Hangok rabságában - 2. fejezet

2. fejezet

A nap további részében Josh zenéjét hallgatta, és a képeit nézegette. Próbálta a fejében összerakni, mit is lehetne ráadni, ami illik a férfihoz, a műsorhoz, a díszlethez.

Hétfőn reggel jó hangulatban ment be a stúdióba. Larry mint mindig most is várta, s megbeszélték hová fognak még aznap elmenni, miket kell még megvenni, aztán Larry nekiállhat azoknak a dolgoknak, amit neki kell elkészítenie.

• Akkor indulhatunk? – kérdezte Larry.
• Dehogy is! Davissal még beszélnem kell.
• Persze, gondolhattam volna.
• Most tényleg kell. Biztos tudod Joshu Graham lesz a műsorvezető, pár ötletet kellett hoznom ma reggelre a ruhatárával kapcsolatosan.
• Ok, értem én.
• Megyek, megkeresem, megmutatom neki mit gondoltam. Várj, megmutatom neked is.

Előszedte a gépét és megmutatta mire is gondolt.

• Nem rossz, de lesz ebbe beleszólása Grahamnak is.
• Igen tudom! De remélem, könnyen boldogulok majd vele. Semmi extrémet nem találtam ki, figyelembe vettem a stílusát, igazán nem panaszkodhat majd. Na de majd kiderül mi lesz.
• Keresd meg Davist, aztán haladjunk.
• Ok, megnézem, hogy tudok-e vele beszélni.

Először a büfében nézett szét, mert Davis imádott oda járni, de most nem volt szerencséje. Majd az irodájában kereste, de ott sem volt. Azután a tárgyalóba kukkantott be és látta, hogy a férfi ül az egyik széken, papírokat rendezget maga előtt, és teljesen belemélyült. Azt sem vette észre, mikor bement. Csak akkor emelte fel a fejét, mikor már mellette állt és ráköszönt.

• Jó reggelt! Mivel vagy ennyire elfoglalva?
• Szia! Á, csak rendezgetem az irataimat. Nos, hoztál valamit?
• Igen! – leült a férfi mellé és megmutatta mire gondolt.
• Szerintem jó lesz.
• Mikor számíthatok rá, hogy találkozom vele?
• Holnap késő délelőttre várom, talán lesz ideje veled is beszélni.
• Jó lenne, pár dolgot meg kellene beszélni vele. Akkor én megyek is!
• Rendben!

Felállt, és úgy érezte a férfi bámulja, szinte perzselte a hátát a tekintete. Az ajtóban visszafordult és megnézte valóban nézi-e Davis, vagy csak beképzelte magának azok után, amit Larry mesélt neki.

De tökéletesen jól érezte, amit érzett. Davis hatalmas szemekkel figyelte, és mikor ránézett sem fordult el, csak rámosolygott.

Estére teljesen kimerült, de végeztek mindennel, legalább is a díszlethez való vásárlással kapcsolatban. Szerette minden munkájánál, ha jó előre minden megvan. Nem akart az utolsó percben idegeskedni.

Másnap már megkezdték a szállítást és az összes vásárolt dolog közül a zongorát várta a legjobban. A keresgélés közben meglepő színű és formájú zongorákat látott. Ha még egyszer az életben lesz hasonló munkája, azt a konzum Yamaha Grand modellt fogja választani, amihez csavart dizájnlábakat terveztek, ráadásul pirosakat. E köré a zongora köré fogja építeni az egész díszletet. De, most mégis maradt a hagyományos fekete zongoránál.

Kora délután volt, mire a dolgok nagy részét meghozták és a zongora is megérkezett. Ott volt minden szanaszét, ő állt a helyiség közepén csípőre tett kézzel és próbálta elképzelni, milyen is lesz, ha minden a helyére kerül. Elmélyült gondolkodásából a zongora felcsendülő hangja zökkentette ki. Mérgesen fordult meg és rá akart kiabálni arra, aki hozzá mert nyúlni, de ebben a pillanatban már nem csak a zongora hangját hallotta, hanem egy gyönyörű férfihangot is. Ő csak állt, ugyan úgy csípőre tett kézzel, a levegő, amit beszívott, hogy elkiáltsa magát a tüdejében rekedt. A zongora mellett Josh ült, kockás ing volt rajta, hajtincsei rakoncátlanul göndörödtek mindenfelé, ujjai könnyedén szaladtak a billentyűkön. Éneklés közben mosolygott, tekintete Teddyre esett, aki még mindig mozdulatlan volt, s úgy érezte a férfi hangja a lelke legmélyéig hatol.

Mikor Josh abbahagyta az éneklést, és a zongora is elhallgatott, csak akkor tért magához az ámulatból.

Lassan elindult felé, s tudta, csak pár lépésnyi ideje van, hogy összeszedje magát. Normális hangon kell megszólalnia, és be kell mutatkoznia. Ebben a pillanatban úgy érezte, ez élete legnagyobb feladata.

• Helló! Theodora Cook vagyok. Én tervezem a díszletet és én állítom össze a ruhatárad – nyújtott közben kezet.
• Helló! Joshua Graham – fogta meg a kezét Josh.

Kezének érintése finom volt és férfias egyszerre. Igazából erre számított, azután hogy látta, milyen könnyedén futottak végig az ujjai a billentyűkön, és azt is tökéletesen látta milyen férfias.

• Csak sokkal későbbre vártuk.
• De azért nem gond ugye, hogy hamarabb jöttem? – húzta félmosolyra a száját, amitől szinte megremegtek a lábai, a szíve úgy kalapált majd kiesett a helyéről.

Gondolatban igyekezett lenyugtatni magát, és úgy viselkedni, mintha nem kavarta volna fel az érzelmeit a dal, és a férfi jelenléte.

• Egyáltalán nem! – mondta, s próbált ő is könnyedén mosolyogni. - Beszélt a rendezővel?
• Még nem! Nem találtam.
• Nem találta? – nézett rá kikerekedett szemekkel.
• Nem.
• Jöjjön, megkeresem.
• Ok – mondja Josh és elindult utána.
• Kereste? – kérdezte Joshtól.
• Igen! Vagyis akartam, de akkor megláttam a zongorát és nem tudtam ellenállni.
• Egyedül jött?
• Igen.

Szokatlan volt számára, mert általában az ilyen nagy sztárok mindig kísérettel jöttek, valaki mindig lógott rajtuk. Vagy asszisztens, vagy a menedzsmentje valamelyik tagja, vagy ügyvéd, vagy nem is tudta milyen titulusú emberek. Josh meg egyedül jött, és csak leült egy zongora mellé, ami az útjába akadt, és olyat énekelt, amilyet még soha életében nem hallott.

• Jöjjön, megkeressük Martin Davist.
• Ő a rendező?
• Ő – mondta, s nem értette miért kérdezi. Biztos látta Josh, hogy meglepődött a kérdésén, mert megadta a válasz a ki sem mondott kérdésére.
• Valahogy az ő nevével mindig zavarban vagyok, nem tudom, miért nem bírom megjegyezni.
• Biztos ezeregy emberrel állt már kapcsolatban. Nem is csoda.
• Martin Davis?
• Igen, Martin Davis – mosolygott, miközben Josh lépkedett mellette.
• Itt az irodája – mutatott a Davis ajtajára. – Ha végeztek és lenne rám is néhány perce, nagyon megköszönném.
• Biztosan lesz!
• Köszönöm! – mondta és bekopogott, majd választ sem várva benyitott Davis irodájába.
• Szia! Megérkezett Joshua Graham Úr! – jelentette be Josht illedelmesen, majd nagyobbra tárta az ajtót, hogy a férfi be tudjon lépni.

Davis felpattant a székéből és köszöntötte. Ő már indult ki, mikor Josh utána szólt.

• Ha végeztem megkeresem!
• Köszönöm! – nézett vissza rá, majd bezárta maga mögött az ajtót.

Visszament a zongorához, leült a székre, ahol nemrég még Josh ült, és leütött egy billentyűt, majd egy másikat, és azon gondolkodott, hogy Josh milyen könnyedén milyen gyönyörű hangot csalt ki a hangszerből, de amit a torkából csalt elő még jobban lenyűgözte.

Szétnézett és hatalmas káoszt látott maga körül. Rengeteg doboz volt egymás hegyén-hátán, fogalma sem volt, hogy miben mi van. Az emberek eltűntek, legalábbis többségük. Valami motoszkálást hallott az egyik dobozkupac mögött, és szinte biztos volt benne, hogy Larry az.

Lassan felállt és odasétált hozzá. A férfi térdepelt és az egyik doboz tartalmát vizsgálta, olyan elmélyülten, hogy nem vette észre, hogy odament. Miközben figyelte, arra gondolt milyen jó, hogy ismerheti ezt a férfit. Szorosabb köztük a kötelék, mint sok esetben apa és lánya között.

• Szia! Itt vagy? Nem is vettem észre – állt fel Larry.

Igazi szeretet áradt a hangjából, ami mindig megnyugtatta, most is, mikor ennyire feldúlta Josh egyetlen dala, egyetlen mosolya.

• Igen, nézem a káoszt, és csak reménykedem benne, hogy ebből egyszer az lesz, amit elképzeltem.
• Biztos, hogy az lesz! – ölelte át a vállát.
• Megyek, mert Josh itt van, és ha befejezték a megbeszélést Davissel, akkor bejön hozzám is.
• Igen, láttam, hogy levegőt sem bírtál venni, mikor meghallottad énekelni.
• Ennyire látszott? – futott a fejébe a vér. – Akkor tuti Josh is észrevette – aggodalmaskodott.
• Biztosan, de szerintem hozzá van szokva, hogy ilyen hatással van az emberekre.
• Rád is ilyen hatással volt?
• Majdnem – nevetett.
• Csak nagyon majdnem, mert ezek szerint észrevetted, hogy én nem lélegzem. Na, megyek, nem akarom, hogy keresgéljenek.
• Ok, csak ügyesen! – kacsintott rá Larry.
• Mindig ügyes vagyok! – nevetett.

Az irodájában ücsörgött és türelmetlenül várt. Próbálta összeszedni magában mit is fog mondani. Nem ez volt az első munkája, és nem Josh volt az első sztár, akivel együtt dolgozott, de még ennyire izgatott soha nem volt.

Legalább egy órát ücsörgött mire határozott kopogást hallott az ajtón. Felkapta a fejét és a székéből is felpattant. Davist látta meg először aztán Josh is bejött. Leültek, mind a hárman – ami nagy csalódást okozott neki, valahogy abban reménykedett, hogy Davis nem marad ott.

• Mutatnék pár ruhát, mire is gondoltam. Figyelembe vettem a műsor jellegét, a díszletet, és Önt sem hagytalak figyelmen kívül – nézett Joshra, s úgy fordította a monitort, hogy a férfi is láthassa.
• Tegeződhetnénk? Sokkal egyszerűbb lesz együtt dolgoznunk.
• Igen! Köszönöm!
• Ez nem rossz – mosolygott Josh a képeket nézegetve.
• Az öltözéked igazodna valamennyire a meghívott személyhez.
• Ha nőt hívunk, akkor szoknyában leszek?
• Ha nagyon szeretnél megoldható – válaszolta komolyságot színlelve. – De én inkább arra gondoltam, ha komolyzene lesz a téma, akkor öltöny nyakkendő, ha pop, akkor lazábban öltöztetnélek. Pl. így – mutatott a képernyőn lévő ruhakollekcióra.

Ekkor megszólalt Davis telefonja, aki elnézést kért és kiment, ő meg ettől jobban semminek nem tudott volna örülni.

Megmutatott még néhány képet Joshnak, milyen ruhákra is gondolt.

• Persze ezek csak elképzelések, majd meglátjuk mi fog jól állni, miben érzed jól magad. De a koncepció ez lenne.
• Ok!
• Ok?
• Igen ok.
• Nem láttál olyat, amire azt mondod, hogy na, ezt soha fel nem fogom venni? Vagy ez nem az én stílusom?
• Nem!
• Hát még ilyen könnyű esetem nem volt.
• Én már csak ilyen egyszerű eset vagyok.
• Ha tudnád, mennyire örülök neked! – mondta, de mikor ezek a szavak elhagyták a száját, érezte, hogy az arcát elönti a pír, így gyorsan felállt, és az asztalfiókjában kezdett el kotorászni.

Zavarában nem is tudta mit keres, erősen kellett koncentrálnia, hogy rájöjjön, miért is matat a fiókban. Aztán rájött, hogy mérőszalagot keres.

• Felállnál? Méretet kell vennem rólad – fordult felé.

Josh nem szólt semmit, csak tette, amire kérte. Ő megmérte a nyakát, a vállszélességét, a karjának a hosszát, derék- és csípőbőségét, s mindeközben a szíve a torkában dobogott, amitől úgy érezte remeg mindene és csak hatalmas erőfeszítés árán tudta tenni a dolgát. A Joshból áradó édes-fűszeres illat sem könnyítette meg a helyzetét.

• Hányas lábad van?
• 43-as.
• Kész is vagyunk!
• Ennyi?
• Mivel nem kötekedtél, így ennyi. De legközelebb hosszú órákig fogod próbálgatni azokat a ruhákat, amiket az előbb a gépemen láthattál.
• Rendben, már megszoktam, úgyhogy nem jelent gondot.
• Nem fáradsz el benne hamar? – kérdezte Joshtól.
• Nem jellemző.
• Örülök neki – mosolygott.
• Van negatív tapasztalatod a ruhapróbákkal kapcsolatban? – kérdezte tőle a férfi.
• Hú…
• Ez azt jelenti, hogy igen?
• Azt bizony!
• Igyekszem rendesen viselkedni majd.
• Köszönöm! – mosolygott Joshra.
• Akkor rövidesen találkozunk. Szia!
• Igen, rövidesen – szerencsére, tette hozzá magában. - Szia!

Josh tíz másodperc múlva már nem volt az irodájában, és hírtelen olyan érzése volt, mintha egy álomból ébredt volna, és nem is lenne igaz az, ami itt történt. Persze, nem történt semmi különös – gondolta – de, mégis történt valami különös.

Leült az asztala mellé, s igyekezett ebből a mámorító érzésből magához térni. Nem értette mi okozza ezt. Talán az, hogy hallotta énekelni, ami élete egyik legnagyobb élménye volt, és még nem volt ideje, hogy feldolgozza, vagy az, hogy annyira jól néz ki, vagy az, hogy olyan egyszerűség és kedvesség árad belőle, amilyennel még nem találkozott, vagy az összes együtt.

Mindegy is – gondolta – nem szabad ilyen dolgokkal foglalkoznom, ilyesmiket észrevennem. Ő az aktuális munkadarabom, fel kell öltöztetnem, ennyi.

Visszament Larryhez és munkához fogtak. Este iszonyú fáradtan ült be az autójába. Ahogy elindult, a gondolatai áruló módjára visszatértek a délutánhoz, mikor meghallotta Josht énekelni. A dallam, a bariton hang még mindig a fülében csengett. Ahogy a lakásba ért, épp csak ledobta a kabátját és az első dolga volt, hogy megkeresse ugyan azt a dalt, amit a stúdióban is hallott. Egész este hallgatta, megszakítás nélkül. Mindig azt gondolta, csak még egyszer.

Az elkövetkezendő napok sok-sok munkával teltek. Korán ment be, sokáig maradt. Aztán eljött az ideje, hogy elmenjen vásárolni Joshnak. Pontosan tudta, miért hová kell mennie, így három nap alatt sikerült mindent megvennie. Remélte megfelelőek lesznek, és úgy fog állni Joshnak minden, vagy legalábbis majdnem minden, ahogy elképzelte. De biztos, hogy mindenben szuperül fog kinézni – ábrándozott. Aztán gyorsan észhez térítette magát. Joshra nem gondolhat férfiként!

Az öltözőben pakolgatta a ruhákat, mikor Davis bement hozzá.

• Szóval itt bujkálsz, egész nap nem láttalak!
• Csak pár perce bujkálok itt. Nemrég jöttem meg.
• Minden megvan, ahogy látom – nézett szét a rengeteg ruha között.
• Igen, szinte minden.
• Hogy boldogultál a múltkor vele?
• Kivel?
• Joshuával.
• Nagyon jól.
• Nagyon jól?
• Igen, kedves volt, nem kötekedett, tetszett neki minden.
• Ahha, értem.
• Este beülünk inni egyet, jön az egész csapat, rád is számítok.
• Még soha nem ültünk be sehová.
• Leszerződtettük az utolsó vendéget is, úgy hogy ünnepelni fogunk. Ott a helyed!
• Rendben – mondta, de semmi kedve nem volt menni. Sokkal inkább ment volna haza és pihent volna egy kicsit, teljesen kimerítette a vásárlás.

Davis mielőtt becsukta maga mögött az ajtót visszanézett rá és küldött neki egy mosolyt, és ő viszonozta ezt a gesztust.

Szétnézett az öltözőben felhalmozott ruhadarabokon. Mikor ezt a szakmát választotta, azt gondolta, milyen jó lesz, hogy majd folyton járhatja az üzleteket, még csak fel sem merült benne, hogy ennyi energiát kivesz majd belőle a vásárlás.

Mindent vállfára tett, a cipőket sorba rendezte és leült a kanapéra. Azon gondolkodott, milyen lesz, ha Josh is itt lesz vele, és sorra próbálja fel azokat az ingeket, nadrágokat, zakókat, amiket az imént szép sorban felakasztgatott. Vajon minden egyes ingcserénél bevonul a paraván mögé, vagy csak ledobja majd magáról, és előtte veszi fel a következőt?

Áh, megint hülyeségeket gondolok – korholta magát, és felpattant a kanapéról, s az irodájába ment.

Az utóbbi napokban nagyon kevés időt töltött ott. Nem is igazán volt rá szüksége a munkának ebben a fázisában. Megnézte az e-mailjeit, néhány szállítóval bajlódott, mert nem azt hozták, amit kért, vagy a minőség nem volt megfelelő. Ilyesmi minden munkájánál előfordult, de mindig kiharcolta, hogy azt kapja, amit kért.

Megkereste Larryt és együtt mentek az esti buliba. Mire odaértek, már mindenki ott volt, és éppen nagyban nevettek valamin. Ahogy Davis meglátta őket, azonnal felállt és intett, hogy üljenek oda mellé. Nem szívesen ment oda hozzá, de nem igazán volt más választása.

• Miért késtetek ennyit? – kérdezte szinte vádlón tőle.
• Nagy volt a forgalom, meg a munka is elhúzódott.
• Mit isztok?

Ő egy koktélt kért, Larry pedig konyakot. Lassan kezdte el kortyolni az italát és hallgatta a sztorikat, ami most éppen arról szóltak, hogy a szóba jött vendégek közül kik milyen indokkal nem fogadták el a meghívást. Őt nem igazán érdekelte a dolog, unottan kavargatta a koktélját a szívószálával, mikor meghallotta Josh nevét. Ekkor rögtön felkapta a fejét, és azt kereste ki beszél róla. Mikor meglátta Karen – Davis asszisztense – említette a nevét odasétált és leült mellé. Megállapította, hogy Karen nagyon csinos, talán a legszebb nő az egész helyiségben.

• Beszélgettél vele? - kérdezte csak úgy mellékesen.
• Jaj, nagyon aranyos volt – lelkendezett. – Mikor meglátott hangosan köszönt, és olyan édesen nevetett. Mondta, hogy jó kis stúdió ez, és hogy sokat fog mostanában ide járni.
• És még?
• Mást nem, de úgy megnézett, szerintem tetszettem neki!
• Komolyan? – kérdezte, és a gyomra összeugrott.
• Egyértelműen rajtam felejtette a tekintetét.
• Jó neked! – mondta még mindig összeszorult gyomorral.
• Miért jó neki? – hallotta meg maga mögött Davis hangját.
• Á semmi, csak beszélgettünk.
• Azért jó nekem, mert Josh megnézett – nevetett az italtól is jókedvű Karen.
• És azt szeretted volna, ha téged is megnéz? – kérdezte tőle komolyan Davis, miközben olyan közel hajolt hozzá, hogy majdnem összeért az arcuk.
• Persze, az csak jó, ha egy férfi megnéz egy nőt nem? – mondta nevetve és próbált viccet csinálni az egészből. Majd lecsúszott a bárszékről és a mosdó felé vette az irányt.

Nem érezte jól magát, és az, ahogy Davis az előbb ránézett, szinte ijesztő volt. Azon gondolkodott, hogy menthetné ki magát, és mehetne haza, de tudta muszáj maradnia még egy kicsit. 

Látta, hogy Davis ott maradt Karen mellett, így visszaült Larryhez.

• Jól érzed magad? – kérdezte Larrytől.
• Igen!
• Én nagyon mennék már haza.
• Bírj ki még egy órát, aztán lelépünk.
• Ok! – mosolygott a férfira.

Igyekezett jól érezni magát, bekapcsolódott a beszélgetésbe, de egy óra múlva Larryvel együtt elmentek. Davis próbálta marasztalni őket, de Larry ügyesen kivágta magát és indultak is.

A stúdió már nagyon jól nézett ki, a tervekhez képest kis változtatásokat hajtott végre, de nagyon egyben volt az egész. Meg volt elégedve. A közönség helye is ki volt alakítva, igazából már csak apró simítások voltak hátra a helyiségből. Három nap múlva kezdődtek a próbák és ő nagyon jól állt. Legalábbis a dolog ezen részével. Josh még nem volt ruhapróbán, pedig már nagyon kellene, hogy jöjjön. Ezért volt egy kicsit feszült, és ment is hogy megkeresse Davist, és megkérdezze, mikor számíthat Joshra.

Mint mindig, ha Davist akarta megkeresni, a büfébe ment először. Nem értette, miért volt ott olyan sokat a férfi. Ő reggel vett egy kávét, ezzel letudta a büfézést. Davis valami miatt imádta azt a helyet.

Nem tévedett, most is ott volt, egy szendviccsel a kezében és nagy hangon beszélgetett az ott lévőkkel.

Mikor meglátta azonnal odament hozzá.

• Épp téged kereslek.
• Itt vagyok! – mondta Davis vidáman.
• Josh miatt! – ebben a pillanatban mintha a férfi arcvonásai megváltoztak volna, de hamar visszarendeződött minden az előbbi mosolyba.
• Mi van vele?
• Épp ez az, hogy nem tudom. Mikorra beszélted meg vele a próbákat? Mármint a ruhapróbákat.
• Még nem egyeztettem le vele, de ez nem is az én dolgom.
• Valamelyik nap azt mondtad, te fogsz vele beszélni. Vagy vegyem fel vele én a kapcsolatot?
• Nem, nem! Intézem! – mondta sürgősen Davis.
• Ok, de jó lenne minél előbb. Három nap múlva próbafelvételek, és én sehol nem állok. Farmerben meg kapucnis felsőben fog a kamera elé állni.
• Ok, ok összehozzuk.
• Köszönöm! – mondta és próbált lenyugodni.

Ideges volt, szerette volna, ha minden a legjobban sikerül. Mi lesz, ha Joshra nem jók a ruhák, ha mégsem hajlandó valami miatt felvenni őket, mert mondjuk, nem ott van a varrás, ahol ő kigondolta. Sok fura dologgal találkozott már a munkája során, milyen apróságok miatt nem vettek fel egy-egy ruhadarabot. Nevetséges volt az egész, és vagy próbálta finoman rábeszélni őket, vagy másik ruhát kellett keresnie.

Másnap reggel a stúdióban állt csípőre tett kézzel a terem közepén, és minden apró részletet alaposan megfigyelt. Megnézte a falra tett képeket összhangban van-e a többi berendezési tárgyal, a fal színével, a gyertyatartókba illenek e a beletett gyertyák, az asztalra tett váza nem lett e túl hangsúlyos, vagy nem olvadt-e bele az épp mögé eső dolgokba, és így tovább. Aztán mikor mindent megnézett aprólékosan, hátrafelé kezdett lépkedni, hogy egyben lássa az egészet. Néhány lépés után nekiment valaminek, vagy inkább valakinek, és ennek a valakinek a keze egy röpke pillanatra a derekához ért.

Larry nemrég épp ott sertepertélt, ezért azt hite ő az és már nyitotta a száját, és a tüdejét is teleszívta levegővel, hogy szóljon neki valamit, de mikor hátrapillantott nem Larry volt az.

Nem ám! Hanem Josh.