Anna (1. fejezet)

1. fejezet

Anna izgatottan ébredt fel, még a telefonja ébresztőjét sem várta meg. Gyorsan lezuhanyozott, megfésülte vörös haját, bekente az arcát fényvédő krémmel, abban reménykedve, hogy a napfény nem csal több szeplőt az arcára, felvette a már előre kikészített ruháit, evett pár falatot és sietett a buszmegállóba.

Több mint 8 órás utazás várt rá New Yorkig, de annak érdekében, hogy elérje a célját nem tartotta soknak.

Annak is örült, hogy végre kiszabadulhat egy kicsit Fairport Harborből. Szerette ezt a kis települést ahol élt, de itt nem válhatott azzá, akivé akart.

Körülbelül háromezer ember élet ebben a kis faluban, ami az Erie tó mellett feküdt. A falu látványossága a két világítótorony volt, amiből az egyik már múzeumként üzemelt, ahol több lelet is található a valamikor itt élő Eire indiánoktól. A másikat pedig az Egyesült Államok parti őrsége üzemeltette. Anna sokszor elsétált mindkettőhöz, és mindig úgy érezte varázsa van ezeknek az épületeknek.

Sok magyar élt itt, Anna nagyszülei is Magyarországról származtak. Így az angol mellett a magyart is folyékonyan beszélte, otthon sokszor ezt a nyelvet használták.

Turisták is megfordultak a nyári időszakban, de alapjában véve egy csendes kis hely volt. Igazából szerette ezt a kis várost, csak azt sajnálta, hogy lakberendezőként egy ilyen kis településen nem tudott mit kezdeni magával. Az itt élő embereknek nem volt szükségük ilyesmire.

Már több mint két órája zötykölődött a buszon, és azon gondolkodott, hogy is adja majd elő a főnöknőjének az ötleteit. Egy boltban dolgozott ahol ruhákat és ékszereket árultak. Egy igazán átlagos munka volt egy igazán átlagos boltban. Ő most éppen arra készült, hogy ebből az átlagos boltból egy menő üzletet alakítson ki. Azért utazik New Yorkba, hogy megnézze milyenek a hasonló termékeket forgalmazó boltok kirakatai, és belső kialakításuk. Úgy gondolta inspiráló lesz számára ez az út, nem lemásolni akarta a látottakat.

Délután négy óra volt, mire végre megláthatta az első olyan kirakatot, ami megfogta, és beindította a fantáziáját. Este tízig szinte egyfolytában rótta az utcákat, mindent lefényképezett, bement az üzletekbe és szívta magába a látottakat.

Iszonyú fáradtan esett be a szállodába, ahol éjszakára szobát foglalt magának. Ahogy lefeküdt, szinte azonnal el is aludt. A kirakatok az álmába is befészkelték magukat, de ebben a szürreális álomban nem ember volt, hanem kirakati baba, és megfigyelt minden őt mustráló embert. Sokan voltak, mindenfélék, nők, férfiak, fiatalok, öregek. Mindegyik megbámulta és neki mozdulatlanul kellett tűrnie a bámészkodást, a megjegyzéseket.

A reggeli ébredésekor kellett pár pillanat, hogy rájöjjön, hogy ő valójában nem is bábu. Fáradtnak érezte magát az éjszakai furcsa álma után. De összeszedte magát és átnézte a fényképezőgépében milyen képeket készített előző nap. Tetszett neki amit látott, így a kedve is sokkal jobb lett és egy órán belül ismét az utcákat rótta újabb motiváló látnivalók után.

Rövidesen egy hatalmas bútoráruház előtt ment el, és nem bírta ki, hogy ne nézzen be. Igaz az volt a terve, hogy csak gyorsan végigszalad az üzleten, de a hátralévő idejét itt töltötte el. Imádta a bútorokat és a kiegészítőket nézegetni. Szárnyalt a fantáziája, elképzelte melyik bútorhoz milyen kiegészítőt tenne, és az milyen helyiségbe, milyen fényviszonyok mellett lenne a legszebb.

Mikor az órájára nézett már csak annyi ideje maradt, hogy visszarohanjon a szállodába, kijelentkezzen és mennie is kellett a buszhoz. A visszaúton a képeket nézegette, amiket készített, és kezdett összeállni a fejében, hogy hogyan is kellene az üzletnek kinéznie, ahol dolgozott.

A következő hetet azzal töltötte, hogy munka után behúzódott a szobájába és a terveken dolgozott. Igaz kistestvérei sokszor beszaladtak hozzá és kérdezgették, hogy mit csinál és próbálták elcsalni, hogy játsszon velük.

Imádta az ikreket, így legtöbbször sikerrel is jártak a fiúk. Nagy korkülönbség volt köztük, ő már huszonkét éves volt a fiúk – Stephen és John – pedig csak négyévesek. A szüleikkel együtt sikerült is egy kicsit elkényeztetni őket, de annyira aranyosak voltak, hogy szinte semmit nem tudott tőlük megtagadni. Sokszor inkább a gyermekeinek érezte őket, nem a testvéreinek.

Ennek ellenére is kész lett szombat estére mindennel. Logót tervezett, látványtervet készített a számítógépen, szórólapokat készített. Még egyszer átnézett mindent, és úgy érezte ezzel talán sikerül meggyőznie a főnöknőjét.

Vasárnap az ikrekkel ismét a világítótornyoknál sétáltak. Sikerült a világítótornyos mániáját rájuk ragasztania. Már a szobájukban is ki kellett tenni mindkettő képét, ugyan úgy, ahogy nála is van. Természetesen a kirakat és a bolt belső berendezésének tervezésénél sem hagyta ki ezt a momentumot.

Stephen és John rendesen kifárasztották. Fogalma sem volt, hogy ezeknek a picike gyerkőcöknek honnan van ennyi energiájuk. Este fáradtan feküdt le, de mégsem tudott elaludni. Azt próbálta kitalálni, hogy hogyan adja elő majd a mondandóját.

Reggel annak ellenére is korán ébredt, hogy későn tudott csak álomba merülni. Felöltözött, reggelizett, még indulás előtt benézett a kicsikre, akik édesen aludtak, majd vett egy nagy levegőt és elindult.

A főnöknője Karen, ötven év körül volt, jól megértették egymást, Anna szerette, de fogalma sem volt mit fog szólni az ötleteihez.

A forgalom ezen a délelőttön sem volt túl nagy, így előhozakodott az üzlet átrendezésével. Mindent megmutatott, amit az elmúlt hét folyamán kidolgozott.

Karen szó nélkül hallgatta végig a mondandóját, közben ő próbált valamit leolvasni az arcáról, de nem sikerült.

Mikor befejezte feszülten várta, hogy Karen megszólaljon.

• Mikor találtad ezt ki? – kérdezte.
• Már egy ideje gondolkodom rajta, de a múlthét végén elutaztam New Yorkba, hogy ötleteke gyűjtsek, és utána mindent kidolgoztam.
• Nem is tudom, mit mondjak – hallotta Karen közömbös hangját.
• Csak egy ötlet volt – mondta kicsit szomorúan.

Ekkor Karen arcán mosoly jelent meg és átölelte.

• Igen egy csodás ötlet! – mondta neki. Mikor akarsz nekikezdeni?
• Komolyan mondod? – kérdezte Karent bizalmatlanul.
• Igen, komolyan. Nagyon tetszik amit mutattál, és igazad van abban, hogy a kirakat a leghangsúlyosabb rész, melynek tükröznie kell az üzlet belső hangulatát és színvonalát.
• Igen, a kirakati dekorációval kell gondoskodnunk arról, hogy az embereket kellemes benyomás érje, és ez elég hatásos kell legyen ahhoz, hogy bejöjjenek és vásároljanak. A vásárlások 70%-a nem tervezett vásárlási döntés. Elmennek egy kirakat előtt, és ha megfelelő impulzus éri őket, vásárolni fognak – melegedett bele a témába. Meglátod a kirakat forgalomra gyakorolt hatása azonnal érzékelhető lesz.
• Valóban nagyon szépen megterveztél mindent.
• Figyelembe vettem, hogy a kirakat városképet alakító tényező is, valamint ízlésformáló és nevelő hatású.
• Akkor mikortól neveljük Fairport Harbort? – nevetett Karen.
• Két hét alatt elkészülök mindennel. És az interneten való terjesztéshez mit szólnál?
• Csináljuk, haladni kell a korral!
• Ok, akkor ha az üzlet kész abba is belevetjük magunkat!
• Rendben! – ölelte meg ismét Karen. Te irányítod a munkálatokat, mond, hogy mit csináljak.
• Ok, szólni fogok!

A következő két hét volt eddig élete legjobb időszaka. Megvalósíthatta, amit elképzelt. Jó volt látnia, hogy válik egy átlagos kis ruhabolt az ötletei és a munkája nyomán egy modern, ízléses, esztétikus üzletté.

Karen is kivette a részét a munkálatokból. A tervek elkészítésénél figyelt arra, hogy a boltban már meglévő berendezésből minél kevesebbet keljen kicserélni. Inkább átalakították, felújították, és átrendezték. Nem szerette, ha olyan dolgokat dobnak ki az emberek, amik még használhatók.

Mikor mindennel elkészültek elégedetten néztek szét a boltban.

• El sem hiszem, hogy ez ugyan az a bolt! – szólalt meg Karen.
• Nagy változás, az biztos! – válaszolta. Viszont lenne itt még egy dolog, amit eddig nem említettem.
• Mi az? – nézett rá kérdőn Karen.
• A raktárt is át kellene egy kicsit alakítani. Nem sokat kellene rá költeni, és sokkal jobban elférnénk.
• Csináljuk, ha már benne vagyunk, legyen minden tökéletes!

A következő héten éppen nagyban méricskélt egy létra tetején állva a raktárban, mikor Karen jött be hozzá.

• Egy férfi keres.
• Engem? – kérdezte meglepetten.
• Azzal szeretne beszélni, aki a kirakatot rendezte.
• Akkor mondd meg neki, hogy te csináltad, és nyögje ki mit akar, én most nem mászom le innen – mondta Karennek, és folytatta a mérést.
• Nem tehetem, nem én rendeztem be a kirakatot.
• Ok! – mondta, és kelletlenül mászott le a létráról.

Kiment a raktárból, és ekkor vette észre, hogy az ajtó nyitva maradt, és a férfi valószínűleg minden szót hallott, mert ott állt közvetlenül az ajtó mellet.

• Jó napot kívánok! – vette fel angyali mosolyát. Miben segíthetek?
• Jó napot kívánok! Robert Adams – nyújtott kezet Annának.
• Anna Smith – mutatkozott be ő is, és gyorsan végigpillantott a férfin. Sötétbarna hajú, borostás, magas és elegáns volt, egész jóképűnek találta.
• Az ön munkája a kirakat?
• Igen az enyém.
• A belső dizájn is?
• Igen, az is az én terveim alapján készült az üzlettulajdonos segítségével.
• Tanulta a lakberendezést?
• Igen, de miért?
• Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy egy ilyen kisvárosban ilyesmivel fogok találkozni. Én ingatlanokkal foglalkozom, és most éppen olyanokkal, amik már régen a piacon vannak. Szükségem lenne egy profi lakberendezőre, aki úgy átalakítja, hogy vonzóvá váljon a vásárlók számára. Érdekelné ilyen munka?
• Igen, nagyon is – vágta rá gondolkodás nélkül.
• Van nálam az egyik lakásról néhány kép. Készítsen hozzá terveket, holnap megnézem, aztán megbeszélhetjük.
• Rendben, de mégis hol kellene dolgoznom?
• New Yorkban. Ez gond?
• Nem, nem hiszem – válaszolta tétován.
• Itt vannak a képek, holnap ugyan ilyenkor megfelel, hogy megnézzem a terveket?
• Igen persze.
• Akkor jó munkát és holnap találkozunk.
• Rendben! Viszlát! – mondta Anna, de közben nem nézett a férfira, hanem a képeket vette szemügyre.

Karen lépett mellé és ő is rápillantott a kezében tartott képekre.

• Ez hatalmas lehetőség neked – mondta Annára nézve.
• Igen az! – válaszolta lelkesen. El sem hiszem, hogy ilyen lehetőség előtt állok.
• Menj haza nyugodtan és tervezgess.
• Köszi, de először lemérem a raktárban amit kell, leadom az asztalosnak a méreteket. Utána viszont rohanok haza.
• Csak most gondolok bele, ha ez neked sikerül itt maradok a boltban egyedül.
• Tudom, de hamar fogsz találni majd a helyemre valakit. A kirakatot meg átrendezni haza fogok jönni.
• Megegyeztünk – mosolygott Karen.
• De ne szaladjunk így előre, lehet nem is lesz belőle semmi.
• Dehogy is nem, ha nem tetszene neki a munkád nem jött volna be. Egy átlagos lakberendezőt bárhol találhatott volna.
• Igazad lehet! Na de megyek és gyorsan befejezem amit kell, aztán nekilátok a terveknek.

Két órán belül már a szobájában ült és a képeket nézegette. Egy hatalmas lakás volt, sok helyiséggel, ami a jelenlegi berendezéssel valóban nem volt túl vonzó. Először nyugodtan átgondolta mit hogyan is kellene csinálnia. Persze csak így képek alapján sokkal nehezebb dolga volt, mintha tényleg látta volna a lakást, de próbálta így is a legjobbat kihozni magából.

Éjfél elmúlt, mire úgy érezte kész van mindennel. Az ikrek ezen az estén is próbálták egy kis játékra rábírni, de annyira fontos volt neki ez a lehetőség, hogy nem engedett a kísértésnek. Megkérte az édesanyjukat, hogy figyeljen a fiúkra, hogy ne zavarják.

Mikor az anyja megtudta mi történt vele, nagyon örült neki. Azt sajnálta, hogy távol lesznek egymástól, de tudta, hogy mennyire szeretne lakberendezéssel foglalkozni.

Reggel még egyszer átnézett mindet, és idegesen indult munkába. Alig várta, hogy a férfi megérkezzen, és megnézze mit hozott össze.

Robert a megbeszélt időpontban meg is jelent az üzletben.

• Jó napot kívánok! – köszöntötte őket, mikor belépett.

Ők viszonozták a köszönést, és Karen bement a raktárba, mintha valami dolga lenne, de tudta, hogy csak azért teszi, hogy nyugodtan beszélhessen a férfival.

• Sikerült kitalálnia valamit? – kérdezte tőle Robert.
• Igen! Itt van minden a gépemen – és megmutatta a terveket, melyik helyiséget minek rendezné be milyen bútorokkal, milyen kiegészítőket és milyen textíliákat használna.

A férfi egy szót sem szólt, míg nem látott mindent. Mikor befejezte tekintetét a képernyőről lassan Annára emelte. Ő izgatottan várta, hogy végre megszólaljon, és megtudja, hogyan folytatódik az élete.

• Nagyon szép munka. Tetszik, amit kitalált. Remélem a valóságban is ilyen jól fog mutatni minden.
• Ez azt jelenti, hogy…
• Igen, ez azt jelenti, hogy alkalmazom. Ennek a lakásnak tíz nap múlva ilyen állapotban, ahogy a gépén van, a piacon kell lennie.
• Tíz nap? – kérdezte meglepetten.
• Igen, itt minden nap komoly veszteséget jelent. Holnapra New Yorkban kellene lennie.
• Ez csak ezt az egy munkát jelenti?
• Nem, nem. Amennyiben a kész munka is ilyen jó lesz, mint ahogy a terveken mutat, akkor folyamatosan lesz munka, ahogy befejezzük az egyiket, kezdjük a másikat.
• Valahol még szállást kell keresnem és…
• Szállást én biztosítok, a város egész jó részében. Itt a cím, és a fizetés is, amit ajánlani tudok ezért a munkáért– belenyúlt a zakója zsebébe, egy cetlit vett elő, és átadta.

Elvette tőle és ránézett. A szám, amit látott rajta egész jó volt, igaz tudta bármi is állna azon a papíron, a válasza igen lenne.

• Nos? Megfelelőnek tartja?
• Igen!
• Ok, akkor csomagoljon és indulhatunk.
• Máris?
• Igen, amint mondtam az idő pénz. Mikorra tud elkészülni?
• Egy órán belül kész vagyok.
• Hová menjek magáért?

Megadta a szülei lakcímét, elbúcsúzott Karentől, és rohant haza. Gyorsan összepakolt mindent, ami eszébe jutott. Felhívta a szüleit és telefonon keresztül köszönt el tőlük. Még be sem fejezte az édesapjával a telefonálást, mikor látta, hogy Robert autója áll meg a házuk előtt.

Néhány perc múlva már a férfi mellett ült.

• Kérhetnék egy szívességet? – kérdezte tőle.
• Igen persze – válaszolta a férfi.
• A testvéreim az óvodában vannak, szeretnék elbúcsúzni tőlük. Odavinne, csak néhány utcányira van.
• Óvodások? – kérdezte a férfi tőle meglepetten.
• Igen! – válaszolta kurtán.
• Rendben, mondja merre menjek.

Anna elnavigálta az oviig és kipattant az autóból mikor odaértek. A gyerekek épp az udvaron voltak. Szólt az óvónőnek, hogy azért jött, hogy elbúcsúzzon a fiúktól. Míg ő az óvónővel beszélt Stephen és John észrevették és odarohantak hozzá.

Leguggolt hozzájuk, és mindkettőjüket magához ölelte. A gyerekek rögtön azt kérdezték miért van ott. Azt hitték haza akarja őket vinni.

• Nem viszlek most el benneteket. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek, mert elutazom néhány hétre. Munkát kaptam New Yorkban.
• Azért mert mi az este nyugton hagytunk? – kérdezte Stephen.
• Igen, mert olyan ügyesek voltatok és csendben maradtatok.
• Ó, kár hogy nem rosszalkodtunk, akkor most itthon maradnál velünk – fogta meg a kezét John.
• Visszajövök rövidesen, de addig is minden este felhívlak benneteket.

Szorosan magához ölelte a fiúkat és megpuszilgatta őket.

• Mennem kell, legyetek jók! Megígéritek? – kérdezte tőlük mosolyogva.
• Igen, jók leszünk! – válaszolták egyszerre.
• Sziasztok! – nyomott még egy puszit az arcukra.

Kiment, beült Robert mellé az autóba és könnyes szemmel nézte a fiúkat, még soha nem volt tőlük távol, és tudta, hogy nagyon fognak neki hiányozni.

Gyorsan megtörölte a szemét, nem akarta, hogy Robert meglássa.

• Ikrek? – kérdezte a férfi.
• Igen, egypetéjűek, és nem csak külsőre egyformák, pontosan egyforma rosszcsontok is – mosolygott.

Ebben a pillanatban a férfi kezén megcsillanó karikagyűrűre esett a tekintete.

• Látom házas, van gyereke?
• Nincs gyerekem, és még nem vagyok házas.
• De, ahogy látom ez az állapot már nem sokáig fog tartani.
• Így igaz! – húzta félre mosolygásként a száját a férfi.
• Mikorra tervezik az esküvőt?
• Még nincs konkrét időpont.
• Értem! – mondta és nem is feszegette tovább ezt a témát.

Néhány percnyi csend után a férfi szólalt meg először.

• Mostantól kezdve sok időt fogunk együtt tölteni, így azt hiszem kényelmesebb lesz, ha tegeződünk. Szia! Robert vagyok! – nyújtotta felé ismét a kezét, miközben hatalmas mosolyt villantott.
• Szia! Anna! – fogta meg a feléje kinyújtott kezet.

A városba vezető hosszú úton sokat beszélgettek, többnyire a lakberendezés volt a fő téma, mivel kiderült, hogy Robert is tanulta. Anna megtudta, hogy a férfi leendő apósa vitte bele az ingatlanszakmába, és egész jól ment neki, szerette csinálni.

Az utat közel hét óra alatt tették meg. Útközben kétszer is megálltak, és bekaptak néhány falatot. Nagyon örült, mikor végre megérkeztek és kiszállhatott az autóból. Iszonyú fáradtnak érezte magát, pedig neki vezetnie sem kellett.

Robert kivette a csomagjait az autóból és felmentek a lakásba. Az ajtóban a férfi a zsebéből előhalászta a kulcsokat, kinyitott az ajtót és Annát előre engedte.

Tetszett neki, amit bent látott. Egy rendezett barátságos kis lakás volt, szép bútorokkal.

• Köszönöm! – mondta mikor Robert letette a csomagjait a padlóra.
• Reggel 8-ra itt leszek érted. Megnézzük a lakást, és megbeszéljük a részleteket.
• Rendben!
• Szia! – köszönt el tőle a férfi és elment.

Mikor becsukódott utána az ajtó, Anna lerogyott a legközelebbi székre, és csak járatta a szemét körbe a lakáson.

Nagyon örült neki, hogy itt lehet. Végre valóra vált az álma, és azzal foglalkozhat, amivel mindig is szeretett volna.

Hazatelefonált, hogy rendben megérkezett, és beszélt néhány szót a testvéreivel is. Miután letette a telefont, felállt, és körbenézett a lakásban.

Ezen a helyiségen kívül, ami magában foglalta a konyhát, étkezőt és a parányi nappalit, volt még egy kis háló és egy fél fürdő.

Látszott, hogy egy ideje üresen állt a lakás, poros volt minden és zárt volt a levegő. Úgy döntött keres a közelben egy boltot, vesz néhány tisztítószert és gyorsan kitakarít.

Két óra múlva fáradtan rogyott a kanapéra. Mindent áttörölgetett, lefertőtlenítette a fürdőt, kipakolta a ruháit.

Végül kitette az ikrek fotóit, megállt az ablak előtt és a város fényeit nézte. Ebben a pillanatban felnőttnek érezte magát. Eddig mindig a szülei házában lakott, semmit nem tett a tudtuk nélkül és igazából úgy élt otthon, mint egy gyerek. Most lesz lehetősége először kipróbálni milyen is igazán önállónak lenni.

Már tizenegy óra is elmúlt, mire ágyba került. Hamar elaludt, és álmában a kis garzonlakást rendezte át, mindenféle érdekes bútorokat rakott bele, és csak mikor kész volt mindennel jutott eszébe, hogy ezt meg sem beszélte Roberttel. Ezért ideges volt, nem tudta mit fog szólni a férfi, ha megtudja. Mikor az ébresztő megszólalt nyugtalanul ébredt, még mindig az álma hatása alatt volt. Ez gyakran előfordult vele, hogy olyan intenzíven álmodott, hogy ébredés után is benne maradtak a többnyire kellemetlen érzések.

Meleg napnak ígérkezett, ezért csak egy rövidnadrágot és egy pólót vett fel, és eltett egy hosszú ujjú blúzt, mert a fehér bőre miatt könnyen leégett, és vigyáznia kellett magára. Pontban nyolckor már a ház előtt állt, de még Robertet nem látta sehol. Néhány perc múlva gördült az autója a ház elé.

• Bocsi! Őrült forgalom van megint.
• Szia! Semmi gond.
• Útközben felvesszük a húgomat. Most érettségizett, és ő is lakberendezést akar tanulni. Mondtam, hogy segíthet neked, hogy lássa mire is vállalkozik. Remélem nem gond.
• Nem dehogyis, legalább lesz segítségem.

Pár utcával arrébb egy szép kertes ház előtt állt meg, és felhívta a testvérét, aki egy percen belül már az autóban ült.

• Szia! Camila vagyok! – hallotta a lány kedves hangját.
• Szia! Anna!
• Robert mondta, hogy nagyon ügyes vagy. Igyekszem majd a segítségedre lenni, és ellesni pár dolgot tőled.
• Biztos ügyes leszel – mondta Camilának, és közben arra gondolt, hogy sokkal jobban szeret egyedül dolgozni, de nem mondhatja Robertnek, hogy ne vigye oda a testvérét, majdcsak elviseli valahogy.

Egy magas sok-sok emeletes ház előtt állt meg a férfi. Ennek a toronynak a negyvenkettedik emeltén volt a lakás, amit át kellett rendezniük. Mikor bementek nem pont olyannak látta, mint a képeken, mások voltak az arányok, a fényviszonyok sem igazán látszottak a képeken. Azonnal tudta, hogy kissé át kell alakítania a terveit, és ahogy szétnézett a bútorok között, talált jó néhányat, amit fel tud majd használni. Robert ebben a pillanatban, mintha tudná min gondolkozik megszólalt.

• Nemsokára jönnek a szállítók és az összes bútort elviszik.
• Ne – mondta neki. Van itt sok minden, amit fel tudunk használni. Felesleges helyettük újakat venni, vagy bérelni. Mert ugye bérelni fogjuk, amit lehet?
• Igen bérelni. De ezek a bútorok beleillenek abba, amit megterveztél?
• Valamennyi változtatást így is úgy is kell csinálni, mert más képről dolgozni, mint látni a helyiségeket.
• Rendben, akkor ha jönnek az emberek, mondd meg miket hagyjanak itt. Nézegessetek, nekem van egy kis elintézni valóm, délben visszajövök, hozok nektek egy autót, amit használhattok majd a munkához. Tessék erre a papírra leírtam a raktár címét, ahonnan bútorokat lehet bérelni. Itt a bankkártya amivel fizethettek, és a költségvetést felétlenül tartsátok be. Akkor jó munkát, majd jövök!

Robert kiment a lakásból, Anna pedig Camilával maradt. Igazából, csak most nézte meg a lányt. Igazán csinosnak találta, világos bőrével, kék szemével és sötétszőke hajával.

• Megmutatod milyen terveket csináltál? – kérdezte tőle.
• Persze – válaszolta és megmutatta a laptopján, hogy képzelte el berendezni a lakást.

Miután megnézték a terveket, a bútorokat vették sorra, mi az ami maradhat, és mi az aminek mennie kell. A szállítók délre mindent elvittek, és Robert is megjelent, ahogy ígérte.

Átadta az autó kulcsát, és pár percen belül el is ment, annyit visszaszólva még nekik az ajtóból, hogy este jön.