Hangok rabságában - 1. fejezet

1. fejezet

Fáradtan szállt ki az autójából, és alig várta, hogy lezuhanyozzon és lefekhessen végre. Kimerítő nap volt mögötte. Nem találta meg a kulcsait, hiába kutatta át már háromszor is a retiküljét, pedig tudta, hogy ott van valahol. Ezért megnyomta a csengőt, hátha az édesanyja otthon van. Várt egy kis időt, de senki nem nyitott ajtót. Megint megnyomta a csengőt, de közben újra elkezdte azt a fránya kulcscsomót keresni. Az ajtó nem nyílt, s végre a kezébe akadtak a kulcsok és bejutott a házba.

• Anya! Anya nem vagy itthon? – kiáltotta miközben lerúgta a cipőjét és a folyosón lévő komódra hajította a táskáját.

Beljebb lépve látta, hogy a nappaliban a kanapén alszik az édesanyja. Nem értette ilyen későn miért nem ment a szobájába lefeküdni, soha nem szokott a kanapén elaludni. Odament hozzá, hogy felébressze, de ahogy hozzáért valami nem stimmelt. Még egyszer megérintette, mire rájött, hogy a test hideg és mozdulatlan. Ijedten kezdte szólongatni az anyját és megrázta, hogy ébredjen fel, de az élettelen test meg sem mozdult. Rohant a telefonjáért és kétségbeesetten hívta a segélyvonalat.

Verítékben úszva ébredt fel és az álmában átélt félelmet és ijedtséget még mindig érezte. Már három éve, hogy mindez a valóságban is megtörtént, és azóta folyamatosan annak az éjszakának a történései gyötörték. Alig múlt el úgy éjszaka, hogy ne álmodná újra, és újra ugyan azt. Képtelen volt feldolgozni a történteket.

Kiment a fürdőbe, hideg vízzel megmosta az arcát és jó pár percig csak bámulta a tükörképét, ahonnan egy megtört arcú, szomorú nő nézett vissza rá. Tudta, hogy ezen az éjszakán már nem fog tudni többet aludni, így nem is próbálkozott vele. Inkább leült a laptopja elé, és dolgozott még egy kicsit. Pontosabban dolgozni szeretett volna, de gondolatai elkalandoztak.

Eszébe jutott mennyire szeretett édesanyjával bejárni a munkahelyére, és mikor nagyobb lett, mennyire megcsömörlött attól a világtól, ahol édesanyja dolgozott.

• És most mégis ott vagyok – mondta magában egy keserű mosoly kíséretében.

Reggel korán indult, nehéz nap várt rá. Új műsorra készültek, ami sok idegeskedéssel járt az egész stáb részére. Még nagyon az elején jártak a dolognak, még nem forrtak ki teljesen az elképzelések, így rengeteg időt töltöttek az ötletek feldolgozásával, kidolgozásával.

Már a liftben állt és megnyomta a gombot, mikor eszébe jutott, hogy a lapitopiját – ahogy ő hívta – a lakásban hagyta. Az utóbbi években a lapitopijával töltötte a legtöbb időt. A barátnője kitiltotta a lakásából. Ha átmegy hozzá szigorúan tilos magával vinnie, mert akkor megszólal a telefonja, ő bekapcsolja gépet és már ismét dolgozik. De ő ennek ellenére imádta. A kollégái csereberélték a sajátjukat, mindig a legújabb modelleket választották, de ő semmiért nem adta volna a sajátját. Az édesanyjától kapta a 22. szülinapjára. Soha nem fogja elfelejteni azt a gyönyörű napot. Kicsi korában mindig kettesben töltötték a szülinapját, aztán ahogy nagyobb lett, ezek elmaradtak és neki nagyon hiányzott, de nem merte elmondani. Aztán mikor a 21. szülinapján nem is látta az anyukáját, csak telefonon beszéltek, akkor bukott ki belőle. Mikor elérkezett a 22. szülinapja reggel az anyukája ébresztette, és az egész napot csak kettesben töltötték. Akkor kapta a lapitopiját is.

Órák óta ültek a tárgyalóban és próbálták összerakni a dolgokat. Az alapötlet az volt, hogy zenészekkel készítenek beszélgetős műsort, de a műsorvezető maga is zenész vagy énekes legyen. Tisztában volt vele a rendező, hogy ezt a feladatot csak olyan személy fogja tudni sikeresen megoldani, akinek sajátos előadói, színpadi tehetsége van.

Egy tizenhárom részes szériának szánták, ahol minden részben más műfaj képviselői lesznek, ezért olyan műsorvezetőt kellett találniuk, aki valahol „középen” van a pop és a komolyzene között.

A személyét illetően több név is felmerült. Még folytak az egyeztetések, többekkel megkezdték a tárgyalásokat is.

A stúdió berendezése, a szereplők öltöztetése volt az ő feladata. A rendező valami újat akart, valami szokatlant, valami elegánsat, valami vagányat, valami hagyományosat, szóval mindent, ami egymásnak ellent mondott. Sokat beszélgettek, mire végül sikerült megértenie, mire is gondol, és igyekezett a rendező elképzeléseit tökéletesíteni, tovább gondolni és formába önteni – egyenlőre még csak vázlatosan a számítógépén, illetve egy kis makett formájában.

A megbeszélésen ő következett, neki kellett bemutatni a terveit. Feszülten állt fel a székéből.

Egy drapp színű nadrág volt rajta, egy barna övvel, barna magas sarkú cipővel, és egy fehér blúz. Egyenes vöröses barna haját lófarokba fogta mielőtt elindult, amit most idegesen igazított meg.

Kivetítette a projektoron a vázlatokat és elkezdte mondandóját.

• A díszletnek lesznek állandó elemei, de lesznek, amik a műsorban az épp aktuális zenei műfajhoz igazodnak – mondta, s közben vitte a képeket, hogy látható legyen hogyan változik a díszlet az egyes epizódokban. – A föld színeit használtam, amik teltek, ezért vonzóak és kényelmessé teszik a környezetet, valamint könnyen variálhatóak. A zongora is jól illik ebbe a környezetbe, hisz a természet színei közül a szén feketeségét találhatjuk meg benne. Ezek a meleg színek testesek, ám halványabb árnyalatokkal variálva elegáns hatást lehet elérni. Az anyagok tekintetében is a természetességet választottam. Az asztalon lévő maketten jobban láthatóak az arányok – mutatott az általa készített makettre.
• Hm, nem lenne jobb, ha mégis virtuális hátterünk lenne? – kérdezte a rendező.

Ezeknek a szavaknak a hallatára úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna le, csak ő nem számított rá, mint abban a jótékonysági dologban résztvevő híres emberek. Szemei kikerekedtek, és levegőt sem tudott venni. Ezek szerint nem tetszik neki – gondolta magában.

Aztán megpróbálta összekapni magát, és valami értelmeset kinyögni úgy, hogy az könnyednek hasson.

• Nincs elegánsabb, hitelesebb dolog, mint a valódi díszlet – nézett a rendezőre, s egy mosolyt is mellékelt a szavai mellé
• Talán igazad van – hallotta Davis mosolygós válaszát.

Ő persze nem volt ilyen boldog. Egyrészt utálta, hogy állandóan ott kell lennie mindenféle megbeszélésen. Több munkája volt már, de eddig erre sehol nem volt szükség. Ő csak a díszleteket fogja megtervezni és a szereplőket felöltöztetni. De a mostani rendező Martin Davis szerint, ha részt vesz az egész előkészítő folyamatban jobban fogja érezni, hogy mit is akarnak. Valami kis igazság talán volt is benne, de biztos volt abban, hogy e nélkül is el tudta volna végezni a munkáját.

• A maketten meg tudjátok nézni az arányokat – mutatott az asztalon lévő makettre, amit tegnap fejezett be.
• Köszönjük! Egész jó, de majd még pár dologban egyeztetünk.
• Rendben – mondta kedélyesen Davisra nézve, de közben még mindig forrt benne a düh a „virtuális háttér” miatt. Igyekezett a legjobbat kihozni magából, megfelelni Davis elképzeléseinek és annak amit a sok hülye megbeszélésen megérzett.

Rövidesen a saját irodájában ülhetett végre és elkezdhette a saját munkáját. Próbálta megtalálni azokat a bútordarabokat és kiegészítőket a valóságban is, amiket megálmodott. Igaz még nem tudhatta, hogy milyen változtatásokat kell végrehajtania az „egyeztetés” után. Eddig színpatikusnak találta Davist, de most meg tudta volna fojtani egy kanál vízben.

• Szia! – lépett be a közvetlen munkatársa Larry Neel.
• Szia! Ó de örülök, hogy itt vagy. Végre láthatok egy normális embert is.
• Mi a baj?
• Áh, csak Davis. Felbosszantott!
• Mivel?
• Gondolt el, bemutatom a terveimet, elmondom amit előre elterveztem, erre megszólal, hogy nem lenne e mégis jobb virtuális háttér? Azt hittem ott helyben lehidalok.
• És mit válaszoltál rá?
• Azt, hogy nincs elegánsabb, hitelesebb dolog, mint a valódi díszlet.
• Ügyes vagy! Na és erre mit lépett?
• Azt hogy igazam van. Talán.
• Ne foglalkozz vele. Lehet csak kötekedni akart veled.
• Kötekedni?
• Igen! Egyértelmű, hogy tetszel neki.
• Miiiii?
• Szerinted miért kell minden megbeszélésen részt venned? Én ilyet még soha nem láttam.
• Hát tudod mit mondott, hogy jobban…
• Jaj, te meg el is hitted?
• Végül is van értelme.
• Van, csak nem sok.
• Ááá, nem hiszem, hogy igazad lenne.
• Látom én, amit látok.
• Szerintem rosszul! Na, mindegy! A lényeg, hogy haladni kéne a munkánkkal, de nem tudom, mit akar változtatni. Ma megpróbálom elcsípni és átbeszélni vele a dolgokat. Aztán nekiláthatunk keresgélni. Remélem mielőbb sikerül a műsorvezetőt is kiválasztani, mert a ruhatárat is ki kellene alakítani.
• Ok! Szerinted minden megszerezhető üzletben, vagy szükség lesz egyes darabok elkészítésére?
• Nem tudom. Nagyrészt biztos, hogy megvásárolhatóak, talán egy-két dolog igényel majd fejtörést.
• Gondolhattam volna, hogy melletted előfordul az ilyesmi.

Nem válaszolt, csak Lerryre mosolygott, és meghúzta picikét őszülő szakállát. Larry volt az az ember, akire mindenben számíthatott. Még gyerekkorában ismerte meg. Azóta ő a legjobb barátja. Bármit megoszthat vele, tudja, hogy nála biztonságban vannak a titkai. Kicsit apapótló is számára Lerry. Ő apa nélkül nőtt fel. Soha nem ismerte az apját, igaz az apja tudott a létezéséről, de nem kereste vele a kapcsolatot. Egy időben vágyott rá, hogy megismerje személyesen, de aztán mikor megtudta a teljes igazságot, csak dühöt érzett iránta.

• Mennem kell! – mondta Larry, és egy puszit nyomva az arcára otthagyta.

Még egy darabig próbált rátalálni az internet segítségével azokra a dolgokra, amiket megálmodott a stúdióba. Körülbelül két óra múlva Martin Davis dugta be a fejét.

• Itt vagy?
• Igen!
• Megyek kávézni. Gyere velem, közben megbeszéljük a dolgokat.

Szó nélkül állt fel és követte a büfébe Davist. A rendező mindenféléről beszélt, csak arról nem, amire kíváncsi volt.

• Te iszol?
• Nem, kösz nem!

Mikor a férfi már a kezében tartotta a kávéját nem bírta tovább és rákérdezett.

• Mi nem tetszett a terveimen?
• Én nem mondtam, hogy nem tetszett.
• Nyíltan nem.
• Semmi baj vele. Nagyon jók!
• Valóban?
• Igen.
• Akkor mit kell megbeszélnünk?
• Csak apróságokat.
• Ok! Ha visszamegyünk az irodába megbeszélhetjük, és akkor neki tudok látni a beszerzésnek.
• Rendben, de nem sok időm van.
• Tudom, de ha nem beszéljük meg, nem haladok.

Bementek az irodába, előkereste a gépén a vázlatokat és Davis felé fordította.

• Nos, min változtassak?
• A színek…
• A színek – hasított a szívébe. Ez volt az egész koncepció alapja.
• Rendben vannak – folytatta Davis, és rámosolygott.

Biztos volt benne, hogy tökéletesen látta, mi futott rajta végig az elmúlt másodpercekben.

• Én több állandó darabot tartanék meg. Ha a nézők megpillantják a képernyőt, tudják azonnal, hogy melyik műsort látják.
• Értem – mondta, és már a megoldáson járt az agya.
• Még valami?
• Azt hiszem ennyi az egész.
• Ok! Holnapra mutatom, hogy dolgoztam át.
• Rendben. Jó munkát!
• Köszi! – mondta és nézte, hogy milyen energikus léptekkel megy ki az irodából.

Davis magas volt, a negyvenes évei közepén járhatott. Fekete haját jócskán tarkították az ősz hajszálak. Mákos, anya ezt mondaná rá – jutott eszébe.

Figyelmét ismét a munkájára összpontosította, és próbálta átnézni mik is lehetnének még azok a kellékek, bútorok, amiket minden epizódban látni lehet majd.

Mire az órájára nézett rájött, hogy neki fél órán belül a barátnőjénél kellene lennie, aki ismét vakrandit szervezett neki. Utálta az ilyet, de Lory Carpentert nem abból a fából faragták, hogy egykönnyen nemet mondhasson neki. Így most is beadta a derekát, és megígérte, hogy hétre ott lesz nála.

Gyorsan bedobált mindent az íróasztal fiókjaiba, felkapta a lapitopiját és rohant az épületből.

• Hová rohansz? – hallott Davis hangját.
• Bocsi, de késésben vagyok!
• Csak nem randid van?
• Nem – hazudta. – Csak a baráti kapcsolataimat szeretném ápolni egy kicsit.
• Holnapra várom a módosításokat.
• Nyugi a kezedben lesznek! – mondta s most először érezte úgy, hogy Davis végigfuttatta rajta a tekintetét.

Lehet csak beképzelem – gondolta, miközben futólépésben közelítette meg az autóját. Beült és igaz, hogy úgy tervezete először hazamegy, kényelmesen átöltözik, de már erre nem is gondolhat, így egyenesen Loryhoz hajtott. Idegesen nyomta meg az 5-ös gombot.

• Szia! Késtél! – áradt a kaputelefonból barátnője szemrehányó hangja.
• Örülj, hogy itt vagyok – mondta.
• Örülök, gyere!

Megszólalt a búgó hang, ami azt jelentette bejuthat a házba. Gyorsan benyomta az ajtót, mielőtt meggondolja magát és két percen belül már a lakásban volt.

Belesett az étkezőben, miközben levette a kabátját és a fogasra akasztotta. Egy japán férfit látott, aki öltönyt viselt, szemüveget, karjait összefonta maga előtt és biztos volt benne, hogy ő is ideges, akár csak saját maga.

A barátnője vidáman tessékelte beljebb és bemutatta őket egymásnak. A férfi sötét szemei barátságosan villantak rá mikor kezet fogtak.

• Aito Dazai – hallotta a férfi kellemes hangját.
• Teodora Cokk, de a barátaim csak Teddynek hívnak.

Az asztalnál egymás mellé ültette őket Lory, ő pedig a vőlegénye Zachary mellett foglalt helyet.

A társalgás könnyedén ment, sok mindent megtudott Aitoról, de mikor pár órával később hazaért, nem érezte, hogy még egyszer szeretne vele találkozni.

Majdnem éjfél volt, nagyon vágyott rá, hogy lefeküdhessen, de muszáj volt még egyszer átnéznie a terveket.

Ijedten rezzent össze, mikor megszólalt a telefonja.

• Szia! – köszönt Lorynak.
• Szia! Nos?
• Mit nos?
• Hogy tetszett?
• Kedves fiú!
• Akkor soha többé nem akarod látni.
• Ezt meg honnan veszed!
• Tapasztalatból. Ha azt mondod „kedves fiú” azt jelenti, elég volt belőle.
• Igazad van! Köszi, hogy aggódsz értem, de majd megtalálom az igazit.
• De mégis hogy? Egész nap dolgozol, de akikkel kapcsolatba kerülhetsz, azoktól eleve elzárkózol.
• Majd találkozok valakivel a buszon.
• Autóval jársz.
• Ez igaz. Akkor majd ismerkedek interneten.
• Nincs rá időd! Még addig sem jutottál el, hogy regisztrálj valahol.
• Ez is igaz. Akkor majd rám talál a szőke herceg, fehér lovon, nekem csak várni kell.
• Na, a várakozásban nagy vagy.
• Tudom! – mondta nevetve. -  egyszer köszi az estét, attól függetlenül, hogy nem akarom többet látni Aitot, még remekül éreztem maga, de most…
• Tudom, még dolgoznod kell.
• Igen.
• Akkor jó munkát, aztán pihenj is!
• Rendben – tette le a telefont.

Hajnal három óra volt, mire ágyba került, és egy pillanat alatt el is aludt.

Reggel mikor a telefonja rákezdett az ébresztőként beállított zenét lejátszani olyan fáradtnak érezte magát, mint akin egy traktor ment át az éjszaka. Az ágy szinte ölelte, húzta magához. Adott még egy kis időt magának, és úgy döntött még tíz percet enged a csábításnak és ágyban marad. Igaz tudta ezért a tíz percért cserébe majd kapkodnia kell, a zuhanyzást maximum két perc alatt le kell tudnia, a sminkelésnél is rövidebb idő fog rendelkezésére állni. Míg feküdt eldöntötte azt is, mit fog felvenni, így azzal is időt takarít meg, hogy nem álldogál a szekrény előtt tanácstalanul.

Ezt a stratégiát követve időben beért a stúdióba, ahol vett magának a büfében egy kávét és kényelmesen sétált az irodája felé, mikor meghallotta Davis hangját.

• Igyekezz a kávéivással, tíz perc múlva kezdünk.
• Mit?
• Hogy-hogy mit? – nézett rá értetlenül Davis. – Hát a megbeszélést. Mégis mire számítottál?
• Arra, hogy nekem nem kell ott lennem.
• Miért ne kellene?
• Tegnap megmutattam a terveket, aztán megbeszéltük min változtassak, amit meg is tettem. Gyere, nézd meg, ha jó, akkor elkezdem összeszedni a dolgokat hozzá.
• A csapat része vagy, és mivel még mindig a kezdeti szakaszban van minden, ott kell lenned.
• De…
• Nem gondolom, hogy erről vitát kellene nyitnunk.
• Rendben – mondta, miközben a düh majd szétvetette.

Otthagyta Davist, bement az irodájába, még a kávéját sem itta meg, csak felvett egy jegyzetfüzetet és bement a tárgyalóba.

A többiek már ott duruzsoltak és Davist várták. Mindenkinek megvolt már a szokásos helye. Ő is megkereste a sajátját és nem szólt senkihez, csak firkálgatta idegesen a jegyzettömbjét. Nem értette mi keresnivalója van itt neki, és ugyan senki nem tette szóvá, de tisztában volt vele, hogy ez már másnak is megfordult a fejében.

Davis bevonult és észrevette, hogy rögtön azt nézte meg, ő a teremben van-e. Ekkor fordult meg a fejében, hogy Larrynek talán igaza lehet, és nem azért kell itt lennie, amiért eddig hitte.

Ezen a megbeszélésen figyelte Davist. Figyelte hányszor néz rá, nem pihenteti-e meg rajta hosszabban a tekintetét, mint másokon. Két óra múlva, mikor kimentek végre a tárgyalóból biztos volt benne, hogy Larry jól látta, amit látott. Eddig sem volt túl közvetlen, szerette mindig mindenkivel megtartani a három lépés távolságot, de Davisel ezután még elővigyázatosabb lesz.

Tanult az édesanyja hibájából. Soha nem fog olyan emberrel a munkán kívül kapcsolatot teremteni, aki közismert, filmes, vagy bármi miatt is a média figyel rá.

A nap hátralévő részében igyekezett megrendelni a dolgokat és összeírni, hová kell személyesen elmennie, és honnan mit kell vásárolnia. De mindezek tervek maradtak, mert Davis ugyan többször is benézett hozzá – amit eddig nem talált volna furcsának – de valahogy soha nem jutottak el addig, hogy áldását adja a változtatásaira.

Másnap reggel elcsípte a férfit és határozottan megkérte, hogy tegyenek pontot a dolog végére, ha azt akarja, hogy ne egy pucér stúdióban forogjanak a felvételek. Bementek a férfi irodájába és mindent átbeszéltek.

• Akkor dolgozhatsz! – mondta Davis.
• Eddig is dolgoztam.
• Persze nem úgy értettem, hanem… tudod hogy.
• Igen, persze. Akkor most már minden fix, legalább is az én részemről. A következő napokban nem sokat leszek bent, járom az üzleteket.
• Nem sokat leszel bent?
• Innen nem tudom elvégezni a munkámat – nézett a férfira és nem értette mit is akar.

Ekkor lépett be Larry, Davis pedig köszönt és el is tűnt.

• Na, mit akart már megint?
• Lefixáltunk mindent, úgyhogy mehetünk.
• Hová?
• Vásárolni. A munkám legjobb része – nevetett.

Este hulla fáradtan nyúlt végig az ágyán, mert ugyan élvezetes dolog vásárolni és megtalálni azokat a bútorokat, kiegészítőket, amiket elképzelt, de iszonyatosan fárasztó is. Pillanatok alatt aludt el, és álmában folytatódott az, amit napközben csinált. Járta az üzleteket, alaposan szemügyre vette a bútorokat. Az, amelyiknek jó lett volna a formája, nem volt jó a színe, aminek tetszett a színe, nem volt megfelelő a mérete és így tovább. Akár csak az életben.

Reggel ismét nehezen ébredt és ugyan úgy elcsúsztatta a felkelés pillanatát tíz perccel, mint előző nap. Zuhanyzás közben már az aznapi teendőiről állította gondolatban össze a listát. Ezt a szakaszát élvezte a legjobban a munkájának, mikor a tervei kezdenek megelevenedni. Gyorsan felkapkodta a ruháit, amihez a legkényelmesebb cipőjét választotta, hisz ma is sok üzletet kell bejárnia.

Reggel csak pár percre szaladt be a stúdióba, s Lerry már várta. A büfébe mentek kávéért, ahol Davissel is összefutottak. Most sem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi tekintete végigsiklott a testén, amitől szinte megborzongott.

• Jó reggelt! Ma is az üzleteket fogjátok róni?
• Igen – válaszolta Larry.
• Larry irigyellek, hogy egy ilyen csinos lánnyal lehetsz egész nap.
• Neked sincs rosszabb dolgot, nézz csak szét. Ez az épület tele van szebbnél szebb lányokkal.
• Larry, ha ennyire jó dolgod van mellettem, akár indulhatunk is – vágott a két férfi diskurálásába.

Utálta, ha úgy beszélnek mellette, mintha ott sem lenne. Az meg hogy Davis mondta ezeket, kifejezetten nem tetszett neki. Nem akarta, hogy nőként tekintsen rá, azt akarta hogy csak egy munkaerő legyen a szemében.

Már az autójában ültek és száguldottak a bútorbolt felé, mikor Larry ismét felhozta a témát.

• Nem közeledet még feléd?
• Kicsoda?
• Davis.
• Nem! Egyáltalán nem!
• Akkor majd fog!
• Nem sok sikerrel fog járni.
• Nem fog egykönnyen belenyugodni.
• Mire célzol ezzel.
• Ismerem, dolgoztam már vele többször is. Egyszer láttam eddig, hogy ilyen szemekkel nézett egy nőre.
• És?
• Elutasítást kapott és igen csak megnehezítette a hölgy életét.
• Hogyan?
• Nagyon jól tudod, mennyi minden múlik azon ebben a szakmában, hogy ki mit mond a munkádról. És az aktuális projektjük befejezése sem ment felhőtlenül.
• Komolyan?
• Igen!
• Remélem, nem akar tőlem semmit. Az, hogy néha végignéz rajtam, nem jelenti azt, hogy ennél többet is akar.
• Én is remélem!

Ez a beszélgetés kifejezetten nem tett jót neki. Látott rengeteg mindent ebben a szakmában, hisz édesanyja révén közel a sztárvilághoz nőtt fel. De bízott benne, hogy csak az anyja találkozott rossz emberekke, és ő soha nem keveredik hasonló helyzetbe.

Az elkövetkezendő két hét alatt sikerült Larryvel szinte mindent beszerezniük. Most már szívesen foglalkozott volna a műsorvezető ruhatárának kialakításával, de még most sem lehetett tudni ki is fogja ezt a szerepet betölteni. Egyenlőre azt sem tudta férfi, vagy nő lesz, így semmit nem tudott előre dolgozni.

Szerencséjére úgy nézett ki Larrynek nem volt igaza Davissel kapcsolatban. Azon kívül, hogy néha rajta felejtette a tekintetét, vagy hogy többet érdeklődött afelől, hogy halad a munkájával mint az elvárható lett volna nem történt semmi, így nem is foglalkozott ezzel a dologgal.

Kimerültnek érezte magát, így nagyon örült a hétvégének. Elhatározta, hogy szombaton addig fog feküdni az ágyban, ameddig csak jólesik neki. Aztán főz valami finomat. Imádott főzni, de hét közben semmi ideje nem volt rá. Viszont hétvégén mindig több fogást is készített. Igazából csak olyankor tudott jóllakni, ha a saját főztjét ette.

Szombat reggel a telefonja hangjára ébredt. Megnézte az órát, látta épp hogy nyolc óra elmúlt. Bosszúsan kutatott a telefonja holléte után és közben azon gondolkodott, ki lehet az, aki képes felébreszteni, mikor olyan kimerült.

Meglepetésére Davis nevét látta a kijelzőn.

• Szia! – szólt bele álmos hangon.
• Csak nem felébresztettelek?
• De!
• Bocs, de gondoltam tudnod kell, hogy megállapodtunk a műsorvezető személyéről.
• Na, és ki lesz az?
• Joshua Graham, gondolom ismered!
• Igen, természetesen!
• Készülhet a ruhatára. Remélem, nem terveztél programot hétvégére.
• Miért?
• Pár ötletet szeretnék hétfőn reggel hallani.
• Rendben, hétfőn reggel beszélünk.
• Akkor jó ötletelést.
• Köszi!

Mikor letette a telefont arra gondolt, hogy végre, ez is megvan. Haladhat ezzel a részével is a dolognak. Gyorsan bekapcsolta a laptopját, hogy utánanézzen Joshnak. Hallott már tőle néhány dalt, de valahogy olyan borúsnak találta őket. A youtuben rákeresett és találomra rákattintott az egyik videójára. Egy több mint tíz éves koncertfelvétel volt. Sötét öltönyt viselt, bordó inggel, a haja göndörödött. Leült egy magas bárszékre és elkezdett énekelni. A hangja kellemes volt, olyan érzése támadt a dal hallgatása közben, mintha selyem érintette volna a bőrét. Aztán hallgatta a következő felvételt, ami ugyan ezen a koncerten készült. Csak bámulta a képernyőt, és nézte azt az angyalarcú fiatal fiút. Teljesen lenyűgözte, amit látott, és amit hallott. Tovább keresgélt, egyszerűen képtelen volt elszakadni. Minden egyes dal, minden egyes felvétel elvarázsolta. Megnézte a közelmúltban készült videókat is. Ott már az angyalarcú fiú helyett, egy komoly férfit látott. A hangja is érettebbé, mélyebbé, teltebbé vált, ami ha lehet még jobban tetszett neki.

Három óra múlva állt csak fel és azon gondolkodott, hogy létezik, hogy eddig nem figyelt fel erre az énekesre. Szinte egész nap zenét hallgatott, vezetés közben, munka közben, kikapcsolódásként, és nem értette, hogy miért nem hallgatta eddig Josht.

Nekikezdett a főzésnek, és gondolatai azon jártak, milyen ruhakollekciókat állíthatna össze részére, ami illik a műsor jellegéhez és Josh karakteréhez is.

Egész nap Josh zenéje szólt, és miután végzett a főzéssel nekiült minden információt összeszedni vele kapcsolatban, amit csak tudott. Hajnal két óráig ült a lapitopija előtt és miután kikapcsolta, még akkor is szinte hallotta a hangját és az egyik dalt dúdolva aludt el.

Vasárnap nagyon későn ébredt. Mikor látta, hogy az óra majdnem tízet mutat, úgy kiugrott, mintha fenéken szúrta volna valami. Olyan gyorsan elkészült, ahogy csak tudott, és bevágta magát az autóba. Megígérte Lorynak, hogy elkíséri ruhapróbára és utál késni. Mire Loryékhoz ért a lány már a ház előtt várta.

• Bocsi! Elaludtam!
• Örülök, hogy végre pihentél egy kicsit.
• Sokat vártál?
• Két percet, úgyhogy legyen komoly lelkiismeret furdalásod – nevetett Lory
• Van is! Tudod mennyire utálok késni.
• Igen, tudom.
• Na és van valamilyen elképzelésed a ruhával kapcsolatban?
• Konkrétan nincs. Azt tudom, mit nem akarok!
• Lehet, én annak jobban örülnék, ha azt tudnád, mit akarsz.
• Majd rátalálok!
• Remélem – nézett szeretettel a barátnőjére.

Soha nem fogja Lorynak elfelejteni, amit az édesanyja halála után tett érte. Ha nem lett volna, ha nem támogatta volna, talán ő sem élne már.

Egy gyönyörű szalonban voltak, ahol rengeteg, talán több száz menyasszonyi ruha vette körbe őket. Ők középen ültek ahol volt egy hatalmas tükör, egy kör alakú dobogó, ahová Lory felállt. Már a harmadik ruha volt rajta, ez is szép volt, akár csak az előző kettő, de nem volt az igazi, ezt mindketten látták. Úgyhogy új ruhát hoztak, azt fel sem próbálta, megint másikat mutattak, az szóba sem jöhetett,

aztán még egyet, és még egyet. Három óra múlva úgy mentek el, hogy a több száz ruha közül nem sikerült választania.

• Azt hittem, ma úgy megyek haza, hogy tudom, miben fogok férjhez menni – mondta Lory elkeseredve.
• Még ezer üzlet van százezer ruha közül választhatsz, és még fél év az esküvőig. Nem kell búsulni.
• Igazad van.

Ránézett barátnője csalódott arcára, és tudta mit fog tenni. Elvileg jelmeztervező, egy menyasszonyi ruha megtervezése és megvarrása nem okozhat problémát neki. Most már látja mi az, ami nem tetszik Lorynak, és talán tudja, hogy mi tetszhet neki. Ettől a gondolattól elmosolyodott, amit barátnője észre is vett.

• Mi a mosolygásod oka?
• Csak az esküvőre gondoltam, és arra milyen gyönyörű és boldog leszel a nagy napodon.

Csendben autóztak tovább, majd mikor megérkeztek Loryékhoz a lány próbálta felcsábítani egy kis trécselésre, de nemet mondott.

• Megint dolgozni akarsz ugye?
• Igen, muszáj, megvan a műsorvezető. Néhány ötlettel kell előállnom hétfőre az öltözködését illetően.
• És ki lesz az?
• Joshua Graham.
• Az a Joshua Graham?
• Ha ezzel az énekesre gondolsz, akkor igen.
• Ugye bemutatsz neki? – nézett rá Lory boci szemekkel.
• Nem hinném, tudod mi a véleményem az ilyesmiről.
• Ne már, csak most az egyszer. Tudod te milyen jó pasi, és hogy hogy tud énekelni?
• Igen, tudok mindent – mondta, és az előző napra gondolt, amit tulajdonképpen csak Josh megismerésével töltött.
• Akkor most az egyszer kivételt tehetsz. Muszáj találkoznom vele.
• Meglátom milyen természetű, nem ígérhetek semmit.
• Milyen természetű? Rendkívül kedves, szerény, aranyos…
• Mióta vagy te ilyen nagy Josh rajongó?
• Mindig is az voltam.
• Hogy-hogy nem tudok én erről?
• Sokat hallhattál nálam Josh zenét nem?
• Tényleg hallgattad a zenéjét, de nem tudtam, hogy így odavagy érte.
• Akkor most már tudod. Szóval számítok rád!
• Rendben – mondta megadóan.

Josh Groban - Higher Window