Anna (9. fejezet) 

9. fejezet

Ismét gyötrő álom volt mögötte, úszott az izzadtságban, nehéznek érezte a testét. Kinyitotta a szemét, mindenhol fehérséget látott és észrevette az édesanyját, aki aggódó arccal állt mellette. Kutatott az agyában hol lehet, és ekkor miden eszébe jutott, minden szörnyűség, amit átélt. Az arcához kapott, és érezte, hogy kötés van rajta. Ekkor édesanyja hajolt fölé.

• Minden rendben lesz kicsim! – mondta neki.

• Hogy kerülök ide? – kérdezte, és kutatott az elméjében, de nem emlékezett azután semmire, hogy Ben ismét bezárta a szekrénybe.

• Robert rád talált!

• Robert itt van?

• Igen! Itt vagyok – hallotta a férfi hangját és már látta is.

• Honnan tudtad hol vagyok? – kérdezte tőle és közben próbált felülni.

• Majd később elmesélem, az orvos azt mondta pihenned kell.

Ismét az arcán lévő kötést tapogatta és arra gondolt vajon mi lehet alatta.

• Ronda lettem igaz?

• Nem, gyönyörű vagy! – mondta Robert halkan és odahajolt hozzá és megpuszilta a homlokát.

Erre a picike érintésre az egész teste összerándult, mintha villám csapott volna belé és közben lejátszódott lelki szemei előtt újra minden, ami a raktárban történt vele.

Nem szólt egy szót sem, csak félrefordította a fejét. Robert észrevette hogyan reagált és hátrébb lépett tőle.

Lecsukta a szemeit és rövidesen ismét elaludt. A következő napokban sem sok időt töltött ébren, gyengének és fáradtnak érezte magát.

Egy hét múlva hazamehetett, előtte a varratokat kivették az arcán ejtett vágásból és megnézhette magát. Félve nézett a tükörbe, de mielőtt meglátta volna a tükörképét az orvos igyekezett megnyugtatni, hogy rengeteget fog halványulni és idővel már alig lesz látható.

Mikor meglátta az arcát, az első pillanatban elkapta a tekintetét, és kellett néhány másodperc, hogy újra bele merjen nézni a tükörbe. Iszonyatosnak találta azt, amit ott látott. A seb a szeme alatt kezdődött és keresztülszelte az egész arcát.

Nem szólt semmit, csak kezével eltakarta a sebet és elfordult a tükörtől. Az orvos leragasztotta, ő felállt a székből, majd anélkül, hogy köszönt volna kiment a folyosóra, ahol már Robert várta.

A férfi megfogta a kezét, de ő ugyan azt a kellemetlen villámcsapást érezte a testében végigszáguldani az érintésétől, mint néhány nappal azelőtt. Robert visszahúzta a kezét és kedvesen mosolygott rá, mintha semmi sem történt volna.

Az autóban ültek hazafelé tartva, mikor megkérdezte Robertet:

• Hogy találtál rám?

A férfi elsorolta neki, hogy akadt a nyomára.

• Most hol van Ben és Carolyn.

• Börtönben, előzetes letartóztatásban. Tanúskodnod kell majd a rendőrségen, valószínűleg néhány napon belül be kell menned.

• Ha nem találsz rám megöltek volna?

• Nem tudom – nézett szomorúan rá Robert. Annyira sajnálom, ami történt. Soha nem gondoltam, hogy Carolyn ennyire gonosz.

• Melyikük találta ki?

• Carolyn vette rá Bent, hogy ártsanak neked, cserébe azt ígérte neki újra együtt lesznek. Ben valamit az üdítődbe tett, attól lettél rosszul, így tudtak elvinni.

Nem szólt többet, csak a hallottakat próbálta megemészteni és még most sem akarta elhinni, hogy mindez vele történt. Az arcához kapott és az ott éktelenkedő kötés ismét rádöbbentette, hogy bizony ez a szomorú valóság.

• Anyáék mit mondtak a kicsiknek, hogy mit történt velem?

• Azt mondták elestél egy üvegpohárral a kezedben, ami összetört és megvágta az arcodat.

• Ok! – mondta halkan, és próbálta összeszedi magát, hogy mire a testvérei meglátják képes legyen mosolyogni.

A fiúk nagyon örültek neki, és látszott a szemükben a kétségbeesés mikor meglátták.

• Nagyon fáj? – kérdezte tőle John.

• Nem, nem fáj! – nyugtatta meg és próbált mosolyogni, ami a fizikai és a lelki fájdalmai miatt is nehezen ment neki.

• Gyere, feküdj le! Anya azt mondta pihenned kell, nézd megágyaztunk neked – fogta meg a kezét Stephen és húzta fel a szobájába.

• Köszönöm! Nagyon ügyesek vagytok!

• Ha lefeküdtél hozunk neked enni meg inni!

• Rendben! – mondta, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

Eszébe jutott, hogy a szekrény sötétjében arra gondolt, talán soha többé nem láthatja őket.

Ledőlt az ágyára, Robert pedig az ágy szélére ült.

• Nem kellene dolgoznod? – kérdezte a férfitől. Tudod az idő pénz! – próbált mosolyogni.

• Te mindennél fontosabb vagy! – mondta Robert, és meg akarta simogatni, de mielőtt hozzáért volna visszahúzta a kezét.

• Menj, intézd nyugodtan a dolgaidat.

• Szeretnék melletted lenni!

• Szükségem van néhány nap magányra! – mondta neki, s közben becsukta a szemét.

A férfi néhány percig mozdulatlanul ült, és csak nézett rá, aztán lassan felállt és kifelé indult. Az ajtóban megállt, és visszafordult.

• New Yorkba megyek, de néhány nap múlva visszajövök, és tudd, hogy nagyon szeretlek!

Anna nem szólt semmit, még mindig csukva volt a szeme, s csak hallgatta, ahogy lemegy a lépcsőn és elbúcsúzik a családjától.

A következő napok nehezen teltek számára. Ha elaludt rémálmai voltak, ha ébren volt, csak Ben őrült tekintetét látta maga előtt. A szülei és a testvérei igyekeztek minél nagyobb nyugalmat biztosítani számára és a fiúk igyekeztek csendben maradni.

Egyik reggel a rendőrségtől telefonáltak, és megbeszélték, hogy bemegy vallomást tenni. Nagyon ideges volt mielőtt elindult, tudta, hogy mindent el kell mondania, és az olyan lesz számára, mintha újra átélné az egészet.

Édesapja vitte el és csak három óra múlva értek haza. A vallomástétel felkavaróbb volt számára, mint ahogy azt gondolta.

A szobájába érve bebújt a takarója alá, és próbálta a történteket elfelejteni, eltemetni az agyában, de tudta, hogy ez lehetetlen. A hátralévő életében ahányszor tükörbe néz, mindig látni fogja a forradást, ami minden egyes alkalommal arra fogja emlékeztetni, amit át kellett élnie.

Az éjszak a folyamán úgy döntött, hogy újra elkezd dolgozni. Reggel az volt az első dolga, hogy felhívta Robertet, és elmondta neki, hogy készen áll arra, hogy ismét munkába álljon.

Másnap délelőtt visszament a kórházba, hogy az orvos ellenőrizze az arcát. Aztán a tópartra ment az irodájába. Ahogy belépett arra gondolt, milyen boldog volt, mikor utoljára itt járt, és hogy mennyi minden történt azóta.

A székre nézett, ahol először a Roberté lett, de nem a szép emlékek jutottak eszébe, hanem utálatot és megvetést érzett a testi kapcsolat gondolatára. Úgy érezte soha többé nem akarja, hogy valaki is hozzáérjen.

Hogy elterelje a figyelmét az asztala mellé ült, és elővette a terveket, amiken dolgozott. Egészen belemerült, csak akkor hagyta abba, mikor Robert lépett be.

• Szia!

• Szia! – köszöntötte ő is a férfit és felállt az asztal mellől.

• Örülök, hogy jobban vagy!

• Én is! – próbált mosolyogni, de még mindig megakadályozta a sebhelye.

Robert odalépett mellé és meg akarta puszilni, de ő ijedten kapta el a fejét. A férfi mozdulatlanná vált néhány másodpercre, majd zavartan húzódott vissza.

• Khm – köszörülte meg a torkát zavartan Robert, és az íróasztalon lévő rajzokat nézegette. Mit gondolsz, mivel kezdjük a munkálatokat? – kérdezte.

• Először a legszélső házzal kéne kezdeni, az van a legrosszabb állapotban.

• Ok, akkor indulhat a munka! – mosolygott rá a férfi.

A munka nagyon jót tett neki, elterelte a gondolatait, nem volt ideje arra, hogy a történteken gondolkodjon. Az éjszakák viszont még mindig gyötrelmesen teltek. Az eset óta egyetlen egy éjszaka sem telt el rémálom nélkül. Álmában minden egyes éjszaka újrajátszódik az a rettenetes nap, egészen addig, míg a szekrényben fekszik vérző arccal, meggyalázva, azon gondolkodva, hogy soha többé nem láthatja a szeretteit.

Már több mint két hónap telt el a támadás óta, de még mindig képtelen volt hozzáérni Roberthez, vagy akár elviselni az ő érintését.

Egyik nap mindketten az irodában voltak és Anna úgy érezte beszélniük kell arról, ami köztük van, vagy is inkább arról, ami nincs.

• Robert!

• Tessék? – nézett rá a férfi kedvesen.

• Beszélnünk kell, arról … - akadt el a szava.

• Miről? – lépett hozzá közelebb Robert.

• Arról, hogy nem bírom elviselni, hogy hozzámérj!

• Anna, én türelmes vagyok! Iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, amiért ez történt veled. Úgy érzem, én vagyok a hibás!

• Nem, nem! Csak is magamat okolhatom! Nekem nem kellett volna Ben érzelmeivel játszanom, és téged sem lett volna szabad szeretnem.

• Ne mondj ilyet! – hallotta Robert szomorú hangját és látta amint a férfi keze elindul felé, de félúton megáll.

Ekkor megfogta és az arcához húzta. A férfi ujjai végigszaladtak a már halványuló sebhelyén majd megsimogatták arcát.

Az érzés kevésbé volt számára kellemetlen, mint azt gondolta.

• Nem muszáj mellettem maradnod! Nem tudom, mikor jövök rendbe, hogy leszek-e valaha olyan, mint amilyennek megismertél, az arcom pedig…

• Az arcod gyönyörű! Szeretlek, nem akarom, hogy ebben egy pillanatra is kételkedj!

• Nem kételkedem! – válaszolta Robertnek, és szerette volna azt mondani neki, hogy ő is szereti, de egyenlőre képtelen volt ezt kimondani.

Távol érezte magától a férfit, és fogalma sem volt visszatérnek-e azok az érzelmek, amiket a támadás előtt táplált iránta.

Teltek a napok, a hetek, a munkájában örömét lelte, és az éjszakái is kezdtek nyugodtabbak lenni. Sokat segített a családja oltalmazó szeretete és Robert csodálatos türelme és figyelmessége.

Egy nap a világítótoronynál sétáltak, már hideg volt, nagykabát, kesztyű és sapka volt rajtuk.

Egyszer csak szembe állt Roberttel, lehúzta a kesztyűjét és megsimogatta a férfi arcát, hüvelykujját végigfuttatta az ajkain, majd lábujjhegyre állt és rövid csókot adott neki.

Mikor kinyitotta a szemét és Robert szemébe nézett, látott benne mindent, ami ekkor átvonulhatott a férfin. Meglepetést, örömet, vágyakozást és szerelmet. Úgy érezte ezután álmaiban Ben őrült tekintete helyett, ezt a szempárt fogja látni.

• Miért kaptam? – kérdezte Robert.

• Csak úgy! – mosolygott és elszalad a férfi elől.

Ettől a naptól fogva érezte úgy, hogy napról-napra javul az állapota és kezdi megtalálni azt a vidám lányt, aki volt.

A kapcsolata Roberttel kezdett újra felépülni. Nagyobbat dobban a szíve, ha a férfi megjelent az irodában, hiányzott neki, ha néhány napra elutazott.

Az idő telt, a szálloda kezdte megmutatni végleges arcát, és ő azon gondolkodott, mi lesz, ha befejezi a munkát itt. Nem volt kedve visszamenni New Yorkba.

Egy nap Roberttel a szállodában dolgoztak, és a férfi ezt mondta neki:

• Gondolkodtam azon, amit még akkor mondtál, mikor megemlítettem neked a szállodát.

• Mit mondtam? – kérdezte a férfit, mert fogalma sem volt mire célzott.

• Arra, hogy nem kell feltétlenül azonnal túladnom rajta, üzemeltethetném is.

• Ó! – lepődött meg. Nem gondoltam, hogy komolyan fontolóra veszed a dolgot.

• Pedig fontolóra vettem! – mosolygott Robert. Egész jó ötlet volt.

• Ez azt jelenti, hogy megpróbálod?

• Megpróbáljuk! Csak veled együtt vágok bele!

Anna annyira megörült ennek a hírnek, hogy Robert nyakába ugrott és csókolta a férfit, aki mohón viszonozta, karjai a dereka köré fonódtak és egyre szorosabban húzta magához.

Aztán Robert elhúzódott tőle és félve nézett rá.

• Nincs semmi gond! – nyugtatta meg a férfit. Menjünk el hozzád!

• Biztos? – kérdezte Robert.

• Igen, biztos! – mondta határozottan.

Út közben hazaszólt az édesanyjának, hogy ne várja éjszakára haza, Roberttel lesz. Az autóban ülve kicsit ideges volt, és a szállodába érve ez az idegessége még inkább fokozódott, amit Robert észre is vett.

• Ha meggondoltad magad semmi gond, én tudok várni – mondta neki.

• Nem, nem gondoltam meg! Csak úgy érzem magam, mintha még soha nem lettem volna veled, sőt senkivel. Tudom butaság – hajtotta le szégyenlősen a fejed.

• Nem butaság! – fogta meg a kezét Robert, majd megcsókolta.

Robert mozdulatai lassúak és gyengédek voltak. Néhány perc múlva meztelenül feküdtek egymás mellett az ágyban és szorosan bújtak össze. Érezte a testén a férfi simogatását, csókjait, ami lázba hozta és kívánta a férfit. Robert felülre került és a vágytól reszketett a teste, de még most sem merte a magáévá tenni.

• Nyugodtan! Nem lesz baj! – mondta neki.

Robert erre várt és csak ezután vette teljesen birtokba a testét. Néhány mozdulat után feltörtek benne az emlékek, az ahogy Ben vadul és fájdalmasan hatolt belé. Elfordította a fejét, és megfeszült a teste. Robert azonnal észrevette és mozdulatlanná vált, csak ölelte.

• Szeretlek! – súgta a férfi halkan a fülébe.

Robertre nézett és elmosolyodott.

• Én is! – mondta és megsimogatta az arcát, majd megcsókolta.

Ez a csók egyre szenvedélyesebb lett, Anna teste kezdett ellazulni, a rossz gondolatok eltűnni a fejéből, és már csak Robertre koncentrált.

Sokáig szeretkeztek, újra felfedezve egymás testét mindenféle gátlás nélkül.

Egy ideje már feküdtek egymás mellett, szorosan összebújva, mikor maga sem tudta honnan jött a kérdés, csak úgy feltette.

• Miért adtad el a lakásodat New Yorkban, és miért vettél családi házat?

• Mert tudtam, hogy az neked sokkal jobban tetszett volna.

• Nekem? Akkor még semmi közünk nem volt egymáshoz, javában vőlegény voltál.

• Igen formailag az voltam, de a szívem már akkor is a tiéd volt. Megláttam azt a házat, és tudtam, hogy nagyon tetszene neked, így megvettem, abban a reményben, hogy egyszer ott élünk majd.

• Hm! – morogta.

• Csak ennyit reagálsz? – kérdezte nevetve Robert.

• Csak azon gondolkodtam, hogy te már akkor biztos voltál abban, hogy mi egyszer együtt leszünk, én meg mennyit gyötrődtem, és mennyire próbáltam elterelni rólad a gondolataimat.

• Tudom, hamarabb kellett volna lépnem, és talán nem történt…

• SSS! – tette a férfi szájára az ujját. Mi semmiről nem tehetünk, csak egyszerűen gonosz emberekkel hozott össze a sors bennünket.

• Soha nem gondoltam volna egyikőjükről sem.

• Lehet külön-külön egyik sem tett volna ilyesmit, de így együtt felerősítették egymásban a gonoszt. De beszéljünk másról. Szóval azt mondod, próbáljuk meg a szállodát üzemeltetni?

• A te ötleted volt.

• Mi van, ha nem jön be és nem tudunk megélni belőle.

• Én nem hagyok fel az ingatlanforgalmazással.

• Te visszamész New Yorkba? – kérdezte hatalmas megdöbbenéssel a hangjában.

• Nem, dehogy hagylak itt! – nézett Robert a szemébe, majd röviden megcsókolta. A környező városokra gondoltam, és természetesen, ha lesz olyan ingatlan, amit be kell rendezni, számítok rád!

• Ez nagyon jó lenne!

• Jó is lesz! – mondta bizakodással a hangjában a férfi.

• Nem akarsz itt venni magadnak egy házat? Nem kéne már ebben a panzióban laknod.

• Már ki is néztem egy házat magunknak.

• Azt akarod, hogy én is odaköltözzek?

• Igen, nagyon szeretném! – csókolta meg Robert, de ez a csók már nem volt olyan rövidke, mint az előző.

Még beszélgettek és tervezgették a jövőjüket egészen addig, míg el nem aludtak.

A következő hetek boldogan sok munkával telt számukra.

Mire a szállodájukban minden elkészült készen arra, hogy fogadják a vendégeket kitavaszodott. A megfelelő marketingjüknek köszönhetően már voltak foglalásaik, és Cami leköltözött, hogy a szállodában dolgozzon vele együtt. Ennek nagyon örült, mert hiányzott neki a lány és így a testvéréhez is közel lehetett.

Robert is megvett egy nagyon szép kis házat, ami nem messze a szállodájuktól volt. Beköltöztek, kényelmesen berendezkedtek és igazán boldogok voltak együtt.

Egy nap Annát levél várta otthon, a bíróságról küldték neki. Már akkor görcs állt a gyomrába mikor meglátta a borítékot. Tudta, hogy csak is azért küldhették, mert kitűzték a tárgyalás napját és vallomást kell tennie.

A tárgyaláson Carolyn és Ben védőügyvédje arra építkezett, hogy ő mennyire rossz, mennyire erkölcstelen és mennyi fájdalmat okozott mindkét vádlottnak, és hogy ebből indult minden. Ezek után még vallomást kellett tennie és a védőügyvéd úgy beszélt vele, mintha ő lenne a bűnöző. Azzal is meg kellett birkóznia, hogy elviselje Ben és Carolyn jelenlétét.

A tárgyalás végére nagyon meggyötörtnek, megalázottnak érezte magát. Kellett néhány nap, sőt hét, hogy érzelmileg újra helyrebillenjen.

Ben és Carolyn hosszú-hosszú évekre börtönbe került, ez elégtétel volt számára, de nem tette meg nem történtté az eseményeket, és ahányszor tükörbe nézett, állandóan újra- és újra eszébe jutott minden.

Ezért döntött úgy hogy keres egy plasztikai sebészt, és megpróbálja rendbe hozatni az arcát. Igaz tisztában volt azzal, hogy tökéletesen eltüntetni nem lehet, de abban bízott, ha halványabb lesz a seb, ritkábban fog eszébe jutni a múlt.

Robert a legjobb társnak bizonyult, akit csak maga mellé kívánhatott. A szálloda igazán jól működött, nagyon élvezte az ezzel járó kihívásokat. A lakberendezéstől sem szakadt el teljesen, így igazán kereknek érezte az életét.

Egy nap Roberttel és a testvéreivel a világítótoronynál sétáltak, mikor a fiúk odaszaladtak hozzá, és valami volt a kezükben.

Stephen egy összehajtogatott papírlapot tartott a kezében, amit idegesen hajtott szét és vigyázzba állva elkezdte olvasni:

„Drága Annám!

Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettelek. Mióta megláttalak Karen boltjában, azóta a létező összes érzelem átvonult rajtam. Volt, amitől a pokolban éreztem magam, volt, ami a mennyekbe emelt, de mindegyik megtapasztalására szükség volt ahhoz, hogy most ezt érezhessem irántad.

A világon mindennél jobban szeretlek!

Hozzám jössz feleségül?”

Stephen ekkor meglökdöste Johnt, aki a kezében tartott kis dobozt, kicsit ügyetlenül kinyitotta és felé tartotta.

Ekkorra már Robert is ott állt mögöttük, és izgatottan, válaszra várva nézett rá.

Ő lehajolt a fiúkhoz és úgy súgta a fülükbe, hogy Robert ne hallhassa.

• Mondjátok meg neki, hogy a válaszom igen, és hogy nagyon-nagyon szeretem!

A fiúk már kiáltották is azt, amit ő az előbb megsúgott nekik.

Robert átölelte és megcsókolták egymást!

VÉGE