd felállt az asztaltól.

Csak néhány igent, nemet lehetett hallani, majd visszaült az asztalhoz, s tovább hallgatta Lieke meséjét a tündérekről, de feszültség látszott rajta. Mikor végeztek Lieke visszaszaladt a szobájába, hogy kiválassza, melyik pólót szeretné aznap felvenni. Nathan pedig felvette a szék karján lévő sportzakót. Ginger ez alatt összeszedte az asztalról a tányérokat és a poharakat, s berakta a mosogatógépbe. Mikor megfordult a férfi ott állt mögötte s látta, hogy tekintete a papucsba bújtatott lábfejétől felszalad egész testén, a dekoltázsánál kicsit elidőzik, a nyakán keresztül a száján ismét egy kis időt tölt, s végül a szeménél állapodik meg.

• Szerettem volna én elvinni az óvodába, de rohannom kell, már is késésben vagyok.
• Megértem – mondta s összébb húzta dekoltázsánál csíkos pizsamáját, mert úgy érezte Nathannak vonzza a tekintetét. Igazából ez nem hozta zavarba, mert átlagosnál valamivel nagyobb mellmérete sok férfi tekintetet vonzott már, s ő rég megszokta ezt.
• Szaladok elbúcsúzom tőle, s este nagyon igyekezni fogok, hogy időben itthon legyek.
• Biztos örülni fog neki – mosolygott a férfira.

Nathan elrohant, ő pedig ment Liekét felöltöztetni, s ekkor jött rá, hogy ő bizony még mindig pizsamában van. A férfi teljesen megzavarta szépen megszokott napirendjét. Gyorsan magára kapta a ruháit, és indultak is az oviba. Míg Lieke óvodában volt az idő mindig gyorsan elszaladt. Vásárolt, vagy olvasott. Több könyvet is vett a gyermekneveléssel kapcsolatosan. Sok hasznos információt tudott meg belőlük, s Lieke mellett ezek a tanácsok jól is jöttek.

Este szokás szerint mesét olvasott, s még egy darabig üldögélt Lieke ágya mellett. Mikor kiment a szobájából a folyosón Nathant látta meg.

• Elkéstem? – kérdezte, s az arcára igazi szomorúság ült ki.
• Sajnálom, ha telefonáltál volna, hogy mikor jössz később meséltem volna.
• Nem baj! De legalább meséld el mivel töltöttétek ma az időt.

Bementek Nathan dolgozószobájába és leültek egymással szemben. A férfi az íróasztala mögött foglalt helyet, ő pedig a vele szemben lévő székre ült, s sorban elmesélte az az napi történéseket, sőt közelmúltból minden érdekességet. Épp egy játszótéri történetet közepén tartott, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, miért kell nekik arra a játszótérre járniuk?

• Az a legszebb, legfelszereltebb, legbiztonságosabb…
• És a legtávolabbi játszótér, ami tele van a leggazdagabb kiállhatatlan anyukákkal, és az elkényeztetett neveletlen csemetéikkel.

Nathan csak nézett rá, s úgy látszott ebben a pillanatban szóhoz sem jut.

• Igen - folytatta még hevesebben, mint az előbb. - Utálom azt a játszóteret! Nem attól jó egy játszótér, hogy a felnőttek szerint a leg minőségibb játékok vannak ott, hanem attól, hogy jó közösség van, a gyerekek szívesen játszanak egymással. Ha ez megvan elég egy homokozó meg egy mászóka, és mégis sokkal jobb lesz, mint a világ leg hiperebb-szuperebb játszótere.
• Ez soha nem jutott eszembe – mondta Nathan a szemébe nézve.
• Akkor, ha nem baj, holnaptól máshová járunk.
• Rendben!
• Akkor azt hiszem mindent elmondtam, jó éjt, szép álmokat! – mondta Nathannak és a saját szobájába ment.

Gyorsan beállt a zuhany alá, és igyekezett lehűteni magát. Tisztában volt vele, ha ilyeneket mond, mint ez elmúlt két napban, egyhamar az utcán találhatja magát.

A következő napokban Nathanon valóban látszott az igyekezet, s többször is előfordult, hogy reggel együtt reggeliztek, s este időben hazajött, és tudott a kislányával egy kicsit játszani. Lieke ettől nagyon boldog volt, s mindig lelkesen mesélte neki miket játszottak az apukájával.

Egyik este szóbahozta, hogy szüksége lenne egy szabadnapra. Már fél éve dolgozott Nathannál, de azóta egy szabadnapja sem volt. Vágyott hazamenni a szüleihez, találkozni a rég nem látott barátaival.

• Természetesen megoldható – mondta Nathan és megbeszélték, hogy vasárnap szabadnapra mehet.

Nagyon megszerette Liekét, de szeretett volna egy napra hazamenni, hisz itt éltek a szülei a városban, de hónapok óta egy-egy lopott félórára láthatta csak őket.

Vasárnap reggel arra ébredt, hogy Nathan áll az ágya mellett.

• Ne haragudj, de el kell mennem! – suttogta a férfi.
• Ok!
• Tudom megígértem, hogy ma elmehetsz, de el kell halasztanod.
• Rendben van! – mondta.

Kicsit csalódott volt, hisz az édesanyja nagyon várta, tudta, hogy ebédet akar neki főzni, minden félét, amit szeret. Úgy gondolta kicsit később felhívja az anyukáját, hogy ne számítson rá. De azután azt gondolta dehogy hívja! Elviszi magával Liekét is. Nathannak teljesen mindegy hol vannak egész nap. Lieke jó helyen lesz, felügyelet alatt. Ettől az ötlettől boldogan feküdt vissza a párnára.

A napot csodálatosan töltötték. Lieke nagyon jól érezte magát, az anyukáját és az apukáját pedig egyszerűen elbűvölte. Délután átment az egyik barátnőjéhez, s ott is nagyon jól érezték magukat.

Épp nevettek azon Lieke milyen aranyosakat mondott, mikor megszólalt a telefonja.

• Hol van Lieke? – ordított Nathan a vonal túlsó oldalán.
• Itt van velem – nyögte ki az ordítástól meglepetten.
• Azonnal hozd haza!
• Rendben! – mondta most már ő is hangosan. – Nem kell kiabálnod, jó helyen van, vigyázok rá.
• Ok! Induljatok!

Igyekezett Liekének nem mutatni mennyire ideges. Az úton az járt a fejében, lehet kirúgja, de nem érdekli. Csak a kislány sajnálná, nézett a visszapillantó tükörben a cserfes kis arcára. Mikor beléptek a lakásba s a kicsi meglátta az apját boldogan szaladt oda hozzá, és hangosan mesélte hol járt egész nap, kiket ismert meg. Nathan hallgatta a beszámolót, de közben rásandított, s ő ebből semmi jót nem vett ki.

Bement a szobájába és szíve szerint már is összepakolt volna és elhagyta volna a házat, de mégsem tette. Kis idő múlva kiment, vacsorát készített, de most csak kettőjüknek. Semmi kedve nem volt Nathannal egy asztalhoz ülni.

• Gini – így hívta Lieke – hol a tányérod?
• Kincsem, én nem vagyok éhes. Egyél szépen apukáddal.
• De ha azt mondom nem vagyok éhes, te azt akarod, hogy legalább egy falatot egyek. Most én akarom, hogy te egyél egy falatot.
• Aranyos vagy – nevetett Ginger – nézd csak – vágott egy kicsit az egyik kenyérből – itt az egy falat – és bekapta.

Meg akarta fürdetni Liekét és lefektetni, de Nathan egyedül akarta megtenni. Persze Lieke mint mindig meseolvasásra odahívta, s egy kis hisztivel el is érte, hogy Nathan szóljon neki.

Átment, lekapcsolta a nagyvillanyt, s felkattintotta a kislámpát, amitől a szobára barátságos, álmosító félhomály borult. Leült az ágy mellé a földre, s elkezdte olvasni a mesét, amit a kislány kiválasztott. Lieke és Nathan szinte lélegzetvisszafojtva hallgatták. Néha a férfira pillantott, s már semmi jelét nem látta annak az indulatosságnak, ami a hazaérkezésükkor az arcán ült. Ellenkezőleg, vonásai ellágyultak, szeretettel nézett a kislányára, s néha őrá is rápillantott. Mire a mese véget ért Lieke szempillái egyre súlyosabban csukódtak le, s egyre hosszabb ideig maradtak becsukva. Halkan felállt, adott egy puszit neki, Nathan is odahajolt ő is lágy puszit nyomott az arcára, s mindketten kimentek a szobából. Óvatosan csukta be az ajtót, s szó nélkül indult a szobája felé.

• Ginger – fogta meg Nathan a karját.
• Tessék – fordult a férfi felé.
• Ne haragudj, hogy kiabáltam a telefonba.
• Semmi gond, nekem nem lett volna szabad elvinnem…
• Jól tetted, hogy elvitted, annyi élménye volt, hogy alig bírta elmondani. Nem kiabálnom kellett volna, hanem megköszönöm. Úgyhogy köszönöm! – nézett Nathan mélyen a szemébe.
• Igazán nincs mit!
• Csak tudod megijedtem, mikor hazajöttem és nem voltatok sehol, ilyen még soha nem fordult elő, azt hittem valami baj van.
• Ha baj lett volna, azonnal felhívtalak volna, hisz ez a dolgom.
• Igen, tudom! Máskor is menjetek el nyugodtan, a szüleidhez a barátaidhoz. Tudom, hogy Lieke jó helyen van, ha veled van. Jó éjt!– mondta Nathan, és csak most vette le a karjáról a kezét.
• Jó éjt!

Az elkövetkezendő egy-két hónapban minden a normális mederben zajlott. Nathan igyekezett Liekével több időt tölteni, többször ellátogatott a szüleihez a kicsivel együtt, felfedezték az összes játszóteret, állatkertbe mentek és igyekezett Liekét minél több élményhez juttatni.

Egyik reggel arra ébredt, hogy fáj a hasa, de nem különösebben foglalkozott vele. Tette a dolgát, ahogy szokta, da az enyhe fájdalom nem akart múlni, sőt egyre inkább erősödött.

Este fájdalomcsillapítót vett be lefekvés előtt s úgy látszott jót is tett. De reggel ismét érezte a hasító fájdalmat, de most sokkal erősebben, mint előző nap. Ismét egy fájdalomcsillapítót vett be, s azt remélte ezzel letudta a dolgot. Egy időre csillapodott is a fájdalom, délben hazahozta Liekét az oviból, lefektette aludni, de akkor már tudta, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Belázasodott és az oldalában a fájdalom elviselhetetlenné vált, és tudta muszáj elmennie az orvoshoz. Felhívta Nathant, de a férfi nem vette fel a telefont. Tíz perc múlva megismételte a hívást, s ekkor is sikertelenül járt. Ekkorra már annyira görcsölt, hogy képtelen volt egyenesen állni. Újra megpróbálni elérni Nathant, de az előző két híváshoz hasonlóan most sem vette fel. Megpróbált gondolkozni mit is csináljon, de a fájdalomtól nehezére esett a gondolkodás. Aztán eszébe jutott, hogy valahol megvan Nathan szüleinek a telefonszáma. Megkereste, de ezzel sem járt nagyobb sikerrel. Még egyszer megpróbálta Nathant, de semmi. Gyorsan felhívta a saját szüleit, és megkérte az édesanyját menjen át, vigyázzon Liekére az édesapját pedig arra kérte, vigye be a kórházba. Mire megérkeztek, úgy érezte a fájdalom elviselhetetlen, kiverte a víz, magas láza volt. Apja őrült sebességgel száguldott vele, s aggódva kísérte be az épületbe. Ő összekucorodva ült le egy székre, míg apja az adminisztrációt intézte. Nem sokat kellett várnia, de azt is egy örökkévalóságnak érezte. Fel kellett feküdnie egy asztalra, és egy orvos kikérdezte, azután megvizsgálta mire ő fájdalmasan görnyedt össze. Az orvos közölte vele, hogy vakbélgyulladása van, és azonnal műteni kell.

Innentől gyorsan történtek vele a dolgok, és rövid időn belül a műtőben volt, az arcára került egy maszk és számolnia kellett.

Mikor magához tért minden zavaros volt körülötte és valószínűtlennek tűnt. Mintha Nathan ült volna mellette és érezte, hogy fogja a kezét.

• Szia! – hajolt hozzá egészen közel a férfi.

Akart köszönni, de még mindig azon gondolkodott, hogy valóban a kezét fogja-e. Megmozdította az ujját, és biztosnak érezte, hogy a férfi keze az övén van.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét a szülei álltak az ágya mellett, és Nathan nem volt sehol.

• Szia! Hogy vagy? – kérdezte halkan az anyukája.
• Nem tudom, azt hiszem jól – mondta halványan.
• Nem fáj?
• Kicsit! Szomjas vagyok.
• Még nem ihatsz.
• Nem? – nézett szomorúan az anyjára, és közben úgy érezte a nyelve olyan, mint egy szikla, s ha nem kap egy korty vizet ott hal meg.
• Sajnálom, még nem lehet.
• Mikor lehet?
• Nem sokára. Próbálj meg aludni még egy kicsit.
• Lieke jól van? Ki van vele? - kérdezte az anyjától
• Ne aggódj, a nagyszüleivel van, és jól érzi magát, csak te hiányzol neki.

Nem szólt semmit, elgyötörten csukódtak le a szempillái és rövidesen álomba merült. Mikor legközelebb felébredt, már ihatott néhány kortyot, ami nagy megkönnyebbülés volt számára.

Másnap reggel kelhetett fel először az ágyából. Alig várta, hogy lezuhanyozhasson, pontosabban valami módon megmosakodhasson, mert a sebet nem érhette víz. Szerette volna a haját is megmosni, de nem volt még rá képes, így alaposan kifésülte, és lófarokba kötötte.

A szülei bementek délelőtt hozzá, s épp hogy elmentek Nathan sziluettjét látta meg az ajtóban. Erről eszébe jutott az a fura álma, hogy ott van a kórteremben és a kezét fogja.

A férfi ruganyos léptekkel ment az ágyához és vidámon köszönt neki, s csak ekkor látta meg, hogy a háta mögül előlép Lieke is.

• Szia Kincsem! – ölelte meg.
• Szia Gini! Apa azt mondta beteg vagy, de ugye meggyógyulsz?
• Persze hogy meggyógyulok Kincsem. Lehet már holnap haza is mehetek.
• Nagyon jó lesz, mert senkinek nincs ideje, hogy játcon velem – vágott kissé durcás képet Lieke.
• Akkor foglald el magad, rajzolj nekem szép tündéreket.
• Rajzoltam! Apa! Hol van? Add ide!– nézett kicsit mérgesen és parancsolóan az apjára.
• Várj! Még nem is hagytad, hogy köszönjek Gininek! – s Nathan odahajolt hozzá, s megpuszilta az arcát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Ő teljesen megmerevedett, s csak nézett a férfira, nem értette miért csinálja ezt. Azután elfordult tőle és Liekével foglalkozott. Nem maradtak sokáig, igaz Liekét nem volt egyszerű az apjának rábeszélnie, hogy menniük kell.

A következő két napot kórházban töltötte, de szépen javult az állapota, így hétvégére hazamehetett. Az apja jött érte, s ő boldog volt, hogy itt hagyhatta ezt a helyet. Jól esett a saját szobájában, a saját ágyában feküdnie. Hónapok óta csak látogatóban volt otthon, s néhány óránál többet soha nem maradt. Vasárnap délután Nathan és Lieke jelentek meg náluk. A férfi úgy beszélgetett a szüleivel, mintha mindig is ismerték volna egymást. Neki ez nagyon furcsa volt, hisz ő hónapok óta egy fedél alatt élt vele, de még most sem tudott olyan fesztelenül beszélni vele, mint az az anyja és az apja tették.

A beszélgetés arra terelődött, hogy ki fog vigyázni a következő napokban a kislányra, hisz Nathannak dolgoznia kellett, a szülei sem tudták vállalni.

• Ok! – mondta.
• Mit ok? – nézett rá értetlenül az anyja.
• Visszamegyek.
• Hová?
• Liekéhez! Már jól vagyok!
• Ki se találd! – mondta határozottan az anyja.
• Tényleg jól vagyok!
• Azt látom, most is olyan fehér vagy, mint a fal. Nem mész sehová.
• Nem, nem, megoldom valahogy! – szólalt meg Nathan.
• Lieke itt alszik, és majd én elviszem reggel az oviba – mondta az anyja, amin igen csak meglepődött.
• Tényleg? – kérdezték Nathannel egyszerre.
• Imádom, ha itt van! – mondta az anyukája.

Erre már Lieke is felkapta a fejét.

• Itt alszok?
• Igen Kincsem! A szobámban alszol te is!
• Jaj, de jó, apa is itt alszik?

Erre a kérdésre elvörösödött, pedig semmi oka nem volt rá.

• Nem apának el kell menni dolgozni.
• Tényleg nincs rá szükség, megoldom valahogy – szabadkozott ismét Nathan.
• Hová hánykolódna, mikor itt jó helyen van – mondta neki, s megsimogatta Lieke fejét.
• Nagyon köszönöm! – nézett mélyen a szemébe Nathan.
• Anyáéknak köszönd, ja és el kell hozni Liekének néhány dolgot. Felírom, remélem megtalálod őket.
• Biztosan!

Felállt az asztaltól, és a szobájába ment. Lieke mint egy árnyék úgy követte. Néhány perc múlva kivitte a listát Nathannak, és Lieke persze most is szorosan a nyomában volt. Átadta a férfinak a papírdarabot, és mikor az elvette tőle összeértek az ujjaik, ami szinte áramütésként hatott rá. Nem értette mi van vele, hisz semmiféle érzelmet nem táplál iránta, persze azt gondolja róla, hogy jól néz ki, de semmi többet és most mégis itt van benne ez a furcsa érzés egy picike érintéstől is.

Lieke egy teljes hetet töltött náluk és Nathan minden este eljött hozzá. Aztán úgy döntött visszamennek mindketten Nathanhoz, hisz már jól volt, igaz az anyukájával meg kellett vívnia a harcát, mert még mindig nem szívesen engedte el.

Vasárnap este miután Liekét lefektette a saját ágyába kiment a konyhába, hogy összepakoljon a vacsora után, de legnagyobb meglepetésére rend volt. Ő csak állt, és nézte mi történhetett.

• Miért vágsz ilyen megdöbbent képet? – kérdezte Nathan.
• Mert megdöbbentem!
• Min?
• Azon, hogy összepakoltál a konyhában.
• Mert nem nézted ki belőlem, hogy képes vagyok rá?
• Őszintén? – nézett a férfira.
• Szóval nem!
• Azt hittem nem tudod, hogy van mosogatógéped is, úgy elrejtették neked a hiper-szuper szekrénysorodban.
• Mi a gondod a hiper-szuper dolgokkal?
• Nekem semmi.
• Dehogyis nem!
• Ok, egyszerűen csak annyi, hogy nem tetszenek! Ridegek, hidegek, személytelenek, az én lakásomban soha nem lenne semmi ilyesmi.
• Én meg azt hittem ez mindenkinek tetszik, hisz minőségi, egyszerű, letisztult, elegáns, modern.
• A te köreidben biztos így is van.
• Az én köreimben? Mert szerinted milyenek az én köreim?
• Nem tudom – mondta, s ott akart hagyni a férfit.
• De, valamit gondolsz erről, mondd el – lépett elé Nathan, megakadályozva ezzel, hogy otthagyja.
• Semmi különöset, csak azt gondolom mivel építész vagy, a kollegáid és talán a barátaid is ilyesmivel foglalkoznak, ismeritek a legmodernebb, legmenőbb dolgokat, és biztosan szeretitek is.
• Aha, nagyon diplomatikus választ adtál, de ha jól értem azt gondolod, hogy sznob vagyok.
• Én nem mondtam ilyet – mondta, de azt gondolta, hogy pontosan annak tartalak, s a mosoly bármennyire is küzdött ellene ott bujkált a szája szögletében.
• Szóval sznobnak tartasz.
• Nem, dehogy! – mondta, s ellépet a férfi melle, s visszasietett a szobájába.

Lezuhanyozott, ami még most sem ment egyszerűen, de már egészen megtanulta a mosakodás praktikáit. A varratokat már kiszedték, de még mindig vigyáznia kellett a sebhelyére. Épp a pizsamáját vette felfelé, mikor kopogtak az ajtaján. Gyorsan begombolta a felsőrészt, és kinyitotta Nathannak az ajtót.

• Tessék?
• Csak szeretném megköszönni még egyszer, hogy Lieke nálatok lehetett, és hogy ennyire rendesen gondoskodsz róla. Ez hatalmas megnyugvás nekem. A szüleid rendkívüli emberek, nem is tudom mit csináltam volna, ha nem segítenek.
• Szívesen tettük, nagyon szeretjük Liekét, és nem lettem volna nyugodt, ha nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen van.
• Ok, akkor még egyszer köszi – mondta Nathan, de ezt már nem is igazán neki, mint inkább a melleinek.

Biztos volt benne, hogy igyekezett az arcába nézni beszéd közben, de olyan volt, mintha a beszélgetés végére elfáradt volna, s hagyta, hogy oda vándoroljon a tekintete, ahová akar, és az persze a melle volt. Lepillantott magára, s ekkor vette észre, hogy nagy sietségében félregombolta a pizsama felsőjét, ami miatt a fél melle szinte teljesen látszott.

• Akkor jó éjt – mondta gyorsan és bevágta Nathan orra előtt az ajtót.

Nem volt zavarban. Sőt, ahogy felidézte Nathan képét, hogy igyekezett visszatartani magát, hogy ne nézzen oda, nevethetnékje támadt.

Az elkövetkezendő hetek csendben teltek, ő teljesen meggyógyult, Lieke hangulata ugyan úgy, ahogy eddig, hullámzó volt. Hol olyan volt, mint egy angyal, hogy olyan, mint egy kisördög, de igazából soha nem tudott rá haragudni. És a kezdethez képest rengeteget fejlődött, teljesen összenőttek. Ez viszont aggasztotta. Mi lesz Liekével, ha ő elmegy? Már sok félretett pénze volt, hisz a keresetét szinte hiánytalanul letette, és akár máris elindulhatott volna utazgatni úgy, ahogy tervezte. De azt mondta magának, minél több pénzzel a zsebében indul el, annál tovább maradhat. Persze voltak pillanatok, mikor teljesen tisztában volt azzal, hogy nem ezért teszi, hanem azért, mert nem tudná Liekét otthagyni.

Nathan ismét rengeteget dolgozott, este későn járt haza, Liekét alig látta, és ismét elkezdődtek a vendégek is feljárni a lakásba. Egyik ilyen éjszaka akkora hangzavart csaptak, hogy képtelenség volt aludni. Így úgy határozott, hogy az egyik vendégszobába költözik át a kicsivel, mivel az esett a legtávolabb és azt remélte nem szűrődik be annyira a zaj, de még ez sem volt elég. Ekkor megfogta a matracot, betette a szobából nyíló fürdőbe, bevitte az ágyneműt is, magukra húzta az ajtót és ott végre el tudtak aludni.

A mobilja csörgésére ébredt, Nathan hívta. El nem tudta képzelni hány óra lehet, és mit akarhat. Gyorsan kiment a fürdőből, becsukta az ajtót és halkan szólt a készülékbe.

• Tessék?
• Hol vagytok? – kiáltott a férfi a telefonba.
• Hogy-hogy hol vagyunk?
• Itt vagyok Lieke szobájában és üres! Hol a lányom!

Erre letette a telefont, átrohant Lieke szobájához és kivágta az ajtaját.

• Gyere! Megmutatom! – mondta mérgesen a férfinak, és visszaindult a vendégszobába.

Nathan követte és ő kinyitott a fürdő ajtaját.

• Itt van – suttogta.

Kiment a folyosóra és fojtott hangon mondta a férfinak.

• Be kellett költöztetnem a legtávolabbi helyiségbe, mert elfelejtkezel róla, hogy van egy 3 éves lányod, aki a házban aludna. Szegény úgy felriadt, alig tudtam megnyugtatni, és még te üvöltözöl velem a telefonba!
• Bocs!
• Én megbocsátok! A te lányod szenved ettől!
• Ok, igazad van!
• Tudom! – mondta, s otthagyta Nathant, visszament Liekéhez a fürdőbe és melléfeküdt.

Nem tudott elaludni, csak nézte a kicsi aranyszőke fürtjeit, picike kezét, s az járt a fejében mi lesz vele, ha ő elmegy.

Reggel mire felkeltek Nathan már nem volt otthon, s este ismét későn jött. Lieke már az ágyban feküdt, s már a mesének majdnem a végén járt, mikor nyílt a szoba ajtaja. Átadta Nathannak a mesekönyvet, megpuszilta Liekét, s kiment a szobából. Egyszerűen nem bírta most látni ezt a felelőtlen embert.

Bekapcsolta a tv-t, épp a hírek mentek. Kényelmesen hátradőlt az ágyon, s nézte mi történt a nagyvilágban. Kopogást hallott, de nem válaszolt. Semmi kedve nem volt Nathanhoz. Abban bízott elmegy, de megint kopogtak, s nyílt a szobája ajtaja. Oldalra fordult, de nem kelt fel az ágyról. Ezzel is tudatni akarta vele, hogy nem szívesen látja.