Hova tovább - 1. fejezet

1. fejezet

• Nem fogok tovább tanulni, értsétek már meg! – kiabálta a szüleinek, és berohant a szobájába, s miután becsukta maga mögött az ajtót, be is kulcsolta.

Magányra vágyott, arra, hogy egyedül lehessen a gondolataival, a jövőről szőtt elképzeléseivel. Nem akart évekig még az iskolapadban ülni. Dolgozni akart, pénzt gyűjteni, aztán keresztbe hosszába bejárni Amerikát, Angliát, Skóciát, Írországot. Koncertekre járni, szórakozni, kötetlen életet élni egy darabig. Aztán pár év múlva, ha eljutott minden hová ahová szeretett volna, talán visszajön ebbe az unalmas kisvárosba és talán az iskolapadba is visszaül, de nem most. Nem értette a szülei miért veszik olyan tragikusan, hogy nem akar főiskolára menni. Leérettségizett és most másra vágyik. A számítógépén az állásajánlatokat böngészte. Tudta, ha el akarja érni a vágyait, muszáj keményen dolgoznia egy-két évig, hogy elegendő pénzt gyűjthessen, hogy legalább álmai egy részét megvalósíthassa. Nem érdekelte milyen munkát kell végeznie, nagyon elszánt volt.

Egy hét múlva két állásban dolgozott. Egy pékségben kora reggeltől délig, egy kávézóban délután kettőtől este tizenegyig. Mindkét munka keményen igénybe vette fizikailag, alvásra is alig maradt néhány órája.

Egyik nap rövid, mély alvásból ébredt telefonja Micimackó dalát éneklő hangjára. Ahogy kinyitotta a szemét édesanyja alakját ismerte fel az ágy szélén ülve.

• Valami baj van? – kérdezte tőle.
• Nem tudom – válaszolta édesanyja.
• Nem tudod?
• Nem tudom, mi van veled. Hetek óta szinte nem is láttalak, nem hogy beszéltünk volna. Jól vagy?
• Miért ne lennék jól?
• Rengeteget dolgozol, alig alszol.
• Muszáj!
• Dehogy muszáj!
• Ha nem teszem, soha nem jutok el azokra a helyekre, amikről kicsi korom óta álmodozom.
• Még annyira fiatal vagy. Az egész élet ott van előtted, hogy megvalósítsd az álmaid. De nem az a módja, hogy beteggé tedd magad.
• Nem vagyok beteg.
• De az leszel, ha nem alszol rendesen, nem pihensz, nem kapcsolódsz ki, nem szórakozol, nem ápolsz társasági kapcsolatokat.
• Azért csinálom, hogy később megtehessem mindezt.
• Nem fejjel kell menni a falnak kislányom!
• Megint ki akarsz oktatni! – ugrott ki mérgesen az ágyból.
• Nem akarlak kioktatni – fogta meg édesanyja finoman a karját. – Csak aggódom érted! Nem alszol, nem eszel, nézz magadra, csont sovány vagy.

Édesanyja ezen szavai átmelegítették szívét lelkét. Azt hitte, úgy érezte nem szeretik már a szülei, amiért nem a tanulást választotta.

• Jól vagyok anya! – ölelte át édesanyját.
• Hagyd ott az egyik munkahelyed!
• Meglátom! – mondta s a fürdőbe sietett.

A kávézóba ment dolgozni, s útközben anyjával történt beszélgetésén gondolkodott. Kimondhatatlanul jól esett neki az aggódása. Természetesen ő is tudta, hogy nem csinálhatja ezt örökké, de a szeme előtt lebegett a cél, és ez erőt adott neki.

A napok egyhangúan zajlottak és egy idő után érezte az anyjának talán igaza lehet. Sokszor két-három hetet is úgy dolgozott végig, hogy egy szabadnapja sem volt. A munkatársain és a kávézóban lévő vendégeken kívül szinte csak a szüleivel találkozott, velük is ritkán. A barátait hónapok óta nem látta. Eleinte még hívogatták, de mikor mindent lemondott, nem válaszolt a hívásokra elmaradtak a telefonálások s egy évvel az érettségi után magányosnak, kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát. Esténként hulla fáradtan zuhant be az ágyába, reggelente alig bírt felkelni, s már a távoli tájakról sem volt ereje ábrándozni.

Egyik délután a kávézóban véletlenül két férfi beszélgetésének foszlányait hallotta meg, ami felkeltette az érdeklődését. Elkezdett jobban figyelni és többször elment az asztaluk mellett, hogy jobban hallhassa a beszélgetésüket. Ha jól vette ki a szavaikból egyikük bébiszittert keresett. Az asztal nem az övé volt, de megkérte a kolleganőjét, hogy ő had vihesse ki nekik a számlát. Igazából át sem gondolta amit csinál, csak odament az asztalhoz s megszólalt.

• Elnézést, de véletlenül meghallottam a beszélgetésüket. Bébiszittert keres? – szegezte a kérdést a barna hajú ismeretlennek.
• Igen, tud valakit ajánlani?
• Saját magamat. Gimnazista koromban sokat vigyáztam gyerekekre.
• Nem egy-egy alkalomról lenne szó. Oda kellene költözni és folyamatosan gondját viselni a kislányomnak.
• Semmi akadálya.
• Itt felmond?

Közelebb hajolt a férfihoz és halkabbra fogva a hangját válaszolt neki.

• Ha felvesz, ebben a percben.
• Rendben! Hívjon fel, ha itt végzett, és megbeszéljük a részleteket – s a kezébe adott egy névjegykártyát.
• Este tízkor végzek.
• Nem probléma. Várom a hívását!
• Rendben.

A vendégek ezután fizettek és elmentek. Ő még mindig az asztal mellett állt és nézte, ahogy kilépnek az utcára s beülnek egy fekete autóba. Fogalma sem volt jól teszi-e amit tesz, de azt tudta, hogy egy év után változtatnia kell. Kis szerencsével talán többet is kereshet, mint eddig a két munkahelyén.

Izgatottan várta, hogy leteljen a munkaideje és megtudhassa, mit ajánlanak neki. Ahogy bezárták a kávézó ajtaját az első dolga volt, hogy felhívja a férfit. Nathan Engelaar építészmérnök olvasta a névjegykártyán. Bepötyögte a telefonjába a számokat és idegesen hallgatta, hogy csörög ki a készülék. Számolta a búgásokat egy-kettő-három-négy-öt azután megszakadt. Csalódottan tette vissza a zsebébe a készüléket. Gondolatban már biztos volt abban, hogy állást válthat. Elindult hazafelé, nem messze lakott a kávézótól, így gyalog szokott közlekedni. Úgy gondolta mielőtt bemegy a házba, még egyszer megpróbálja felhívni azt az Engelaart. Így is tett, de most számolnia sem kellett a búgó hangokat, az elsőre felvette.

• Jó estét!
• Jó estét kívánok! Ginger Dussen vagyok, megbeszéltük, hogy ma este felhívom.
• Igen, nos akkor a lényegre térnék. Van egy 3 éves kislányom, akit egyedül nevelek. Fontos lenne, hogy ide költözzön hozzánk, és gyakorlatilag napi 24 órában rendelkezésre álljon. Természetesen megoldjuk a pihenőidejét. Ha komolyan érdekli a dolog, holnap jöjjön el és átbeszélünk mindent.
• Rendben, holnap 1-re ott leszek. De hol is?

A férfi bediktálta a címet és megegyeztek, hogy 1 órára oda megy, megismerkedik a kislánnyal és megbeszélnek mindent részletesen.

A pékségbe már egyenesen utált bemenni, s ez a nap a többinél is hosszabbnak tűnt számára. Mire végre eljött az idő, hogy elmehet abban bízott ez volt itt az utolsó munkanapja. Idegesen, de reménnyel telve ment a megadott címre, amit nagyon könnyen megtalált, hisz épp a Városi Múzeum mellett volt. A ház földszinti részén egy bolt üzemelt, a bolt mellett volt egy kapu ott kellett felcsengetnie a lakásba. Mikor megnyomta a csengőt szinte remegett az ujja az idegességtől.

• Tessék? – hallotta a tegnapi férfihangot.
• Ginger Dussen vagyok!
• Jöjjön! – s már búgott is a kapuzár.

Ő meglökte az óriási ajtót, ami hatalmas erővel vágódott ki, s a kilincse a falnak csapódott. Ijedten kapott utána, s meg sem gondolta volna, hogy ez a nehéznek látszó ajtó ilyen könnyen nyílik. Felment a műkőlépcsőn az első emeletre s ott állt egy alumíniumból és fából készült bejárati ajtó előtt. Az alumínium impozáns megjelenést kölcsönzött az ajtónak, de benne a ridegség érzését is felébresztette.

Csengetnie sem kellett, már nyílt az ajtó.

• Örülök, hogy látom, kerüljön beljebb.

Mosolyogva lépett a lakásba, persze a mosolygásával a feszültségét akarta leplezni.

• A kislányom elaludt, sajnálom, hogy nem tudtak találkozni. Igyekeztem ébren tartani, de nem jött össze.

Míg a férfi beszélt lehúzta a cipőjét s lopva végigfuttatta tekintetét a lakáson. A lakás is impozáns volt, de megmaradt ugyan az az érzése, amit már a bejárati ajtó váltott ki belőle.

• Jöjjön, foglaljon helyet – vezette beljebb a lakásba Nathan.

Ahogy beljebb ment olyan hatalmas tér fogadta, ami meglepte. Nem tudta, hogy a fényesen ragyogó padló, a hófehér falak, az acél kiegészítők miatt hatott ekkorának ez a helyiség, vagy valóban óriási volt.

Egy bőr ülőgarnitúrára ült le, s várta, hogy a férfi elmondja pontosan, mi is lenne a feladata.

• Akkor térjünk a tárgyra.
• Rendben – mondta.
• Szóval Lieket egyedül nevelem 6 hónapos kora óta. Nagyon elfoglalt vagyok, sajnos korán elmegyek, és csak későn érek haza. Eddig  bébiszittert csak nappalra vettem fel, este vagy én, vagy a szüleim voltak vele, de a szüleim kimerültek, nekem is szükségem van a pihenésre, így ide kellene költöznie. Tudnia kell, hogy Lieke nem egyszerű eset. Egy tündér, de egyhamar átváltozik egy igazi kis sárkánnyá. Mekkora tapasztalata van gyerekekkel?
• Elég sokat vigyáztam gyerekekre, néhány hónapostól egész nagyokig. Összeírtam néhány nevet és telefonszámot, ahol informálódhat rólam, milyen munkát végeztem – nyújtotta át a férfinak az összehajtott papírlapot. - Lieke hány éves?
• Három.
• A legaranyosabb kor.
• Igen, nagyon édes kislány.
• Jár óvodába?
• Igen, nemrég kezdte el. Nem igazán szereti, nehezen lehet reggel elvinni, sír, nem szeret korán kelni.
• Talán kell még neki egy kis idő, hogy megszokja.
• Igen lehetséges. Mikor tudna kezdeni?
• Holnap.
• Ok! Holnap szombat, később kell bemennem, jöjjön nyolcra, megismerkednek, aztán én megyek.
• Rendben.

Még megbeszéltek néhány dolgot, a fizetést, ami kicsit kevesebb volt, mint amire számított és úgy gondolta próba szerencse, megpróbálja kicsit feljebb tornázni.

• Napi 24 óra, gondolom a bébiszitterkedés mellett előbb-utóbb a háztartás egy része is rám fog hárulni. Én valamivel magasabb összegre gondoltam.
• Mennyivel? – nézett rá Nathan kérdőn.

Kigondolt egy összeget, de mikor ezt a számot kimondta, kicsit megijedt, mert így hangosan kimondva kicsit soknak tűnt.

Nathan nem válaszolt azonnal, kicsit gondolkodott.

• Rendben!
• Rendben? – kérdezett vissza.
• Igen, rendben.
• Ok! – bólintott és nem akarta elhinni, hogy ennyi pénzt kereshet minden hónapban.
• És még meg kell kérdeznem valamit.
• Kérdezzen!
• Hol van az édesanyja, mit mondjak neki, ha róla kérdez.
• Az édesanyja elhagyott bennünket. Hat hónapos kora óta nem látta, nem fog felőle kérdezni. Számára nem létezik olyan, hogy anya.
• Előbb utóbb biztos rájön, hogy a többi gyereknek van, neki pedig nincs. Mit szeretne, hogyan feleljek neki?
• Fogalmam sincs. Majd később, ha szóba jön, megbeszéljük.
• Ok! – mondta.
• Jöjjön, megmutatom a szobáját.

Felállt és követte a férfit a valószínűtlenül nagy nappalin keresztül. Egy széles folyosón több ajtó nyílt. Az egyiket kinyitotta Nathan, s félreállt, hogy ő bemehessen.

• Ez nagyon szép! – mondta. Igaz nem pont az ő ízlése, olyan volt, mint egy szállodai szoba, de majd ő személyessé teszi magának.
• Nyílik belőle egy fürdő és gardróbot is talál. Remélem megfelelő lesz a mérete.
• Igen - mondta, mikor kinyitotta a gardrób ajtaját. – Otthon a szobám sem nagyobb, és még én is beleférek. – Hol van Lieke szobája?
• Ez az ő szobája itt! – mutatott a szomszéd ajtóra.
• Benézhetek hozzá?
• Igen! – mondta Nathan és óvatosan lenyomta az ajtó kilincsét és benyitott.

Ő odalépett s bekukucskált az ajtónyíláson. A szoba fehérben és rózsaszínben úszott. Mindenféle volt ott, ami egy gyereknek kellhet, sőt még talán az is, amire semmi szüksége. Az ágyon csak egy kis szöszke fejet látott, egy hello kittys pléddel volt a kis test betakarva. Látszott, ahogy egyenletesen emelkedik és süllyed a pléd, s hallani lehetett a békés szuszogást. Visszahúzta a fejét, s Nathan halkan bezárta az ajtót.

• Akkor reggel 8-ra várom.
• Nem akarja először felhívni a megadott számokat?
• Felfogom!
• Ok, ha nem telefonál, hogy mégsem akarja, hogy jöjjek, akkor 8-ra itt vagyok.
• Rendben.

Kiment, felhúzta a cipőjét, elköszönt a férfitól és boldogan ugrált lefelé a lépcsőn. Örült, hogy nem kell többé a pékségbe menni, hogy felmondhat a kávézóban, hogy ennyi pénzt fog keresni. Persze ideges is volt, hisz el kell költöznie otthonról, egy kislányra kell vigyáznia éjjel nappal, akivel még nem is találkozott és ki tudja, hogy fogja majd elfogadni őt, és nem utolsó sorban egy férfival is egy házban kell élnie.

Mielőtt bement a kávézóba felhívta az édesanyját, aki nem örült annak, hogy elköltözik otthonról, és hogy egy gyermekről szinte teljes mértékben neki kell gondoskodnia, de meggyőzte, hogy sokkal jobb lesz neki, mint eddig volt.

Miután végzett a kávézóban otthon sokáig pakolt, igaz nem ment messze, hisz csak néhány utcával költözött arrébb, de mégis sokáig tartott, mire eldöntötte mit vigyen és elrakta a dolgait. Fáradtan feküdt le, de még így is sok időbe telt, mire végül elaludt. Izgatott volt, arra gondolt, hogy holnap ilyenkor már egy idegen házban, egy idegen szobában fog aludni.

Reggel taxit hívott, elbúcsúzott a szüleitől és elindult új munkahelye felé. Pontban nyolckor ismét az alumíniumborítású ajtó előtt állt, ami kinyílt előtte.

• Jó reggelt – köszöntötte Nathan.

A férfi melegítőben és pólóban volt, borzas volt a haja és iszonyú álmosnak nézett ki, szemben a kislánnyal, akit az ölében fogott, és aki nagyon is ébernek nézett ki.

• Jó reggelt! Szia Lieke! – lépett beljebb a lakásába két nagy bőröndjét cipelve.
• Szia! – köszönt vissza Lieke, s szégyenlősen az apjához bújt.
• Várjon, segítek – mondta Nathan, s letette a kislányát, megragadta a bőröndöket és elindult velük a szobája felé.

Lieke az apja után akart szaladni, de ő leguggolt hozzá, és köszönt neki.

• Szia Lieke! Nagyon szép neved van, ugye tudod?
• Szép? – nézett rá Lieke bizalmatlanul.
• Bizony nagyon szép. Tudod mit jelent?
• Azt hogy ez a nevem.
• Igen ez a neved, de a nevednek van egy jelentése is. A tiéd azt jelenti: „Mint egy angyal”.
• Angyal? – mosolyodott el Lieke.
• Igen angyal. Tudod az angyalok nagyon szépek, és nagyon kedvesek, és nagyon jók. Azt látom, hogy nagyon szép vagy, és kedves is, csak azt nem tudom jó kislány szoktál-e lenni?
• Én mindig jó vagyok, mint egy angyal – nevetett most már Lieke és szaladt az apukája után, miközben kiáltozott. – Angyal vagyok, angyal vagyok, apa én egy angyal vagyok.

Ginger követte a kislányt, aki már az ő szobájában volt, s kipirult arccal mesélte az apukájának, amit az előbb megtudott tőle a nevével kapcsolatosan.

• Pakoljon ki nyugodtan, rendezkedjen be, még egy darabig itthon leszek…
• Hová mész? Én is mehetek? – kérdezte sürgősen a kislány.
• Tudod kicsim dolgoznom kell menni, de Ginger néni vigyázni fog rád, míg nem leszek itt. Ezután ő mindig itt lesz veled.
• Nem! Nem akarom, veled akarok menni – toppantott egyet Lieke a lábával, karba tette a kezét, és összehúzta a szemöldökét.
• Figyelj Lieke! – guggolt ismét a kislány mellé. – Nincs kedved segíteni nekem? Tudod ez olyan lányos dolog a ruhákat kipakolni a bőröndökből, meg az illatszereket, talán olyasmi is van a bőröndben, ami a tiéd lehet. Apa pedig a fiús munkával fog foglalkozni a munkahelyén. Na, mit szólsz? Van kedved segíteni?
• Igen! – örült meg Lieke és azonnal a bőröndöket kezdte szemügyre venni.

Ő felnézett a férfira, hogy konstatálja a férfinak tetszik-e, ahogy megoldotta ezt a helyzetet, de Nathan arcáról semmit nem tudott leolvasni. Persze ez természetes neki, hisz ezért fog nekem minden hónapban egy szép kis összeget fizetni, hogy ilyeneket csináljak. De megy ez nekem, jobban, mint a pékségben a sütik pakolása – gondoltam magában, s mosolyra húzódott az szája.

• Akkor míg pakolnak, elmegyek zuhanyozni.
• Rendben! Reggelizett már Lieke? – kérdezte, mielőtt Nathan kiment.
• Nem, még nem. Jöjjön, megmutatom a konyhában mi hol található.
• Gyere Lieke, reggelizned kell, különben nem lesz erőd azt a sok mindent kirakni a bőröndből.
• Nem, most akarok pakolni – vágott ismét durcás képet Lieke.
• Ok, megpróbálhatjuk, de én úgy tudom, a bőröndök csak reggeli után fognak kinyílni, de azért tegyünk egy próbát.

Ő úgy tett mintha nem tudná kinyitni a zárat, azután Liekét is bíztatta, hogy próbálkozzon neki hátha sikerül. A kislány olyan koncentrálva igyekezett a zárat kinyitni, hogy még a nyelve is kilógott.

• Ez nem működik reggeli nélkül – állapította meg komolyan Lieke és rohant a konyhába.

A férfi utána mentek s igazából csak most vette szemügyre a konyhabútort, ami fényes és hó fehér volt, ívesek voltak a szélei, a beépített konyhagépek pedig rozsdamentes acélból készültek. Szinte kirázta a hideg ettől a lakástól. Nem is értette, hogy lehet itt egy gyereket nevelni.

Nathan egy tálkát vett elő, tejet öntött bele és müzlit szórt a tetejére, s az asztalra tette, ahol egy széken Lieke már ott térdelt. Ő szétnézett, hogy nincs e egy magasabb szék a kislány számára, vagy netán egy gyerekasztal hozzá való székkel, vagy legalább egy nagy szivacs ülésemelőnek valamelyik széken, hogy ülve tudjon enni, de sehol semmit nem látott. Sőt a kislány mozdulataiból látva ez volt a megszokott testhelyzete evés közben.

Nathan megmutatta a konyhaszekrényben mit hol talál, azt is megmutatta a spájz hol van. Amit tiszta szerencsének érzett, mert úgy el volt rejtve az ajtaja, hogy akkor sem találta volna meg, ha az élete múlott volna rajta.

• És van valami különös dolog, amit tudnom kell Liekéről? Allergia, valamilyen betegségre való hajlam?
• Mindent leírtam! – adott át neki egy papírlapot a férfi.
• Köszönöm – nyúlt a lap után, s gyorsan beleolvasott.

Minden tételesen fel volt sorolva, mit szeret, mit nem szeret, milyen betegségeken esett keresztül, miket szeret játszani, telefonszámok.

• Tudnia kell, hogy sajnos keveset tudok itthon tartózkodni. Arra számíthat, hogy reggel még találkozom vele, de este sokszor csak későn tudok hazajönni, miután már elaludt. A hétvégéből általában csak a vasárnapom szabad. Ezeken a napokon tudom a pihenőidejét kiadni, de az is elő fog fordulni, hogy ilyenkor sem. Óvodával, ahogy mondtam hadilábon állunk, úgy hogy egy ideje már nem jár, a szüleim vigyáztak rá.
• És nem is akarja visszavinni?
• Ha egy kicsit összeszokik magával, lesz egy kis állandóság az életében visszaviszem.
• Rendben – bólintott.
• Kap egy autót, ami a ház alatti garázsban van, itt vannak a kulcsok, és az okmányok hozzá. Egy fehér opel. A bejárónő hetente egyszer jön, hétfőnként. A bevásárlást is elintézi. Általában rendeljük az ebédet, de ha tud főzni, akkor nyugodtan használja a konyhát.

Lieke ekkorra befejezte a reggelizést, leugrott a székről, és már szaladt is vissza a szobába, s egy percen belül ismét a bőröndök mellett volt.

Otthagyta Nathant és Lieke után ment. A pakolással nagyon jól haladtak, s Lieke megkapta azt a kis plüss kutyust, amit direkt neki vásárolt ide felé jövet. Nathan időközben elment otthonról. A délelőttöt és az ebédet nagyon jól eltöltötték, a kislány egy igazi angyal volt, de ez az ebéd végeztével véget is ért. A kis angyal átváltozott egy igazi kis hisztis ördöggé. Aludni nem akart, az apját követelte és mindenféle praktikát elővett, hogy ne kelljen az ágyban maradnia. Meg kellett hagynia, nagyon ügyesen próbálkozott. Egyszer szomjas volt, azután éhes, nagyon éhes, majd nagyon-nagyon éhes, később szerinte csengettek, és neki meg kellett néznie ki az. Néhányszor pisilnie és kakilnia is kellett. Közel két óra telt bele, mire végre elaludt. Nem volt egyszerű menet, és ha jól gondolta az este ennél is rosszabb lesz, különösen így hogy későn aludt el, s vélhetően későn fog felébredni, így az esti alvása is el fog tolódni.

Betakarta a kicsit és kiment a szobájából. Körbejárta a lakást, bekukkantott minden helyiségbe. Egyik sem volt kedvére való, egyetlen egy helyiséget sem látott, amire azt mondta volna, hogy tetszik neki. Ő szerette a fát, a föld színeit, szerinte ettől volt egy lakás otthonos és meleg, de itt még csak véletlenül sem volt egy meleg szín, csak a csillogó fehér, a szürke és a fekete. Bement a szobájába kicsit még rendezkedett, aztán elhatározta, hogy egy-két hónap múlva, ha biztos lesz, hogy hosszabb távon itt marad, a saját szobáját kicsit otthonosabbá fogja tenni.

Elővette a feljegyzést, amit Nathan adott neki Liekéről és alaposan végigolvasta. Rögtön feltűnt neki, hogy a kislány szinte semmilyen gyümölcsöt és zöldséget nem szeret, s hogy elég sokat volt beteg. Mire a végére ért, biztos volt benne, hogy nem is lesz olyan könnyű dolga, mint azt elsőre gondolta.

Lieke későn ébredt fel, s morcos volt, kellett egy fél óra, mire visszaváltozott azzá a kis angyallá, aki délelőtt volt.

Megkérte, hogy mutassa meg, melyik játékkal szeret a legjobban játszani. Előkerültek a babák, de hamar megunta, s másik játékot vett elő, amivel ismét nem játszott néhány percnél többet. Így fél órán belül szinte minden a földön volt, de semmi nem érdekelte hosszabb ideig. Meguzsonnáztatta, aztán felöltöztette, hogy lemenjenek a játszótérre. A papíron az is meg volt adva melyik játszótérre, és melyik játszóházba mehetnek, amit nem is igazán értett, hisz van játszótér sokkal közelebb is, ahová kisétálhatnának, nem kellene autót használniuk.

A játszótér hiper-szuper volt, s olyan autók álltak a parkolóban, amitől leesett az álla. Igaz, amivel ő érkezett az sem maradt el a többi mögött. Még soha életében nem vezetett ilyen szép és ilyen drága autót. Vigyázott is, nehogy egy karcolást is ejtsen rajta, mert a hátralévő életében csak az autó áráért dolgozhat.

Nem volt sok gyerek a játszótéren, de ő tramplinak érezte magát. Az anyukák úgy ki voltak öltözve, mintha valami bulin lettek volna. Mindenki karcsú volt, tökéletes sminkben, magas sarkúban, szűk naciban, és még szűkebb, és mélyen dekoltált felsőben pózoltak, s csoportokban álltak, nevetgéltek, a gyerekekre alig figyelve. Ezzel szemben rajta csak egy farmer volt, egy lapos papucscipő, és egy póló. Meg sem fordult a fejében, hogy egy játszótérre kiöltözzön. Igaz most, hogy látta az anyukák hogy néznek itt ki, ezután sem fog másként öltözködni. Lieke nagyon jól érezte magát, és ő is. Jól esett a pékségben és a kávézóban a falak között töltött sok-sok idő után egy kicsit a szabad levegőn lennie.

Az este többi része is nagyon jól telt, egészen addig, míg le nem kellett fektetnie a kicsit. Most ismét jött az, ami délután. Épp egy újabb hiszti rohamot kapott, mikor Nathan bedugta a fejét. Na – gondolta magában – megvan rólam a véleménye, hogy nem tudom elaltatni.

• Apa! – hagyta abban azonnal a sírást Lieke, kipattant az ágyból és az apjához futott.
• Szia kicsim! Azt hittem már régen alszol!

Ó, ez nekem szólt – futott át rajta.

• Későn aludt el délben, későn ébredt, így nem igazán tetszik neki, hogy le kell feküdnie.
• Majd én lefektetem – mondta Nathan és visszavitte az ágyba Liekét.

Ezalatt ő a konyhába ment, hogy elpakoljon a vacsora után, s közben fülelt, hogy a férfi hogy boldogul, de ahogy hallotta nem sokkal jobban, mint ő, ez kicsit megvigasztalta.

Nathan egy óra múlva jött ki a kislánya szobájából, s fáradtan ült le a nappaliban a kanapéra. Odament hozzá, mert úgy érezte beszélniük kell.

• Ez mindig így megy alvásnál? – kérdezte tőle.
• Igen! Nem tudom mi a gond, de alig lehet ágyba dugni.
• Délben mindig alszik?
• Nem igazán tudom, én csak hétvégén vagyok itthon vele, vagy akkor sem. Sok bébiszitter megfordult nálunk. Volt, aki azt mondta jól alszik délután, volt, aki azt mondta nem szeret aludni.
• Talán ha ragaszkodunk egy bizonyos napirendhez, hozzászokik néhány hét alatt.
• Ez a maga dolga! Pontosabban a te dolgod. Kényelmesebb lesz tegeződnünk.
• Igen, kényelmesebb! Készítsek egy szendvicset?
• Megteszed?
• Persze, nagyon szívesen.

Elkészítette a szendvicset, eközben Nathan bekapcsolta a tv-t és elmélyülten nézte. Az asztalra tette az ennivalót, és jó éjt kívánt a férfinak.

Bekukkantott még Liekéhez, azután aludni ment. Lezuhanyozott a gyönyörű fürdőben, ami a szobájához tartozott. Felvette rózsaszín csíkos pizsamáját, megfésülte hosszú, fekete haját, fogatmosott, lemosta a sminkjét, majd belenézett a tükörbe. Eszébe jutott, hogy a játszótéren az összes anyuka olyan vékony volt, amilyen ő soha életében. Nem volt kövér, vékony volt a dereka, lapos a hasa, de nagy mellei voltak és vastag combja, nagy feneke. Igazából nem volt elégedetlen a külsejével, de azért vele is előfordult, mikor belenézett a tükörbe és meglátta kerek arcát, barna szemeit, erős testalkatát úgy érezte nem szép, és nem csinos. De ezek az érzések ahogy jöttek, úgy tova is illantak. Belefeküdt a hatalmas ágyba, amiben nevetségesen kicsi helyet foglalt el, de nehezen jött álom a szemére. Idegennek érzete magát ebben a full extrás, barátságtalan házban. Minden ragyogott, minden tágas és modern volt, de a szeretet a családiasság legkisebb jelét sem találta. Igaz még csak egy napot töltöttem itt, talán néhány nap múlva megtalálom – gondolta. Ezután már csak furcsa, össze-vissza szavak keringtek a fejében. Ez ezt jelentette, hogy rövidesen el fog aludni. Mindig így volt. Néha az alvás előtti pillanatokban kitisztultak a gondolatai, és tudta ha ilyen kuszaságok vannak a fejében, azt jelenti egy-két percen belül elalszik.

Vékony, síró hangot hallott. Nem tudta mi lehet ez, honnan jöhet a zaj. Aztán eszébe jutott, hol van, és ki sír. Kipattant az ágyból, s rohant a szomszéd szobába. Lieke a szoba közepén állt, s hangosan sírt.

Felkapta, s vigasztalóan ölelte magához. Visszafektette, s igyekezett minél előbb megnyugtatni. A kislány gyorsan visszaaludt, de ő még jó ideig ült az ágya mellet, s figyelte szép szőke haját, finom vonásait. Az apja vonásait is megtalálta benne, de azt sejtette, hogy a kicsi inkább az édesanyjára hasonlíthat. Kíváncsi volt, vajon miért hagyhatta itt ezt a szépséges kislányt. Mi késztette arra, hogy elmenjen és vissza se nézzen.

Reggel gyors zuhanyt vett, felkapta a melegítőjét és átment Liekéhez. A kicsi már ébredezett, s durcás képet vágott.

• Álmos vagyok, nem kelek fel! – mondta, s a feje tetejére húzta a paplant.
• Nem is kel felkelned. Nem megyünk sehová, ráérsz aludni. Addig én játszom egy kicsit ezzel a kirakóval – lépett az egyik polchoz s levett egy puzzlet. – Azután eszek valami finomat, lehet rántottát készítek, egy kis gyümölcsteával. Te csak aludj nyugodtan.
• Mit vettél le? – nézte a kezében lévő játékot Lieke.
• Semmi különöset. Aludj nyugodtan!
• De már nem vagyok álmos! – pattant ki az ágyból, s odaszaladt hozzá.
• Biztosan nem akarsz aludni?
• Biztosan! – bólintott nagyot a borzas hajával.
• Nézd csak mit hoztam neked! – adott a kislány kezébe egy szép piros hajgumit.
• De szép! Piros! Az enyém?
• Igen, a tiéd! Beletesszük a hajadba?
• Igen.
• Ok, de akkor előtte öltözzünk fel, mert különben összeborzolódik a hajad, ha csak utána öltözködsz.
• Jó! – ujjongott a kicsi.

Kiválasztották a ruháját, megfésülte és felcsurizta a haját, kirakták a puzzlet, a szobában  összepakolták a játékokat, amiben Lieke nem akart részt venni, de egy kis nógatásra mégis segített.

• Várj! – mondta Liekének, mikor a konyhába indultak. – Vigyük ki az asztalodat és a székedet a konyhába. Sokkal kényelmesebb lesz a kisasztal mellett enned. Hozod a székedet?
• Igen, viszem!

Így mentek ki a konyhába, ahol Nathan ült az asztal mellett kávésbögrével a kezében, újságot olvasva.

• Azt hová viszitek? – nézett rájuk értetlenül.
• Ezen fogok enni, mert kényelmesebb – csacsogta Lieke.
• A nagyasztalnál is tudsz enni!

Ginger érezte a hangsúlyból, hogy nem a legjobb dolgot tette, de tudta kell valami megoldás, hogy Lieke ne térdelve egyen.

• Jó reggelt! Ne haragudj, de térdelve nem tud megtanulni rendesen enni. Az oviban is ilyen kis asztalnál ülnek a gyerekek, és jobban fogja tudni használni az evőeszközöket.
• Eddig is tudta.
• Igen, de kényelmesebb lesz neki, és sokkal szebben fog enni.
• Ok! Akkor mindig húzgáljuk, ahányszor eszik?
• Nem maradhat itt? – nézett a férfira, miközben letette a konyhában a kisasztalt.
• Nem túl esztétikus.
• Szép színes, aranyos semmi baj vele.
• Nem illik ide.
• Ez igaz, majd behúzom a sziget mögé – monda, s ezzel befejezettnek tartotta a beszélgetést.

Eközben Lieke letette a kisasztala mellé a székét és boldogan üldögélt ott.

• Látod apa? Nekem is van asztalom, meg székem. Itt fogok enni.
• Igen látom! – mosolygott rá az apja, bár Ginger észrevette, hogy ez a mosoly erőltetett volt.
• Rántottát sütök, kérsz? – kérdezte Nathant.
• Köszön nem, rohannom kell.

Adott egy puszit Lieke feje búbjára és már el is tűnt. Liekének még annyi ideje sem volt, hogy felfogja, az apja otthagyja vele. Nézete az ajtót, ami mögött eltűnt Nathan, aztán könny gyűlt össze a kis szemében, a szája legörbült és hang nélkül sírt. Odament hozzá, megtörölte a szemét s megkérte, hogy segítsen neki rántottát sütni.

A napot kettesben töltötték Liekével. Az alvásnál most is megküzdöttek, és a játszótéren a homokozó játékok körül támadt némi vita, de ezeket leszámítva jó nap volt. Nathan akkor esett be, mire a mesét majdnem befejezte. Alig töltött néhány percet a lányával, és ez így ment a következő hetekben is. Korán elment, későn jött haza, s a beígért vasárnapokat sem töltötte Liekével. Gyakorlatilag csak vele érintkezett a kicsi. Nem találkozott a nagyszüleivel, akik eddig állítólag sokat segítettek, s ezt nem is értette. Lieke néha rákérdezett, hol vannak, de ő próbálta elvonni a figyelmét róluk, mert nem igazán tudta mit is mondhatna.

Egyik este, miután Lieke elaludt megkereste Nathant, úgy érezte beszélnie kell vele.

Bekopogott a dolgozószobájába és lassan benyitott.

• Gyere nyugodtan – szólt Nathan. – Gyere ülj le – kínálta hellyel. – Valami gond van? Tudom, még egy perc szabadidőd sem volt mióta itt vagy…
• Nem ez a baj. Lieke csak velem van egész nap. Szüksége lenne társaságra, és a nagyszülei után is érdeklődik.
• Igen a szüleim. Tudod mielőtt ide jöttél, volt velük egy kis összezörrenésünk, és azóta nem beszéltünk.
• Hiányoznak Liekének.
• Tudom, majd megoldom valahogy, hogy láthassák.
• Óvodába kellene vinni, legalább fél napra. Egész jól kialakult a napirendje, időben felkel, és a lefekvés is sokkal könnyebben megy. De jó lenne neki néhány órát gyerekek között töltenie.
• Ok, a jövő héttől vidd el, fel is kellene hívni az ovit, hogy megy.
• Rendben elintézem.
• Van még valami?
• Igen – mondta.
• Mi az?
• Te…te is hiányzol neki.
• Tudom – nézett maga elé a férfi, és valódi szomorúság futott át az arcán. – Igyekszem, de mindig történik valami, ami miatt nem tudok időben hazajönni, és mint látod – mutatott az asztalán szanaszét heverő tervrajzokra – itthon is dolgoznom kell.
• Én értem, de úgy éreztem kötelességem, hogy szóljak arról, amit tapasztalok Liekével.
• Persze, nagyon jól tetted.
• Jó éjszakát – állt fel s otthagyta a férfit.

Visszament a szobájába, amit egyre jobban a sajátjának érzett. Kis átalakítást végzett, vett egy másik ágyterítőt, a bútorokat átrendezte, kitette a személyes dolgait és most már egészen megszokta, hogy itt él.

Ma este is, mint minden este csíkos pizsamát vett fel. Imádta ezeket az igazából inkább férfi szabású pizsamákat, nem is volt neki csak ilyen. Elalvás előtt még olvasott egy kicsit, majd lekapcsolta a villanyt. Az éjszaka közepén felébredt, de most nem hallotta Lieke sírást. Általában ilyenkor tájt szokott felébredni, és vissza kell altatnia, de ez az első éjszaka mióta itt van, hogy nem hallja a hangját. Azért felkelt, és átment hozzá, hogy megnézze minden rendben van-e vele. Odasétált az ágyához, megigazította rajta a takarót, és leült az ágya szélére. Most még szebbnek látta, mint az első éjszakán. Néhány percig üldögélt még ott, azután felállt, és visszaindult a saját szobájába. Ahogy kilépett Liekétől Nathanba ütközött, amitől szörnyen megijedt.