Újra látni a szerelmet (5. fejezet)

Másnap elment vásárolni, egy gyönyörű szép nyakláncot és karláncot vásárolt az anyukája szülinapjára, és felhívta Philipet is. Bocsánatot kért tőle, és belátta, hogy a testvérének igaza volt.

Vasárnap az édesanyjuknál ebédeltek a bátyjával együtt és természetesen kikerülhetetlen volt, hogy Philip ne hozakodjon elő azzal, hogy barátnője van. Na, az anyjának sem kellett több, hallgathatta, hogy mikor mutatja be, mennyire szeretné megismerni. Nehezen viselte, hisz szívesen bemutatta volna, és azt is szívesen elmondta volna, hogy gyermeket várnak, de még várni akart vele egy kicsit.

Természetesen szándékában állt elmondani, hisz ez úgy sem maradhat titok, és nem is akarta titkolni, hogy gyermeke lesz, de Kellyvel még ki kell alakítania azt a kapcsolatot, ami nem sérti a szerződést, és Kellynek is elfogadható.

A következő hetek arról szóltak, hogy ezt az egyensúlyt megtalálja. Minden nap beszélt Kellyvel, sokszor átment hozzá. Elvitte vacsorázni, egészséges ételeket vásárolt neki. Elkísérte az orvosi vizsgálatokra, viszont soha nem töltötte nála az éjszakát, soha nem mutatta ki igazán az érzelmeit, és soha nem mondta neki, hogy szereti.

Viszont úgy érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy bemutassa a szüleinek. Már kezdett Kellyn látszani a terhesség, így úgy döntött elmegy a szüleihez és elmondja a hírt. Philipet is odahívta, aki el nem tudta képzelni, hogy mit is akarhat közölni velük.

• Szóval azért jöttünk most itt össze, hogy elmondjam nektek, hogy gyermekem fog születni.
• Tessék? – mondta az édesanyja megdöbbenve.
• Igen, jól hallottátok!
• Mégis ki az anya?
• Kelly, egy nagyon kedves és aranyos lány.
• Hogy-hogy nem ismerjük?
• Hétvégén bemutatom!
• Ezt hamarabb is megtehetted volna! És mikorra várjátok?
• Négy hónap múlva!
• És mikor házasodtok össze?
• Soha!
• Soha??? – nézett rá az édesanyja értetlenül.
• Soha!
• Mégis miért?
• Mert így döntöttünk!
• Megkérted a kezét? – kérdezte tőle Philip, aki eddig meg sem szólalt.
• Nem!
• Miért? Nem szereted?

Majdnem rávágta, hogy nagyon-nagyon szereti, de nem tehette. Még nekik sem merte elmondani mit is érez igazán.

• Nem a papír a lényeg – mondta inkább helyette.
• Tisztában van vele Kelly milyen megbízhatatlan vagy?
• Nem vagyok megbízhatatlan.
• Nem tudom mikor változtál meg? Tudod te mekkora felelősség egy gyerek? Nem lesz több éjszakai tivornyázás a haverokkal, motorozás 200-al, minden éjszaka másik nő az ágyadban?
• Már most sincs!
• Meddig? Meddig tudsz majd így élni? Meddig tudsz csak Kelly mellett maradni, és a gyereked mellett?
• Örökké!
• Ne legyél már ilyen naiv! Soha nem tudtál normális életet élni, miből gondolod, hogy most menni fog?
• Te beszélsz nekem a normális életről? – csattant fel. Nincs egy barátod, sem egy barátnőd, nem csinálsz mást csak dolgozol, és hazamész aludni. Ennyiből áll az életed!
• Még mindig sokkal normálisabb, mint folyamatosan bulizni.
• Már nem úgy élek, a baleset óta nem ültem motoron!
• Ez még nem jelenti azt, hogy megváltoztál.
• Nem tudnál velem örülni a jó hírnek?
• Jó hír lenne, ha nem ilyen lennél, mint amilyen vagy! – pattant fel Philip az asztaltól. Kelly csak bízhat benne, hogy valóban megváltoztál! – kiáltotta még oda neki, majd kiviharzott az ajtón.

Ő az anyjára nézett bátorítást várva tőle. Azt szerette volna hallani, hogy tényleg képes arra, hogy apa legyen.

• Ne haragudj rá! Ő nem értheti még milyen szülőnek lenni, te máris érzed! Nem lesz semmi baj!

A Philippel történt veszekedés felzaklatta, ezért hálás volt édesanyja megnyugtató szavaiért. Mikor beszállt a házában a liftbe a 23-as gombot nyomta meg. Szüksége volt rá, hogy lássa Kellyt, hogy megnézze jól van-e, hogy azt tegye, ami a kötelessége. Kopogott, de az ajtó nem nyílt. Még egyszer kopogott, de most sem történt semmi. Elővette a telefonját és kikereste Kelly számát, de a telefont sem vette fel. Idegesen ment le a lakásába és ötpercenként hívogatta a lányt, de semmi nem történt. Két óra múlva ismét visszament a Kellyhez, de még mindig nem volt otthon. Fogalma sem volt mit tehetne. Most döbbent csak rá, hogy senkit nem ismer, aki Kellyhez közel áll. Sem a családját, sem a barátait, sem a kollegáit, senkit.

Idegesen ment haza és folytatta a telefonálgatást, de nem több sikerrel, mint eddig. Idegesen járkált fel-alá a lakásban, de semmit nem tudott tenni, és ez rettentően dühítette.

Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt, csak azon töprengett, hogy mennyivel másabb lehetne az élete, ha nem írja alá azt az átkozott szerződést. Már férj és büszke leendő apuka lehetne. Így meg ha valakinek elmondja hogy apa lesz, hitetlenkednek és csodálkoznak. Természetes, hogy Kelly senkinek nem mutatja be, hisz ahogy egyszer mondta a köztük lévő kapcsolat csupán a testiségből áll, se több se kevesebb. Legalább is Kelly ezt érzi. Nem tudhat azokról az érzésekről, amik majd szétfeszítik a nap minden egyes percében.

Reggel hétkor ismét Kelly számát hívta és végre felvette.

• Tessék?
• Hol vagy? Mi van veled? Egész éjszaka hívtalak!
• Nyugi! – mondta Kelly. Csak egy barátnőmnél aludtam!
• Miért nem tudok róla, és miért nem vetted fel a telefont?
• Nem vagyok köteles neked beszámolni semmiről. Én senki sem vagyok neked, úgyhogy csillapodj le!
• A gyermekem anyja vagy!
• Ez még nem jogosít fel téged semmire! Na szia! – tette le Kelly a telefont.

Úgy érezte megőrül! Ő senki nekem? – kérdezgette magában. Hogy mondhat ilyet! Szeretem, mindennél jobban, az életemnél is jobban. Bárcsak, bárcsak elmondhatnám!

Az elmúlt hónapokban sok mindenen ment keresztül, ami megterhelte az idegrendszerét, és alaposan felbolygatta az idegeit, de a mögötte lévő éjszaka és a reggeli beszélgetése Kellyvel mindennek a teteje volt.

• Nem bírom tovább! – mondta hangosan.

Felöltözött, beült az autójába és nem a saját munkahelyére hajtott, hanem a kórházhoz. Azzal az elszántsággal, hogy mindent elmond Kellynek. Elmondja, hogy ő és a baba a legfontosabbak neki, és hogy szereti. Nem érdekli mi következik! Nem teheti ezt tovább sem magával, sem Kellyvel.

Felszaladt a lépcsőkön, és a folyosón is sietve haladt végig. Benyitott a terembe, ahol a lány szokott dolgozni.

Most is ott volt, a páciensével beszélgetett. Ahogy meglátta a fehér ruhában, felkötött hajjal, kerekedő pocakkal a szemét könnyek mardosták. Úgy érezte kettészakad a súly alatt, amit azóta hordoz magával, mióta Kellyt megismerte. Az hogy nem mondhatja el amit érez, nem tölthet vele egy éjszakát, nem szeretheti úgy, ahogy szeretné, és ahogy megérdemelné most mind egyszerre kerítette hatalmába.

Visszalépett a folyosóra, letörölte a kigördülő könnycseppeket, és megpróbálta összeszedni magát.

Ismét úgy érezte nem kockáztathat, látni akarta a gyermekét. Így mire ismét belépett és odament Kellyhez, valamelyest összeszedve magát, mást mondott, mint amire otthon készült.

• Szia!
• Te mit keresel itt? – kérdezte Kelly meglepve mikor meglátta.
• Csak személyesen akartam beszélni veled.
• Most nem érek rá!
• Csak néhány perc lenne az egész.
• Rendben! – odahajolt a betegéhez és bocsánatot kért tőle, majd követte a folyosóra. Nos, mit akarsz?
• Csak szeretném elmondani, hogy nagyon aggódtam érted az éjszaka. Nem tudtam mi lehet veled, attól tartottam valami gond van a babával.
• Ne aggódj, a fiad tökéletesen jól érzi magát! – mondta hideg hangon.
• Fiú?
• Igen!
• Honnan tudod, az utolsó ultrahangon nem látszott.
• Azóta voltam!
• Nélkülem?
• Igen, nélküled!

Ez annyira rosszul esett neki, hogy ismét vissza kellett tartani a könnyeit. Annak ellenére, hogy Kelly volt terhes neki voltak érzelmi kitörései.

• Értem. Azt viszont megbeszélhetnénk, hogy ha máskor nem alszol itthon, tudasd velem.
• Rendben!
• Nem kellene már dolgoznod! Elég nagy a pocakod! – és megsimogatta Kelly hasát.

Talán ez volt az első, hogy ilyet tesz és ettől is hihetetlen érzések kavarogtak benne.

• A hónap végéig maradok!
• Rendben! Most én is indulok dolgozni, majd este átmegyek hozzád, addig is vigyázz magadra! – mondta, de a kezét még most sem vette el.
• Ok, jó munkát!

Csak most vette le a kezét Kelly pocakjáról és elindult. Hallotta, ahogy Kelly kinyitja a kórterem ajtaját és bemegy. Benne még mindig az az érzés kavargott, amit akkor érzett mikor megérintette a hasát. Nem tudná elmondani milyen volt, mit érzett, csak azt, hogy ezt sokszor meg fogja ismételni, míg a kisfia meg nem születik.

Hétvégén bemutatta Kellyt a szüleinek és igyekezett úgy viselkedni, mintha egy pár lennének. Természetesen nem az okozott neki nehézséget, hogy kedves legyen vele, hanem az, hogy ne legyen túl kedves. A szüleinek, és ha jól látta még Philipnek is elnyerte a tetszését Kelly. Kellemesen telt a délután, már nyolc óra is elmúlt, mire hazaértek. Felkísérte a lakásába és mikor beértek nem szólt egy szót sem, csak átölelte és magához húzta. Mohón csókolta meg, és már vetkőztette is. Kelly egyáltalán nem tiltakozott, odaadóan szerelmeskedett vele.

• Te nem akarsz bemutatni a családodnak? – kérdezte az ágyban fekve az együttlétük után.
• Még nem tudom!
• Nem kíváncsiak a gyermeked apjára?
• Ha tudnák, hogy gyermeket várok, biztos azok lennének.
• Micsoda? – döbbent meg. Még nem tudják, hogy terhes vagy?
• Nem!
• Miért nem mondtad el nekik?
• Az szüleim elég maradiak, nem igazán értenék meg hogy férj nélkül, barát nélkül egyedülállóként gyermeket vállaltam.
• Nem vagy egyedül! – ült fel az ágyban.
• Ebben a pillanatban nem, de néhány percen belül felöltözöl és hazamész.

Az érzelmek ismét tomboltak benne, alig volt annyi lelki ereje, hogy el ne mondjon mindent, hogy mi az oka a viselkedésének. Így mivel az igazat nem mondhatta, és minden más butaságnak, kevésnek, elégtelennek tűnt csendben maradt.

Ez a csend egyre kínosabb lett köztük, így igyekezett összeszedni magát és újra megszólalni.

• Ha tényleg úgy érzed, hogy egyedül vagy még nagyobb szükséged lenne a családodra.
• Valóban, de össze kell gyűjtenem a bátorságomat, hogy elmondjam. Sőt már el sem kell mondanom, elég ha hazamegyek – nézett a már szépen gömbölyödő pocakjára.

Ross megsimogatta a hasát, most úgy, hogy nem volt Kellyn ruha. Valami mozgolódást érzett és önkénttelenül hajolt oda és puszilta meg.

Kelly ebben a pillanatban megsimogatta a haját és ő átélhette eddigi élete legmeghatóbb pillanatát.

Még jó ideig így maradtak, aztán összeszedte minden erejét, szó nélkül felkelt és felöltözött.

Mielőtt elment még az ágy szélére ült.

• Menjünk el valamikor a szüleidhez! Veled megyek!
• Még meggondolom!
• Rendben!

Felállt és átment a saját lakásába, miközben azon töprengett, hogy egyre nehezebben tudja megtartani a szerződésben foglaltakat. Minden perc, minden pillanat hatalmas erőfeszítésébe került.

A következő hetekben Kelly még mindig nem mondta el a családjának, hogy terhes, viszont az ő szüleihez rendszeresen jártak, és Philip is minden hétvégén ott volt.

Egyik este úgy döntött ismét felhozza a témát.

• Menjünk el a szüleidhez. Nem titkolhatod tovább, hogy kisbabát vársz.
• Tudom! De félek!
• Ne félj! Melletted leszek! Menjünk el most azonnal.
• Ok! – sóhajtott egy nagyot Kelly, és elindultak.

Fél óra múlva egy hatalmas kertes ház ajtajában álltak. Kelly percekig csak állt, és nem nyomta meg a csengőt.

• Ne félj, nem tesz jót a fiúnknak.
• Ha ez ilyen egyszerű lenne!
• Meglátod nem lesz baj, örülni fognak.
• Egyszer lehet, de az nem a mai este lesz! – mondta reszkető hangon és végre megnyomta a csengőt.

Az édesapja nyitott ajtót és felragyogott az arca, mikor meglátta a lányát. Azonnal megölelte anélkül, hogy észrevette volna az állapotát.

Kelly bemutatta, mindenféle státusz nélkül, csak a nevét mondta meg az apjának. Ezután bementek a házba, ahol már az édesanyja is ott volt, és már látható volt az arcán a megdöbbenés, miközben leplezetlenül bámulta Kelly pocakját, ami a nyolcadik hónap elején már hatalmas volt.

• Uram isten! – mondta az anyja halk, vontatott hangon. Te terhes vagy?
• Igen! – állta Kelly az édesanyja tekintetét.
• Miért nem mondtad meg?
• Meg akartam, csak…
• Ő az apa? – nézett Rossra.
• Igen én vagyok, Rossz Walkham! – nyújtott kezet.
• Le kell ülnöm, menjük be – mondta Kelly mamája.

Az édesapja nem mondott semmit csak Kelly hasát bámulta egyfolytában. Mikor a nappaliban leültek szinte kézzel tapintható volt a helyiségben a feszültség.

Kelly nem mert ránézni a szüleire, csak a szőnyeget bámulta és várta, hogy mi fog következni.

• Mikor fogsz szülni? – kérdezte az édesanyja.
• Körülbelül 7 hét múlva.
• Mikor akartok összeházasodni? – szólalt meg az édesapja.

Ross erre a kérdésre nem volt felkészülve. Zavarba jött, kellemetlenül érezte magát és Kellytől várt választ.

• Nem házasodunk össze – szólalt meg a lány.
• Mi az, hogy nem? – kérdezte elképedve az édesanyja.
• Az csak egy darab papír anya!
• Csak egy darab papír? Hogy beszélhetsz így?
• Mi így döntöttünk!
• Nem értelek! Gyereket vállalsz, de nem mész hozzá az apjához! – mondta az édesanyja, de inkább magának, mint Kellynek.

Az est további része sem volt kellemesebb, mint az eddigi. Kikérdezték Rosst, hogy mivel foglalkozik, keres-e annyit, hogy eltartsa a lányukat és az unokájukat, hogy kinek a lakásában élnek és még számtalan kérdéssel bombázták őket.

Ross többnyire hagyta, hogy Kelly magyarázza meg a dolgokat. Nem akart olyasmit mondani, ami Kellyt kellemetlenül érintette volna.

Mire eljöttek úgy érezte teljesen kikészült, és látta, hogy Kellyt is megviselte. Hazamentek, felkísérte Kellyt és egészen addig nem ment át a saját lakásába, míg a lány el nem aludt.

Otthon azon gondolkodott, ha nem lenne a szerződés, a mai este Kelly szüleivel egész másképp zajlott volna.

Reggel mielőtt elment dolgozni még felszaladt Kellyhez, tegnap olyan zaklatott volt, mielőtt elaludt és szerette volna látni, hogy most hogy van.

• Szia! – ment be hozzá a hálóba. Hogy vagy? Megnyugodtál?
• Jó reggelt! Nem mész dolgozni?
• De megyek, csak előtte szerettelek volna látni.
• Mi ez a fene nagy kedvesség? – kérdezte Kelly tőle harapósan.
• Csak a baba miatt, nem tesz neki jót, ha nyugtalankodsz.
• Óh, persze gondolhattam volna! Jól vagyok, minden rendben mehetsz dolgozni!
• Rendben, majd hívlak! – mondta, de mielőtt elment volna még az ágyhoz lépett, és a paplanon keresztül megsimogatta hatalmas pocakját.

Szíve szerint levetkőzött volna, hogy mellé bújjon és úgy ölelje magához, de erőt vett magán, mint az elmúlt hónapokban oly sokszor, és nem tette, helyette elindult dolgozni.

A következő hetekben az eddig kialakított életüket élték Kellyvel együtt. Sokat volt vele, különösen, hogy közeledett a szülés időpontja. Bevásároltak a babának, berendezték a Kelly lakásában lévő kisebb szobát babaszobának.

Mikor kész lettek a szobával leült a földre és csak nézte a kiságyat, a pelenkázót, a polcokra felpakolt játékokat, a kiságy fölötti betűkből kirakott feliratot, ami a kisfia nevét hirdette. KLAUS – olvasta hangosan.

Most döbbent rá, hogy bármennyire is szeretne részt venni a fia életében és hiába nem vonatkozik a szerződés a gyerekre, nem lehet majd igazán az élete része.

Ez a felismerés elszomorította, amit Kelly észrevett. Leült mellé a szőnyegre, ami az ő állapotában nem ment túl könnyen.

• Mi a baj? – kérdezte.
• Mire gondolsz?
• Szomorúnak tűnsz! Megbántad, hogy így alakult?
• Hogy?
• Hogy terhes lettem, és sokat kell velem foglalkoznod, néhány hét múlva meg majd a fiaddal.
• Hogy mondhatsz ilyet?
• Úgy, hogy egy gyerek egy egész életre szóló elkötelezettség. Még csak a szobája van kész, és te máris úgy nézel ki, olyan szomorú képet vágsz, mintha megbántad volna.

Ross felpattant és idegesen járkált a szobában fel-alá. Forrt benne a vér. Igaz, hogy nem mondhatja Kellynek, hogy szereti, nem költözhet vele egy lakásba, nem veheti feleségül, de akkor sem érezheti azt, hogy ő nem akarja a gyereket.

Letérdelt a még mindig a szőnyegen ülő Kelly elé és mindkét kezét a hasára tette.

• Lehet nem olyan vagyok, akit a gyermeked apjának elképzeltél, de szeretem a fiamat, és nem akarom, hogy csak egy pillanatra is azt gondold, hogy bánom, hogy megszületik – gondolatban még hozzátette, hogy téged is ugyan úgy szeretlek.

Ezután hazament és szomorúan feküdt le. Annyira nehezen viselte már azt, hogy nem mutathatja ki, nem mondhatja el, nem éreztetheti, mennyire szereti Kellyt. Biztos volt benne, hogy képtelen lesz sokáig így élni.

Már csak néhány nap volt a szülésig és az idegei pattanásig feszültek. Az, ami hónapok óta lázban, izgalomban tartotta néhány napon beül bekövetkezik. Persze Kelly előtt próbált közömbösnek és teljesen nyugodtnak tűnni.

Egyik délután mikor átment hozzá a nappaliban rengeteg csomag volt.

• Szia! Mik ezek? – kérdezte.
• Anyáék jártak itt! Úgy látszik beletörődtek, hogy lányanya lettem. Úgyhogy máris elkezdték kényeztetni az unokájukat – mutatott a sok babaholmira. Aúúú! – hallotta Kelly fájdalmas kiáltását.
• Mi történt?
• Azt hiszem megindult a szülés.
• Semmi baj! – mondta tettetett nyugalommal. Beviszlek a kórházba.
• Rendben!

Az úton nem szólt egy szót sem és Kelly is csendben volt. Néha a lányra pillantott, de aggódását próbálta elrejteni.

Mikor beértek Kellyt megvizsgálták, majd megkérdezték apás szülés lesz-e? Most jött csak rá, hogy erről egyszer sem beszéltek. Ő azonnal rávágta, hogy igen, Kelly pedig hogy nem.

Az ápolónő értetlenül nézett rájuk, ekkor Kellyi még egyszer elmondta, nem terveztek apás szülést, és azt is hozzátette, hogy a vajúdás időszakában is egyedül szeretne lenni.

• Csak annyit tegyél meg, hogy hívd fel a szüleimet!
• Rendben! – mondta, és csalódottan hagyta el a kórtermet.

Igazából nem gondolkodott azon, hogy is fog zajlani a szülés, de azt természetesnek vette, hogy ott lesz. Ez a mostani helyzet teljesen váratlanul érte. Idegesen kezdett el járkálni fel alá a folyosón. Cikáztak a fejében a gondolatok, minden eszébe jutott, ami a baleset óta történt veled, az érzelmek hurrikánként söpörtek végig rajta.

Leült egy székre, és próbált nyugalmat erőltetni magára. Kelly kérésének megfelelően felhívta a szüleit és elmondta, hogy a kórházban vannak.

Nem telt egy fél órába a szülők megérkeztek, és az édesanyja bement Kellyhez. Ő csak szomorúan nézett utána, és próbált belesni, hogy megpillanthassa. Mindenféle csövek lógtak ki a karjából, ami a nagy nehezen visszaszerzett csöppnyi nyugalmát azonnal elsöpörte.

Kelly édesapja is a folyosón maradt, és megfordult a fejében, hogy beszélgetést kellene kezdeményeznie vele, de nem érzett magában annyi erőt, hogy most erre képes legyen. Ismét rótta a folyosót fel s alá, egész addig, míg Kelly mamája ki nem jött a kórteremből. Azonnal odament hozzá.

• Hogy van? Minden rendben?

Látta, ahogy a nő ránézett, hogy haragszik rá, és megveti, amiért a lányának férj nélkül kell a gyermeket a világra hoznia. Próbálta a lelkiismeretét azzal nyugtatni, hogy még mindig inkább férje ne legyen a lányának, mint apja az unokájának. Persze minderről senki nem tudhatott semmit, és ez a hatalmas teher egyre jobban nyomasztotta.

• Jól van, már amennyire egy szülő nő jól lehet! – kapta a rideg választ.

Ezután a férjéhez ment beszéltek néhány szót majd visszament Kellyhez az apja pedig odaköszönt neki és elment. Ennek igazán örült, így is feszült volt a jelenléte pedig még jobban feszélyezte. Az idő telt, de semmit nem tudott. Nem jött ki senki, és nem ment be senki. Aztán ismét megjelent Kelly édesanyja. Azonnal felpattant a székről és odalépett hozzá.

• Hogy van, és a baba?
• Minden rendben!
• Bemehetek hozzá?
• Nem, nem szeretné ha ott lenne.

Elég lett volna a nem is, gondolta magában. Ismét elkezdte a folyosón való fel- alá járkálást, de csak olyan távolságra ment el a kórterem ajtajától, hogy ha bárki kijött oda tudjon menni hozzá és érdeklődni. Persze az is szempont volt, ha netán Kelly mégis meggondolja magát, és megengedi, hogy bemenjen, a közelben legyen.

Még néhány óra eltel, mikor nagy lett a ki-be jövés-menés. Aztán meghallotta! Meghallotta azt a vékonyka kis hangot, amire hónapok óta várt. Ekkor kinyílt az ajtó és ezt mondta egy ápoló:

• Apuka! Bejöhet megnézni a fiát!

Az első pillanatban földbe gyökerezett a lába, és idő kellett, hogy a tudatáig eljussanak a szavak.

Lassan ment be a helyiségbe és látta, ahogy Kelly az ágyon fekszik, a mamája fogja a kezét és egy aprócska, vörös bőrű kisbaba a mellkasán fekszik. Odament hozzájuk, ekkor a mamája hátrébb lépett és megnézhette a fiát.

Csak nézte, milyen picike, hogy nyitogatja a kis szemeit, hogy rúgkapál az aprócska lábaival. Aztán ránézett Kellyre, akinek sugárzott a szeméből a boldogság, ahogy a fiára nézett. Odahajolt hozzá és egy csókot adott a szájára és megpuszilta a babát is.

• Köszönöm – súgta Kellynek és kiment a kórteremből.

Ahogy kilépett már patakokban folytak a könnyek a szeméből. Még mindig látta a lelki szemei előtt a kisfiát, Kelly fáradt, de végtelenül boldog arcát. Az előbbi pillanatokban részese lehetett a születés csodájának, de mégis úgy érezte kirekesztették. Bántotta, hogy nem lehetett végig Kelly mellett, de tudta ezért csak is ő a hibás. Másképp kellett volna bánnia a nőkkel, akkor soha nem kerül sor a szerződés aláírására és minden másképp alakult volna.

Hazament és aludt néhány órát, majd ismét visszament a kórházba Kellyhez és a fiához. Útközben felhívta a szüleit, Philipet, Rogert és még néhány barátját, hogy elújságolja, megszületett a fia.

A kórházban Kellyvel kedvesen, de kimérten, távolságtartóan viselkedett, a fiát pedig csak csodálta.

• Megfogod? – kérdezte Kelly.
• Annyira kicsi? Nem lesz baja?
• Dehogy is! – mosolygott Kelly.

Annyira szépnek látta ebben a pillanatban, egy boldog és gyönyörű anyukának. A kezébe adta a kisbabát és ő óvatosan és izgatottan fogta meg. A kicsi kinyitotta a szemét és bámulta őt.

• Szia Klaus! Én vagyok az apukád! – mondta halkan, mert félt, ha hangosan beszél a kicsi megijed.
• Nagyon hasonlít rád! – szólalt meg Kelly.
• Igen? – kérdezte meglepetten, és elkezdte a kicsi arcát vizsgálni, majd megszólalt. Szerintem ugyan olyan szép, mint te vagy!

Ettől a mondattól megijedt, még soha nem mondta Kellynek, hogy szép, nem mondhatta, nem merte mondani.

Kelly szégyenlősen nézett maga elé, és nem szólt többet. Még egy darabig fogta a kis Klaust az ölében, aztán mikor elkezdett sírni visszaadta Kellynek. A karjaiban hamar megnyugodott a kicsi, ő pedig élvezettel nézte azt a két embert, akiket a legjobban szeretett a világon.

Két nap múlva hazaengedték a babát és a mamát. Berakta az autójába a babaülést és meghatódva nézegette mikor végzett vele. Átfutott az agyán, hogy hány évig lesz gyermekülés az autójában. Majd abban fog ülni Klaus mikor kirándulni viszi, aztán óvodába, iskolába, focizni – mert természetesen focizni fog. Aztán kinövi a gyerekülést és majd mellette ül az anyósülésen, megosztja majd vele a csajokkal kapcsolatos dolgait és ő majd atyai tanácsokat ad neki. Alig várta, hogy mindezt átélhesse.

Bement a kórházba és hazavitte őket. Hazavitte a családját!

Klaust betették a babaülésbe és ő olyan óvatosan hajtott egész úton, amennyire csak tellett tőle. Kellyvel nem beszélgettek, a feje tele volt gondolatokkal, a jövőt tervezte.

Mikor a lakásba értek kivette a kicsit a babahordozóból és még néhány percig az ölében tartotta, majd betette a kiságyba.

• Hazajöttél! Ez az otthonod! – mondta neki. Látod, ideírtuk az anyukáddal a nevedet! – mutatott a kiságy fölötti betűkre.

Kelly ott állt mellette és ő is Kalust nézte.

• Ross!
• Tessék?
• Miért nem mondod ki?
• Mit?
• Tudod!
• Nem, nem tudom mire gondolsz! – mondta, holott pontosan tudta mire gondol Kelly. Miért nem mondja ki, hogy szereti őket. Nemsokára visszajövök! - és átment a saját lakásába.

Annyira felszínre törtek az érzelmei, ha ott marad még egy percet, megszegi a szerződés minden egyes pontját.

Körülbelül egy órát bírt otthon tölteni, visszavágyott a szeretteihez. Ezalatt az idő alatt próbált megnyugodni, és ismét visszaölteni azt az álarcot, amit már közel két éve hordott.

Ez azonban azonnal lehullott róla, ahogy belépett Kelly lakásába. Rögtön a babaszobába ment, ahol Kelly a hintaszékben ült, és Klaus az ölében volt.

• Miért jöttél vissza?
• Csak látni akartam minden rendben van-e?
• Igen persze! – állt fel Kelly a székből és berakta a babát a kiságyba.

Ross az ágy mellé ment és úgy nézegette a kis jövevényt. Nem bírt betelni a látványával. Kelly odament hozzá és szó nélkül átölelte. Ő is azonnal a lány köré fonta a karjait s szorosan húzta magához.

• Miért nem mondod ki, hogy szeretsz, miért nem maradsz itt velem éjszakánként, mi tart vissza? – bontakozott ki az ölelésből Kelly és mélyen a szemébe nézett.

Ez volt az a pillanat, mikor már nem bírta tovább. Nem érdekelte a hülye szerződés, nem érdekelte mit mondott a nő, nem érdekelte az sem, ha itt rögtön meg fog halni.

• Sajnálom, hogy eddig így viselkedtem veled, de nem tehettem mást. Most hogy látom a gyermekünket, már nem érdekel mi fog történni. Próbáltalak nem szeretni téged, próbáltam távol tartani magam tőled, de nem ment. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban! Klaus pedig tökéletes kisbaba, imádom! Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy nem mutattam ki mit érzek irántad, úgy döntöttél megszülethet. Nagyon szeretlek!

Kelly csak nézett rá és látta, hogy könnyek szöknek a szemébe. Odahajolt hozzá, gyengéden megcsókolta. Csók közben érezte, hogy megszédül és egy másodperc alatt elhagyja az ereje. Kinyitotta a szemét, még egyszer Kellyre nézett, aztán a kisfiára.

Ez volt az, amit életében utoljára tehetett, de boldogsággal a szívében szűnt meg létezni.