Szerelem karácsonyra - 2. fejezet

Megköszörülte a torkát és felpattant. Elindult a villanykapcsoló felé, amit pontosan nem is tudott hol van és mielőtt megtalálta volna nekiment egy szekrénynek és végigtapogatta az egész falat.

• Megyek, reggel korán kell kelnünk. Tudod, délelőttös műszakunk van!
• Igen tudom – mosolygott rá a legnagyobb nyugalommal Ryan.
• Ok… akkor megyek. Hol is a kabátom?

Ryan felállt kiment a folyosóra és ő követte.

• Itt! – vette ki az egyik beépített szekrényből és ahelyett, hogy odaadta volna úgy tartotta, hogy bele tudjon bújni.
• Köszi! Szép lett – mutatott a nappali felé.
• Tényleg szép! Köszi!
• Igazán nincs mit! Akkor reggel találkozunk! – mondta és már kint is volt a lakásból.

Kínosnak érezte a közelségét és nagyon bízott benne, hogy reggelre ez megváltozik, mert ha nem múlik el, biztos hogy a jó fogakat fogja megfúrni a rosszak helyett.

Hazament, lezuhanyozott és lefeküdt, de képtelen volt elaludni. Folyton az járt az eszében, ahogy ott ültek abban a meghitt hangulatú szobában, és ahogy Ryan majdnem megcsókolta.

Miért is ne lehetnénk együtt, csak olyan barátság extrákkal. Rég nem voltam férfival miért ne lehetnék éppen vele együtt. Ahogy mondta csak szórakoztatnánk egymást – gondolta. A későbbiek során viszont rájött, hogy nem valószínű, hogy alkalmas lenne egy barátság extrákkal kapcsolatra.

Kevés alvás után ébredt fel reggel, és úgy határozott nem foglalkozik azzal a kis picike dologgal, ami az este közte és Ryan között történt. Direkt nem fordított különösebb gondot az öltözködésére. Összefogta a haját, és épp csak kihúzta a szemét, még a szokásos sminkjét sem tette fel.

• Szia! Szép vagy ma reggel! – köszöntötte ekképpen Ryan.
• Szép? – lepődött meg e szokatlan üdvözléstől.
• Igen. Gyönyörű piros az arcod, ahogy a hideg megcsípte.
• Az biztos, hogy hideg van, nem voltam benne biztos, hogy ideérek, azt hittem elejt az idő – mondta miközben levette a kabátját, és örült, hogy a hideg annyira kicsípte az arcát, hogy nem látszik, hogy egy ilyen ártatlan bóktól elpirul.
• Még egyszer köszi, hogy segítettél díszíteni, jó volt ma egy olyan szép lakásban ébredni.
• A te lakásod a díszek nélkül is gyönyörű.
• A tiéd is biztos az.
• Nekem tetszik, de nem a te lakásod kategóriája.
• Megmutatod?
• Mit?
• A feldíszített lakásodat?
• Várj, van pár kép a mobilomon – nyúlt a telefonja után.
• Nem képen gondoltam.
• Hanem? Ja – esett le neki a tantusz, Ryan fel akar menni hozzá – hát persze. Na, megyek átöltözök, már hallom hogy türelmetlenkednek a rendelőben.

Gyorsan átöltözött és közben Ryan látogatásán járt az esze és folyton akaratlanul is bevillant a meghitt pillanat a férfi lakásán.

Munka közben megint nem sok idejük maradt beszélgetni. A megszokotthoz képest is több munkája volt ezen a napon. Már majdnem a műszak végén voltak, mikor bement az a fiatalember, akinek Ryan állítása szerint tetszik. Fura módon kicsit kényelmetlenül érezte magát, míg bent volt a rendelőben.

Befejezte a kezelést elköszönt tőle, a srácnak egyetlen megjegyzése vagy pillantása sem utalt arra, hogy tetszene neki. Ettől kicsit csalódottnak érezte magát, ettől az érzéstől meg hülyének.

Nagyon fáradt volt, mire átöltözött. Kifejezetten jól esett neki a kinti hideg levegő. Igaz már nem volt olyan hideg mint reggel, de még mindig hűvös volt. Nem haza ment, hanem az anyukájához. Megbeszélték, hogy elmennek és bevásárolnak a fiúknak karácsonyra. Ugyan oda mentek, ahová Ryannel is, de most a lányrészlegre rá se néztek. Egy halom játékkal és ruhaneműkkel megpakolva indultak haza mind a ketten. Épp hogy hazaért, mikor megcsörrent a telefonja.

• Tessék? – vette fel.
• Szia! Brian vagyok.
• Brian? – kérdezte meglepődve.
• Csak azért kereslek, mert meg szeretném még egyszer köszönni, hogy ilyen hamar tudtál fogadni és rendbe hoztad a fogamat. Gondoltam megihatnánk egy italt, ha neked is lenne hozzá kedved.
• Nem is tudom – dadogta. – Nem szoktam a pácienseimmel találkozgatni.
• Rendben, akkor átjelentkezem egy másik fogorvoshoz! Nos?
• Ööö, rendben, legyen! – mondta, és bátornak érezte magát.
• A péntek esete jó neked?
• Igen! Tökéletes.
• Hová mehetek érted?
• Szerintem találkozzunk a Cactus-ban. Ha neked is megfelel, mondjuk 8-kor?
• Rendben 8-kor ott várlak.
• Ok!

Vigyorogva nyomta ki a készüléket és már hívta is Ryant.

• Honnan tudtad?
• Mit?
• Hogy Brian találkozni akar velem.
• Megérzés.
• Megérzés?
• Igen, az!
• És honnan tudta meg a mobilszámomat?
• Abban biztos lehetsz, hogy én nem adtam meg neki.
• Ok!
• És igent mondtál?
• Igent.
• Mikor mentek?
• Pénteken.
• Jó szórakozást.
• Remélem lesz, rám fér!
• Igen, igazad van! Holnap találkozunk!

Ahogy letette a telefont rögtön azon kezdett el gondolkodni, hogy mit vegyen fel. Ideges volt, ezer éve nem randizott. Átnézte a szekrénye tartalmát, de rájött, hogy egy gönce sincs, amit felvehetne. Mivel nagyon ritkán mozdult ki otthonról nem sokat gyarapította az elmúlt években a ruhatárát. És ha nagy ritkán vett is egy-egy darabot, azok inkább kényelmes ruhaneműk voltak, nem randira valóak. Felhívta az egyik barátnőjét, és megkérte, hogy másnap kísérje el vásárolni. Ettől az izgatottságtól teljesen felpezsdült a vére és ez jóleső érzés volt számára.

• Na és hová fogtok menni? – kérdezte Ryan másnap két beteg között.
• Tessék? – nézett Ryanre. Elsőre nem értette mit akar, annyira el volt foglalva a fúrófej vizsgálatával. Úgy érezte nem működik tökéletesen. Nemrég vette és már többször volt gond vele. – Brianre gondolsz? Azt mondtam neki találkozzunk a Cactusban, aztán majd kiderül, hogy ottmaradunk-e, vagy átmegyünk valahová.
• A Cactus nem túl jó hely.
• Hozzám közel van…
• És nem kell elvezetned bonyolult helyekre ugye?
• Nagyon vicces – fintorgott Ryanre.

Délután a barátnőjével lejárták a lábukat, a környéken jó néhány üzletet felkeresték. Rengeteg ruhát felpróbált és iszonyúan elfáradva ment haza. Ahogy lepakolta a sok csomagot, amit a délután során beszerzett több mint sikeresnek ítélte a délutáni körútját. Általában mikor hazament újra felpróbált mindent nyugodt körülmények között, körbenézte magát, de most annyira fáradt volt, hogy ezt a rituálét kihagyta. Végigdőlt az ágyán, bekapcsolta a tv-t és elkezdte azt a műsort nézni, ami éppen ment.

A telefon hangjára ébredt fel.

• Szia! – köszönt Rubynak.
• Robin át tudnál jönni? Roger nagyon lázas, be kell vinnünk a kórházba. Vigyáznod kellene a többi gyerekre.
• Persze, tíz perc múlva ott leszek.

Felkapta a kabátját meg a csizmáját, a vállára akasztotta a táskáját és rohant le az autójához. Néhány perc alatt odaért és idegesen ment be a házba.

• Mi a baj? Nem tudod lehúzni a lázát?
• Nem. Hiába próbálkoztam bármivel.

Ruby ellátta utasításokkal az otthonmaradó gyerekekkel kapcsolatosan és már indultak is Raymonddal, hogy minél előbb beérjenek a kis Rogerrel a kórházba.

A fáradtságának, amit a vásárlás után érzett nyoma sem volt. Nekilátott a gyerkőcök fürdetésének, úgy ahogy Ruby meghagyta neki. Először Russelt fürdette meg a másik két fiú segítségével. Russel még csak három hónapos volt, de nagyon ügyesen bánt vele. A többi fiúnál is mindig segítkezett, úgyhogy nem jelentett neki gondot a babápolás. Az sem volt kihívás számára, hogy a nagyobbakat ágyba dugja. Szerencsére jól nevelt gyerekek voltak – általában.

Szegény Roger miatt aggódott és mikor a fiúk mind szépen elaludtak felhívta a sógorát, hogy megérdeklődje mi a helyzet. Raymond megnyugtatta, hogy úgy néz ki semmi komoly kapott egy injekciót, de még megfigyelés alatt tartják, és csak holnap délután mehetnek haza.

• Délelőttös vagyok, de le tudom mondani a betegeimet.
• Köszi, de nem szükséges. Menj nyugodtan, én már hívtam a főnökömet holnap itthon maradok.
• Meg tudod oldani a három gyerekkel egyedül?
• Hát Ruby néggyel szokott otthon lenni.
• Igaz! Akkor sok sikert hozzá.
• Maximum egy óra és otthon vagyok. Egyébként hogy boldogultál? Hogy viselkedtek a fiúk?
• Igazi angyalok voltak!
• Mit tettél velük? Könyörgöm, áruld el a titkodat!
• Bocsi, de magadtól kell rájönnöd. A holnapi nap tökéletes lesz rá!

Letette a telefont megint ránézett a fiúkra. Édesen aludt mint a három. Russelt sokáig nézegette a kiságya fölé hajolva, és átfutott benne egy kósza gondolat, hogy ő is akar magának egy ilyen kis csöppséget. Ez egy kicsit megijesztette, ez még soha nem jutott eszébe, még akkor sem mikor együtt élt egy férfival. Gyorsan elűzte ezt a gondolatot, hisz a jelenlegi helyzetében esélye sem volt ilyesmire.

Raymond hajnal egy körül érkezett meg. Addigra Russelt még egyszer megetette, és tisztába is tette. Úgyhogy Raymondnak volt egy kis esélye néhány óra pihenésre.

Reggel fáradtan ébredt, de az első gondolata Roger volt. Felhívta Rubyt akitől szerencsére megnyugtató híreket hallott. Megbeszélték, hogy munka után ő fog értük menni a kórházba, így autóval indult dolgozni.

Most is sok munkája volt, de nem bánta szerette amit csinált. Azt a feszültséget, amit a majdnem csókuk miatt érzett ha Ryan a közelében volt, most a teljes megnyugvás érzése váltotta fel. Valahogy biztonságban érezte magát, és örült, hogy ott van mellette.

Ahogy befejezte az utolsó tömését, rohant átöltözni és már indult is a kórházba. Pontosabban indult volna. Ahogy kilépett az épületből már is látta, hogy az egyik kereke defektes.

• A francba, ez nem lehet igaz!
• Mi a baj? – kérdezte Ryan.
• A kerekem!
• Hát igen, ezzel nem mész sehová.
• Nem baj akkor taxit hívok.
• Dehogy hívsz, elviszlek!
• Biztos? Nem kell valamit a számítógépeden csinálnod?
• Az megvár.
• Köszi! Majd meghálálom!
• Ok! Szavadon foglak.

Mikor Ruby meglátta őket a kórteremben, egy „Tudtam!” mosoly terült szét az arcán.

Két óra múlva már Rubyéknál voltak, és a gyerekek öröménél, hogy láthatják az anyukájukat csak Raymondé volt nagyobb. A lakás állapotából ítélve Robin azt szűrte le, hogy az esti angyalkák ördöggé változhattak.

• Köszönöm Rayen a segítségedet!
• Nagyon szívesen. Hazaviszlek!
• Köszi, előtte összerámolok egy kicsit, csak később megyek haza.
• Segíthetek?
• Nem köszi!  - rázta a fejét. – Menj nyugodtan…
• Ryan bácsi – fedezték fel a fiúk, hogy ott van. – Játszol velünk?

Ryan kérdőn nézett Robinra, aki bólintott és a fiúk be is kebelezték Ryant.

Ő addig összerámolta a konyhát és a nappalit és közben figyelte Ryen milyen édesen játszik a fiúkkal.

Elbúcsúztak Rubyéktól, akik nagyon hálásak voltak a segítségükért.

• Hazaviszlek! – ajánlotta fel Ryan.
• Valamit kezdenem kell az autóval.
• Ki kell cserélni a kerekét.
• Nekem?
• Mert kitudod?
• Nem!
• Bonyolult?
• Nem hiszem, csak nehéz, és szerintem szerszámom sincs hozzá. Sőt azt sem tudom, van-e egyáltalán szerszámom. Az kötelező felszerelés, valahol a pótkerék körül kéne lennie? – mondta, de inkább magának, mint Ryannak.
• Bonyolult ugye?
• Jajj, hagyjál már! – esett le neki miért is ismételgeti Ryan ezt a bonyolultat. – Hívnom kéne egy autómentőt.
• Itt vagyok!
• Mi?
• Kicserélem a kereked!
• Tényleg meg tudod csinálni?
• Nem nézed ki belőlem?
• Hát….
• Köszi, ez aztán jól esett!
• Nem úgy értettem, csak mindig fehér ruhában látlak, finom eszközökkel a kezedben.
• Ettől még ki tudok cserélni egy kereket.
• Igen, és nagyon megköszönöm a segítséged, már csak azt remélem, tényleg van pótkerekem, talán egyszer láttam.
• Tipikus nő vagy!
• Ezt cikizésnek szántad?
• Nem, csak tettem egy megállapítást.
• Nem vagyok tipikusabb nő, mint amilyen tipikus férfi vagy te.
• Ebben maximálisan igazad van.

Azt a pár percet, ami hátra volt az útból teljes csendben tették meg. Ryan kiszedte a pótkereket, az emelőt a saját autójából meg mindenféle szerszámokat, és hipp-hopp kicserélte a kereket. Ő szótlanul nézte a műveletet és közben elkalandoztak a gondolatai. Ismét visszatért ahhoz a gyertyafényes estéhez. Elképzelte mi történhetett volna, ha akkor ülve marad a kanapén. Érezhette volna hogy csókol, milyen a bőrének érintése.

• Na kész is! – hallotta Ryan hangját.
• Nagyon ügyes vagy! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg?!
• Én tudom.
• Tényleg? – kérdezte meglepetten. Ezt a nem is tudom hogy köszönjem meg-et csak közhelynek szánta.
• Igen, tényleg.
• És hogyan? – kérdezte, miközben a gyomra görcsbe rándult.
• Hívj meg vacsorázni.

Nem erre a válaszra számított, és csalódás járta át a testét.

• Rendben! – mondta, és próbált határozott élt adni hangjának. – Melyik étterembe szeretnél menni?
• Egyikbe sem. Azt szeretném, hogy te főzz nekem. Én megmutattam, hogy tipikus férfinként hogy tudok cserélni egy kereket, te mutasd meg, hogy tipikus nőként hogy tudsz megfőzni egy vacsorát.
• Ok, megmutatom. Nehogy azt hidd, hogy egy vacsora megfőzése kifog rajtam.
• Akkor a hétvégén…
• Holnap!
• Holnap?
• Igen, holnap! Én sem vártam napokat, hogy lecseréljem a kereket.
• Ok, legyen holnap!
• Megegyeztünk – nyújtott kezet Ryen és ő határozottan megrázta.

Mindketten beültek a saját autójukba, és hazamentek. Legalább is ő. Már az úton azon gondolkodott, hogy mit is főzzön. Nem akart semmi újdonságot, nem kockáztathatta, hogy nem sikerül, ezért úgy döntött valami jól bevált receptet fog használni.

Késő volt mire eldöntötte mit is főzzön, elkészítette a bevásárló listát is és csak utána feküdt le. Úgy érezte, mintha valami vizsgára készülne. Nagyon fontosnak tartotta, hogy tökéletesen sikerüljön minden, mert meg akart felelni Ryannak, vagy inkább le akarta nyűgözni.

Reggel korábban kelt, mint szokott, még takarított a lakásban mielőtt munkába indult. Igaz mindig tisztaság volt nála, erre mindig odafigyelt, de most úgy érezte a szokásosnál is nagyobb rendnek kell lennie, egy porszem sem lehet sehol.

• Ugye tudod, hogy nem szeretem a marhát.
• Tudom!
• És hogy a piskótát sem!
• Persze, hogy tudom.
• A csirke a kedvencem.
• Azt is tudom!
• Szeretem az olasz kaját is!
• Tudom!
• Szeretem a leveseket!
• Tudom
• Akkor jó! – mosolygott Ryan.

Szinte mindent tudok rólad – gondolta, miközben a páciense kifúrt fogába tömködte a Ryan által kikevert tömőanyagot.

Mikor vége lett a műszaknak, gyorsan átöltözött és indult is bevásárolni. Ryan még után szólt.

• Pontban hétkor nálad vagyok!
• Tudom! – mosolygott Ryanre. Pontosan tisztában volt, mennyire fontos Ryan életében az, hogy mindig minden körülmények között pontos legyen.

A vásárlással hamar végzett, pontosan tudta a boltban mit hol talál meg, így mindig megfelelő sorrendben írta fel a vásárolnivalót. Így nem esett abba a hibába, mint eleinte, hogy háromszor vissza kellett mennie az üzlet elejéből a végébe, ami egy nagy bevásárlóközpontban nem kevés idő.

A vacsorát nem tervezte túl bonyolultra. Póréhagymás kukoricaleves, fűszeres csirkemáj krumplival, desszertnek pedig karamellás sültalma.

Otthon kipakolt, mindent felkészített, gyönyörűen megterítette az asztalt. Fehér és piros terítéket tett fel, gyertyát és piros gömböket is használt a díszítéshez. Igazán szépnek találta, mikor kész lett.

Elkészült az étellel is és még volt annyi ideje, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Nagyon csinos akart lenni. A legutóbbi bevásárló körútján vett magának egy nagyon aranyos ruhát. Egyszerűnek és nagyszerűnek találta. Egy egybeszabott térdig érő vidám színes mintás, csipkebetétes ruha volt.

Pontban hétkor, ahogy az várható volt megszólalt a kaputelefon.

• Nyitom – szólt a kagylóba és megnyomta a gombot.

Kikulcsolta a bejárati ajtót és a kukucskálón leste mikor jelenik meg a férfi.

• Tessék – nyitotta ki neki az ajtót meg sem várva, hogy az kopogjon.
• Nagyon csinos vagy!
• Köszönöm! – mondta és izgatottsága még magasabbra szökött.