Hangok rabságában - 7. fejezet

7. fejezet

Gyorsan hajtott a stúdió felé, mert Lory látogatása miatt jócskán késésben volt. Már beállt a parkolóba, mikor megszólalt a telefonja. Izgatottan vette fel, de nem Josh volt az, hanem Davis.

• Szia! Tessék?
• Hol vagy?
• A stúdió előtt!
• Miért vagy előtte, mikor benne kellene lenned!
• Megyek! – mondta kelletlenül, és lenyomta a készülékét. – Minden alkalommal egyre nehezebben viselte Davist, de nem volt sok választása.

Két percen belül ott állt a férfi mellett a büfében. Tudta, hogy ott van, így rögtön ott kereste.

• Szia! Itt vagyok! – mondta neki. – Mit szerettél volna?
• Még mindig szeretném! – hallotta Davis nem túl kedves hangsúllyal kiejtett szavait. – Először is ilyenkor már itt kellene lenned! Másodszor szerintem nem ezt beszéltük meg, túl sok mindent változtattál meg. Arról volt szó, hogy állandóságot adunk a nézőknek, hogy hozzászokjanak a díszlethez, ha csak hasonlót meglátnak bárhol a műsor jusson eszükbe, de ha te minden alkalommal átpakolsz mindent ebből nem lesz semmi – hadarta Davis szemrehányóan.

Ő csak hallgatta és szinte megijedt, még soha nem látta ilyen indulatosnak. Majd azon kezdett el gondolkodni, miben is egyeztek meg az utolsó megbeszélésükön, mit rontott el.

• Ezt beszéltük meg – próbált védekezni.
• Ha nem Joshon járna az eszed, talán emlékeznél rá mit kértem!

Mikor ezt a mondatot meghallotta a lelkében az ijedtséget őrült düh vette át, alig tudta visszafogni magát. Nyelt egy hatalmasat és azt gondolta, hogy rengeteg munkája fekszik ebben a projektben, nem hagyhat itt csapot-papot, pedig legszívesebben megtette volna.

• Rendben! Megnézem még egyszer!
• Ne csak nézd meg, csináld azt, amit kértem – mondta, sőt inkább kiabálta neki Davis!
• Mit kell csinálnia? – hallotta meg Josh hangját, s ez olyan hatással volt rá, hogy majd összeesett!
• Szia! Korán jöttél! – nézett Joshra Davis, és az arca úgy átalakult az előbbi eltorzult ábrázatához képest, mintha egy maszkot tett volna fel.
• De remélem nem baj!
• Nem, dehogy is! – mosolygott álszenten Davis.
• Szia! Minden rendben? – nézett rá Josh.
• Igen, köszönöm! – mondta, miközben olyan mosolyt küldött neki, mint még soha senkinek.

Ebben a mosolyban benne volt egy kis zavar, amit az együttöltött éjszaka utáni első találkozás okozott, a bizonytalanság, és a düh, amit Davis iránt érzett. Mindez a sok érzelem összekeveredve kavargott benne s nem is bírta tovább a két férfi jelenlétét. Szó nélkül otthagyta őket, és érezte, hogy mindketten hosszan néznek utána.

Megkereste Larryt, ha vele lehetett, mindig megnyugodott.

• Képzeld Davis leordította a fejemet! Azt mondja nem úgy rendeztem át a stúdiót, ahogy megbeszéltük!
• Nyugi! Megnézzük, arrébb teszünk egy két dolgot és rendben lesz minden.
• Utálom! Alig várom, hogy ez a pár hét elteljen, soha többé nem akarok vele dolgozni. Sőt ebben a szakmában sem akarok többet dolgozni, elegem van mindenből.
• Ne idegeskedj már! Ki kell bírni az ilyen embereket! Elmondta, te változtatsz, ennyi!

Megnézték mit kellene megváltoztatni. Igaz, hogy előző nap nem érezte teljesnek az egészet, de azért nem annyira rossz. Larryvel együtt visszatettek néhány dolgot az előző forgatásról, és bízott benne, hogy Davis lenyugszik. Tudta, hogy ezek után minden nap görccsel a gyomrában fog bejönni. Eddig szeretett elindulni minden reggel, izgatott volt, lelkesen állt neki a tennivalóinak, de ezzel ez megszűnt. Csak azt fogja várni, hogy vége legyen az egésznek.

Bement az irodájába és megnézte a terveit, pontosan mit is tervezett a második felvételhez. Amit berendezett alig tért el a tervtől. Legszívesebben Davis orra alá dugta volna, de mégis úgy döntött, hogy hagyja az egészet a fenébe. Nagy sóhajjal hajtotta le a laptopja tetejét, s ebben a pillanatban lépett be Josh.

• Mi a baj? Akkorát sóhajtottál, hogy az ajtón kívülre is hallatszott.
• Nincs semmi baj – pattant fel idegesen a székéről.

Josh odalépett hozzá átölelte és megcsókolta. Ő az éjszakai és reggeli elhatározása ellenére forrón csókolt vissza és karjait szorosan fonta a nyaka köré.

• Miért nem ébresztettél fel?
• Olyan édesen aludtál – mondta ahelyett, amit mondania kellett volna.
• Davis miért haragudott rád annyira?
• Nem tudom, de az biztos, ha meglát bennünket így, még dühösebb lesz – bontakozott ki az öleléséből. – Gyere, nézzük meg a holnapi ruhádat.

Átmentek az öltözőbe és előkészített mindent, de még be sem fejezte Davis ott termett az öltözőben. Ha ránézett a szemei szinte szikrát szórtak, ha Joshra a tekintete mindig megenyhült. Nagyon érdekes volt, hisz ha féltékeny volt Joshra, akkor rá is haragudnia kellett volna, igaz őt nem bánthatja, vele nem ordibálhat – gondolta, s igyekezett minél hamarabb eltűnni onnan.

• Akkor a holnapi napra minden előkészítve, én nem is zavarlak benneteket tovább – mondta s kifelé indult.
• Teddy! – szólt utána Josh.
• Tessék! – nézett vissza, s kíváncsi volt mit fog hallani.
• Nézz rá a twitterre!
• Ok! – mondta, s kilibbent a folyosóra. De mielőtt kiment volna látta Davis milyen szemeket meresztett most Joshra is.

Tudta, hogy Davis még jobban fogja nyírni, de ez jó kis elégtétel volt neki. Szívesen megnézné, hogy a férfi vajon átbújja-e a twittert, ha egyedül marad. A folyosón Sheryll jött vele szemben.

• Szia! Nagyon csinos vagy! Hol vetted ezt a ruhát? – kérdezte tőle.

Sheryll hosszú választ adott, s ő figyelmesen hallgatta. Szerette ezt a lányt, aranyos volt, közvetlen s jókat lehetett beszélgetni vele. Rövid idő múlva Davis lépett ki a folyosóra, azonnal elővette a telefonját, s ő biztos volt benne, hogy a twittert fogja megnézni. Annyira bele volt bújva, hogy észre sem vette, hogy elsétál mellettük. Persze nem tévedett, Josh oldalát nézegette. Csak mosolygott és ős is előhalászta a mobilját, hogy megnézze mit tett ki Josh, amit meg kell néznie.

• Josh! – hallotta meg Karen éles, szinte fülsértő hangját.

Sheryllel egyszerre néztek oda. Josh épp kilépett az öltözőből és Karen éhes hiénaként vetette rá magát. Karen, mint midig, most is gyönyörű volt. A haja szabályos hullámokban omlott a vállára, magasított derekú rövidke szoknyája kiadta mennyire karcsú a dereka, és mennyire lehetetlenül hosszúak a combjai.

Kicsit irigykedve nézett végig rajta, és egy kis féltékenység borzolta meg a testét. Csak szófoszlányokat hallott a beszédükből, de Karen valami számítógépes játékokról csacsogott. Biztos volt benne, hogy áttanulmányozta a twitterét, és rákészült Joshra.

• Gyere, látni sem bírom, hogy mászik rá – súgta oda Sheryllnek – igyunk inkább egy kávét.
• Már a bárban is szörnyű volt mit művelt, de akkor veled ment el Josh. Nem is mesélted mi történt!
• Mert nem volt mit mesélni. Elvittem a házig, amiben lakik, ő megköszönte a fuvart. Ennyi volt.
• Tényleg csak ennyi? – nézett rá Sheryll, miközben kacsintott egyet.
• Bár csak több is történt volna – mondta ártatlanságot tettetve, s abban bízott, hogy elaltatta a lány gyanakvását. Esze ágában sem volt elárulni neki mi történt.

Megitták a kávét, aztán mentek mindketten a dolgukra. Ő visszament az irodába, magához vette a laptopját, mert úgy gondolta ezen a napon már nem megy vissza a stúdióba. El akart menni, megvenni azt a valamit, amit hiányolt. Ugyan is remélte, mégis visszarendezhet másnap mindent, hisz jobb volt az eredeti elképzelése. Ahogy el akart menni szerencsétlenségére Davisbe botlott.

• Hová mész? – kérdezte tőle.
• Van még pár dolog, amit be kell szereznem.
• Biztos, hogy nem az akváriumba igyekszel megint?
• Mi? – kérdezte és értetlenül nézett rá, s azon járt az agya, honnan tudhatja, hogy ott járt.
• Joshal ott jártatok nem?
• Nem! – vágta rá határozottan.
• Nézzük meg, hogy rendezted át a dolgokat a holnapi felvételre – váltott hírtelen témát Davis.
• Eleget tettem a kérésednek, de rosszabb lett – mondta el őszintén a véleményét.

Átmentek megnézni és látta Davis arcán, hogy igazat ad neki. De azért jó ideig nem szólalt meg, csak nézegette a berendezett helyiséget. Ő leült egy székre, letette a lapitopiját maga mellé, és várta, hogy végre elmondja a véleményét.

• Igazad van, csináld vissza! – mondta neki és otthagyta.

Ő elégedetten állt fel és azt gondolta megkeresi Josht és elköszön tőle, de látta, hogy még mindig Karen lóg rajta, így inkább köszönés nélkül ment el.

Késő délutánig az üzleteket járta, de nem talált semmit. Egy menyasszonyi ruhakölcsönző előtt hajtott el, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt. Bement és nem is a ruhákat nézegette, hanem inkább a kiegészítőket. Néhány perc sem telt el, és már meg is találta, amit egész nap keresett. Egy pezsgőspohártartót, két különleges pohárral. Persze ő inkább vázaként fogja használni, de tudta, hogy ezt kereste egész nap. Boldog volt, mikor megvette és vidáman indult hazafelé.

Otthon eszébe jutott, hogy végül nem nézte meg a twittert. Egy darabig nézegette, mire rátalált arra, amire Josh utalhatott, és ahonnan Davis is kitalálhatta, hogy hol jártak.

Egy képet posztolt ki Josh, amit a fejük fölött úszó halakról készített, és benne volt az ő kézfeje, ahogy valamelyik halra rámutat, s ez volt a képhez írva: „A legszebb…”

Számára ez a mondat kétértelmű volt. A legszebb akvárium, vagy netán rá értette? – gondolkodott el. Üzenete jött, és ő annyira megijedt, hogy majd elejtette a telefonját, ami még mindig a kezében volt. Josh üzent neki: „Eltűntél, hiába kerestelek! Holnap találkozunk!”

„El akartam köszönni, de annyira belemerültél Karennel a cseverészésbe, hogy észre sem vetted, hogy oda akartam menni hozzád!” – pötyögte be idegesen a telefonjába, de az elküldés gomb helyett a törlés gombot nyomta meg. Nem fogja érdekelni Josh, flörtölgessen akikkel csak akar, őt hidegen hagyja. Vacsorát főzött magának, a főzés mindig megnyugtatta. Vacsora után, kitakarította a konyhát és úgy gondolta szétnéz a neten, megrendeli az anyagot Lory menyasszonyi ruhájához. Ekkor jutott eszébe, hogy a lapitopiját a munkahelyén hagyta. Gondolkodás nélkül ült autóba és amilyen gyorsan csak tudott odahajtott. Nem érdekelte, hogy nem tartotta be a sebességhatárokat. Berohant, és reménykedve kereste meg azt a széket, ahová letette, de nem volt ott. Mindent bekeresett, mindenkivel beszélt, aki bent volt. Felhívta Larryt, Sheryllt még Davist is. Senki nem tudott róla semmit. Sírva ült le egy székre, teljesen magába roskadva. Aztán összeszedte magát, Loryhoz hajtott és megnyomta a csengőt. Zachary a vőlegénye nyitott neki ajtót.

• Mi a baj? Mi történt? – kérdezte aggódva mikor meglátta. – Gyere be!

Lory is ott termett az ajtóban és betessékelték.

• Elhagytam, elveszítettem, nem vigyáztam rá – mondta, de már a zokogás újra fojtogatta.
• Mit?
• A laptopom, amit anyától kaptam.
• Ne sírj, biztos megtaláljuk – próbálta vigasztalni Lory.
• Miért nem vigyáztam rá? Anya utolsó ajándéka. Vigyáznom kellett volna rá!
• Nyugodj meg, mindenki tudja, hogy a tiéd, biztos eltették, és majd holnap odaadják.
• Miért nem hívtak fel, ha megtalálták?
• Ne aggódj, minden rendben lesz! – szólalt meg Zachary is.

Jól estek neki a barátai vigasztaló szavai, de képtelen volt megnyugodni. Egy darabig még ott maradt, beszélgettek azután hazaautózott. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. Előszedte a régi fényképeket és azokat nézegette. Azt mondták neki, az idő minden sebet begyógyít, de úgy érezte ez egyáltalán nem igaz. Az ő szívén a seb ugyan olyan eleven volt még most is, mint a halála napján.

Reggel sápadt, bedagadt szemekkel ment be dolgozni. Igyekezett egy kis sminkkel rendbe hozni magát, de nem sok sikerrel járt. Ahogy beért az első dolga volt, hogy mindenkit megkérdezzen, nem látta-e valahol a gépét, de senki nem tudott semmit. A remény utolsó pislákoló lángja is elaludt benne. Ismét a sírás környékezte. Most Lerry próbálta vigasztalni, de ő sem járt nagyobb sikerrel, mint az este Loryék. Nagy levegőt vett és igyekezett a munkájára koncentrálni. Visszarendezette mindent aztán a különleges pezsgőspoharakat az asztalra tette, színes díszkavicsokkal töltötte meg.

• Ez az! – mondta, és most valóban tökéletesnek, egésznek látta az egész helyszínt.

Visszament az irodájába és a gondolatai ott jártak, hogy bekapcsolja a laptopját, és máris fájdalom hasított belé. Ez szinte ugyan az az éles fájdalom volt, mint mikor az édesanyját veszítette el. Butaság – gondolta, hisz ez csak egy tárgy. Ránézett az órájára és az öltözőbe ment, Joshnak már itt kellett lennie.

Bekopogott, s meg sem várva a választ belépett.

• Szia! – mondta Joshnak aki a kanapén ült, ásványvíz volt az egyik kezében, szárított mangó a másikban.
• Szia! – mosolygott rá a férfi, és abban a pillanatban fel is állt, letette, ami a kezében volt, odament hozzá és egy puszit nyomott a szájára.
• Akkor öltözködnöd kellene. Itt van minden – mondta, miközben a vállfára készített ruhákat a kezébe nyomta.
• Ez lesz rajtam? – kérdezte Josh.
• Igen, próbáltad már és nagyon jól állt!
• Igen, tudom, rajtam minden jól áll.
• Persze, minden! – erősítette meg komolyan a szavait.
• Baj van?
• Nem, nincs!
• Szomorúnak tűnsz!

Már nyitotta a száját, hogy elmondja mi történt a laptopjával, de aztán mégsem szólt erről semmit, nem hitte, hogy megértette volna.

• Csak fáradt vagyok, nem tudtam az éjszaka aludni.
• Miért? – nézett rá érdeklődve Josh.
• Nem tudom – mondta, és beterelte a férfit a paraván mögé. – Öltöznöd kell, nem leszel kész időre, szerintem a vendéged is itt van.
• Ok, ok, megyek már, de annyira utálom.
• Elhiszem!

Josh néhány perc múlva előlépett, ő megigazította az ingének a nyakát és elismerően nézett végig rajta.

• Felvétel után rohannom kell, de este találkozunk? – kérdezte tőle a férfi.
• Nem érek rá – hazudta. Nem akart jobban belebonyolódni, nem akart fájdalmat magának.
• Pedig vissza akartam adni a laptopod.
• Micsoda? – dobbant meg a szíve. – Nálad van?
• Igen!
• Miért nem mondtad? – kiáltotta dühösen a férfinak, és elkezdte a vállát boxolni.

Ekkor lépett be Davis, és szinte megtorpant attól, amit látott. Kellett néhány pillanat, mire meg szólalt.

• Mi folyik itt? – kérdezte.

Ő képtelen volt bármit is mondani. Csak nézte Davist, azután Josht, aztán megint Davist, majd megint Josht.

• Csak játszunk – szólalt meg végül Josh, ő pedig kirohant az öltözőből.

Bement az irodájába és sírva fakadt. A könnyei a megkönnyebbülés könnyei voltak. Mikor már annyira megnyugodott, hogy képes legyen egy értelmes szót kinyögni felhívta Loryt és gyorsan elújságolta neki, hogy megvan.

Kicsit rendbe szedte elmaszatolódott sminkjét, aztán elment megnézni rendben van-e Josh sminkje, frizurája. Már csak messziről látta, és minden tökéletes volt rajta. A vendégével beszélt, Hayley Westenrával, aki egy nagyon csinos, nagyon tehetséges fiatal énekesnő volt. Figyelte, ahogy beszélgetnek, és úgy érezte Joshoz egy ilyen típusú nő való.

Azonban ebben a pillanatban Josh ránézett, küldött neki egy mosolyt egy kacsintás kíséretében. Visszamosolygott rá, miközben úgy érezte nem is ezen a földön jár. Ez a mosoly és ez a kacsintás az egekbe repítette, és most már édesanyja utolsó ajándékának az elveszítése sem nyomasztotta.

Végignézte ő is a felvételt s Josh és Hayley közös dala könnyeket csalt a szemébe. Az énekesnő hangja csilingelt Josh telt, férfias gyönyörű hangja mellett. Tudta ez a műsor teli találat lesz! Az első részt egy hét múlva vetítik, és mindenki idegesen várja a nézettségi eredményeket. A reklámozás már elkezdődött, az utcán is visszanézett néhány plakátról rá Josh abban a ruhában, amit ő választott neki a fotókhoz. Megjelent újságokban, adják az előzeteseket a csatornán. Működik minden a már jól beolajozott gépezetben.

Ahogy vége lett a felvételnek és látta, hogy Josh körül már kevesebben vannak felhívta.

• Hol van a laptopom?
• Nálam otthon.
• Érte mehetünk?
• Ennyire fontos?
• Nagyon! – mondta.
• Rendben! Akár azonnal indulhatunk!
• Köszönöm!

Ő a kijárathoz ment és ott várta a férfit.

• Itt vagyok, bocsi a késésért.
• Semmi gond.
• Gyere!
• Én inkább a saját autómmal megyek, majd követlek.
• Gyere, még van időm, hogy visszahozzalak.
• Nem, nem akarom, hogy elkéss miattam, az egyik legjobb dolog benned, hogy mindig ott vagy időben mindenhol – mondta és már el is indult az autója felé.

Mire beült már Josh ki is állt a parkolóból. Követte, s közben olyan érzelem kavalkád volt a lelkében, amitől alig bírt a vezetésre koncentrálni. Örült, hogy megvan a lapitopija, de igazán megkönnyebbülni csak akkor fog, ha ismét a kezében foghatja. A Josh és Hayley duett keltette érzelmek sem nyugodtak még le benne. Josh kitette az irányjelzőt és leparkolt, s ő is követte. Igaz neki szabálytalanul kellett megállnia, de úgy gondolta ki sem száll az autóból, Josh öt percen belül úgy is ott lesz. Látta, ahogy a férfi ahelyett, hogy rohanna felfelé, odamegy hozzá.

• Gyere! – szólt neki.
• Rossz helyen állok, megvárlak itt.
• Gyere nyugodtan, fizetem a büntetésed – kacsintott rá.
• Ok! – mondta megadóan.

Ahogy beléptek a lakásba, rögtön meglátta a gépét a folyosón lévő komód tetején. Felkapta, magához szorította és hatalmas megkönnyebbülést érzett.

• Mi van rajta? – kérdezet Josh.
• Nem az a lényeg, ami rajta van! – mondta, s érezte, hogy a sírás szorongatja a torkát.
• Akkor mi?
• Az, hogy az… - folytatta volna a mondatot, de elcsuklott a hangja, s remegő sírás vette elő.

Elfordult, nem akarta, hogy Josh lássa almányi könnyeit, amiket a megkönnyebbülés és az édesanyja hirtelen rátörő hiánya okoztak.

• Mi az? – simogatta meg a hátát Josh.

Válaszolni akart, de képtelen volt megszólalni, csak megfordult és átölelte a férfit, aki vigasztalóan szorította magához. Percekig álltak így, s ő lassan megnyugodott, de nem mozdult. Jól esett Josh vállán nyugtatni a fejét, ujjaival játszani a göndörödő hajtincseivel.

Mikor kibontakozott az öleléséből s a férfira nézett tudta, hogy valamilyen magyarázatot kellene adnia a viselkedésére.

• Anya utolsó ajándéka – mondta még mindig szipogva.
• Utolsó?
• Igen, az utolsó – ismételte meg szomorúan. – Tudod mielőtt meghalt – hajtotta le a fejét.
• Sajnálom! – ölelte át ismét Josh, s csókot nyomott a homlokára.

Érdekes érzése támadt ettől az ártalmatlan gesztustól. Biztonság, nyugalom és bizalom kezdett a felszínre törni zaklatott énjében. Egy pillanatig hagyta, hogy ebben a kellemes állapotban legyen, aztán elnyomta ezt, és emlékeztette magát, hogy Josh ki is valójában. Egy olyan típusú férfi, aki miatt az anyja eldobta az életét, nem törődve azzal, mi lesz vele.

• Menned kell! – mondta Joshnak, s elindult kifelé.
• Hé! – fogta meg a karját Josh s egy hosszú csókra magához húzta. – Este szabad vagyok, érted mehetek?
• Igen – súgta.

Este Josht felhívta magához, akinek meglepetésére nagyon tetszett a lakása, ami igazából csak egy garzon volt, egyetlen picike hálóval. Ahogy beléptek azonnal a nappaliban találták magukat. Ő itt egy kis sarkot étkezőnek alakított ki, a konyhát pedig egy pult mögé rejtette. Az összes bútorát ő tervezet és Lerry segítségével készítette el. Az összes textiliát ő varrta meg, minden képet ő készített, ami a falon volt. Voltak ezek között egyszerű grafikák, fényképek és textilképek is. Élete legjobb munkája volt a saját otthonát berendezni. Egyszerű semleges alapszíneket használt, de a pirosat és még néhány vidám színt több helyen is megjelenítette, amitől egységes, barátságos, és otthonos lett minden.

• Miért lepődsz meg ezen ennyire?
• Nem is tudom. Pici, semmi luxus, semmi drágaság, a legtöbb dolog az én kezem munkája.
• Éppen ettől olyan szép!

Ezek a szavak igaznak hatottak Josh szájából, s ez átmelengette a szívét.

• Köszönöm!
• Ez mi? – emelte fel Josh a füzetet amiben Lory ruháját tervezte meg.
• Az egy menyasszonyi ruha!
• Ugye nem a tiéd?
• Nem, még nem.
• Még?
• Mint minden lány, én is remélem, hogy egyszer lesz rajtam egy ilyen ruha.
• Értem. Akkor kié?
• A barátnőmé Loryé lesz, akinek be kell, hogy mutassalak. Nem szeretek ilyet csinálni, de most az egyszer kivételt teszek és megkérlek, hogy találkozz vele. Nagy rajongód!
• Miért nem szoktál ilyet csinálni?
• Nem szeretek szívességet kérni, különösen olyan… - itt egy pillanatra megállt, hisz amit mondai akart, az sértő lehetett Josh számára így másképp folytatta a mondatot – elfoglalt embertől, mint te.
• Nem gondolod, hogy ennyit nyugodtan kérhetsz tőlem? Sőt még sokkal többet is – lépett mellé, majd átfogta a derekát és megcsókolta.

Az este kellemesen telt. Borozgattak, összebújva beszélgettek a kanapén. Sok mindent megtudott Joshról, a gyermekkoráról, a családjáról és rájött arra is, hogy rendkívül jó a humora. Rengeteget nevettek és ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy ez a férfi valamikor az életben fájdalmat okozhatna neki. De ahogy ez a kellemes érzés eltöltötte az egész testét, a lábujjától a feje búbjáig, már meg is indult valahonnan legbelülről valami, hogy ezt kiirtsa belőle. Valahol az agyában felrémlett egy régi-régi kép, mikor az anyja a régi házukban ugyan így összebújva beszélgetett az akkori barátjával, aki ugyan úgy énekes volt, ahogy Josh. Ő felment a szobájába, de még ott is hallotta a nevetgélést, a csilingelő poharakat, és arra is pontosan emlékezett, hogy néhány hónappal később ugyan azon a kanapén az anyja hogy feküdt fájdalmasan összegörnyedve a sírástól. Ő nem akarta azt érezni, amit akkor az anyja, nem akart csalódni, nem akarta, hogy őt is megcsalják, hogy újságokban mutogassák, mint a dobott szeretőt, akit lecserélek egy szebbre, karcsúbbra, híresebbre.

Kibontakozott Josh ölelő karja közül és a mosdóba ment. Belenézett a tükörbe és azt kérdezte magától ismét, hogy mi a fenét csinál? Pontosan tudta mit kéne tennie, de merőben az ellenkezőjét cselekedte. Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon a háborgó elméje, szíve, és az egész teste. Elhatározta, hogy elküldi Josht. Megmondja, hogy fáradt, vagy hogy megfájdult a feje, aztán ha később keresi egyszerűen megmondja neki, hogy jobb ha nem találkoznak többet.

Mikor visszament, Josh felállt és olyan kedvesen mosolygott rá, hogy már-már meghátrált az előbbi elhatározása elől.

• Hoztam neked valamit! - mondta Josh, s a zsebéből kivett valamit.
• Nekem? Mit? – kérdezte meglepődve.
• Egy kis apróságot – nyújtott át neki valamit, s ő izgatottan vette el.
• Ez egy jáde kő. Már nagyon régen megvolt, de ahogy valamelyik nap ránéztem a te gyönyörű zöld szemeidet juttatta eszembe. S arra gondoltam milyen jól állna neked.

Ő csak nézte az ízlésesen medálba foglalt zöld követ, s meg sem tudott szólalni.

• Várj, segítek feltenni.

Josh elvette tőle a láncot, mögé állt, félrehúzta a haját és a nyakába tette.

• Tudod a jádét az ókori Egyiptomban a szeretet, belső béke, harmónia kövének tekintették.
• Nem tudtam – mondta, s megfogta a nyakában lógó ékszert. – Köszönöm, fordult Joshoz, s szorosan átölelte.

Az agyában homályosan még ott voltak a fürdőben kitalált szavak, de tisztában volt vele, hogy képtelen lenne kimondani őket. Ma nem, most nem, együtt akar lenni vele, most utoljára.

Megcsókolta a férfit, s mikor érezte nyelvének édes simogatását lelke megnyugodott, nem gondolt többé a múltra, az anyjára, csak ők ketten léteztek. Kezét csók közben végigfuttatta a széles vállán, izmos mellkasán, majd keskeny csípőjén állt meg egy pillanatra, aztán fenekét simogatta meg majd ugyan ezen az úton visszatért a férfi nyakához és gyönyörű göndör hajához.

• Gyere! – súgta a fülébe, s behúzta maga után a hálóba.

Úgy szerette a férfit, mintha most tehetné életében utoljára. Az együttlétük tökéletes volt s azt szerette volna, ha soha nem ér véget, ha örökké így maradhatna a karjai között.

Szorosan bújt hozzá. Lelke, napok óta háborgó szíve megnyugodott, nem gondolt semmire, csak élvezte az édes kielégülés utáni perceket Joshal együtt. A férfi mutatóujja apró köröket rajzolt a hátán, ami kellemesen bizsergette a bőrét, s ő ugyan ezt tette a férfi mellkasán. Aztán felkönyökölt s a szemébe nézett.

• Bár csak ne az lennél, aki vagy!
• Tessék? – nézett rá Josh, s látszott fogalma sincs mit is akart mondani.
• Semmi! – mondta, s visszafészkelte a fejét Josh vállgödrébe.
• Nem, nem! – nézett rá a férfi. – Ezt meg kell magyaráznod.
• Felejtsd el! – adott puszit az arcára. – Butaságokat beszélek! – puszilta meg ismét most a másik oldalon, aztán még egyszer, még egyszer, és meg egyszer. Azután nem csak az arcát, hanem a száját is, ahol az apró puszikból csók lett s a csókból újabb vágy, a vágyból újabb együttlét.

Másnap reggel mikor megszólalt a telefonja ő nyúlt, hogy kikapcsolja, de a telefon elhallgatott. Kinyitotta a szemét s látta, hogy Josh kezében van a készülék.

• Te az én hangomra ébredsz? – kérdezte tőle.
• Lebuktam!
• Én úgy tudom, hogy olyan dalt, amit szeretünk, ne tegyünk ébresztőnek, mert megutáljuk. Te nem is szeretted, vagy már nem szereted a dalaimat?
• Imádom őket! – suttogta, miközben megsimogatta az arcát, mialatt Josh kisimított a szeméből egy kóbor hajtincset.
• Régen nem volt ilyen kellemes ébredésem! – hallotta Josh rekedtes hangját, s látta, ahogy az ajakai az övéihez közelednek.

Érzéki csókot kapott tőle, de a következő pillanatban Josh felállt s a fürdő felé indult. Ő megigézve nézte formás, meztelen fenekét, csinos lábát, széles hátát. Mikor eltűnt a szeme elől, hatalmas sóhajjal vetette hanyatt magát az ágyban. Megsimogatta a nyakában lévő jáde követ, miközben az éjszaka történtek kusza emlékeit élvezte.

• Sajnos mennem kell – zökkentette ki gondolataiból Josh hangja. – Két nap múlva a felvételen találkozunk, hisz át kell öltöztetned! – ült mellé.
• Te vagy az első ügyfelem, akit sokkal jobban szeretek vetkőztetni, mint öltöztetni.
• Örülök neki – nevetett Josh, s futó csókot nyomott a szájára. – El kell utaznom, nemsokára indul a gépem, a forgatásra érek csak vissza. – Vigyázz magadra!
• Rendben!

Felállt, felkapta a pólóját, amiben aludni szokott, s kikísérte Josht az ajtóig. Kikulcsolta, és ki akarta nyitni, de Josh visszanyomta a lábával az ajtót, s mielőtt elment még egyszer szorosan magához ölelte és hosszan megcsókolta, majd szó nélkül kilépett a lakásból.

Visszament az ágyba, ahol érezte Josh fűszeres, férfias illatát s úgy érezte magát, mintha valami álomvilágban lenne. Magára húzta a paplanját, hogy az otthagyott illatot még jobban magába szívhassa, s úgy érezhesse, még mindig ott van vele.