Szívcsobbanás - 6. fejez

Még ült néhány percig a gép előtt és azon tanakodott vajon jól tette-e amit tett. Gondolatait a telefonjának csörgése zavarta meg. Izgatottan pattant fel és rohant a mobiljához, de mikor meglátta a kijelzőn Georg nevét hatalmas csalódást érzett.

• Szia! – szólt bele unott hangon.
• Szia! Jól vagy?
• Igen persze, minden rendben!
• Olyan furcsa a hangod. Aludtál?
• Nem, csak fáradt vagyok, vendégeim voltak.
• Kik?
• Az egy barátnőm jött át a két kisfiával.
• Aha, szóval gyakorolsz?
• Így is mondhatjuk.
• Nemsokára huszonnégy órában gyakorolhatunk – lett vidám Georg hangja.
• Igen már csak pár hónap.
• Akkor hagylak pihenni, vigyázz magadra, holnap újra hívlak.
• Rendben!

Elköszöntek egymástól és valóban fáradtnak érezte magát. Nem tudta mit miért tesz, miért beszél úgy Georggal, mintha már eldöntötte volna, hogy igent mond neki. Közben azt várja, hogy Noah hívja fel, vagy írjon neki és hazarohanjon hozzájuk.

Bűnösnek és rossznak érezte magát, amiért ilyen helyzetben van. Egész másként képzelte el ezeket a hónapokat. Azt hitte gondtalanságban és a boldogság mámorában fogja eltölteni a terhesség hónapjait, de képtelen volt megnyugvást találni.

Elővette azt a babakönyvet, amit nemrégen vásárolt, és elkezdett olvasni. Ez nagyon jót tett neki, kikapcsolódott és megnyugodott. Csak a gyermekeiről ábrándozott, hogy milyenek lesznek majd, fiúk-e vagy lányok, vagy netán kétpetéjű ikrekként fia és lánya is lesz egyszerre. Elővett egy jegyzetfüzetet és elkezdte összeírni miket kell majd megvásárolnia a kicsiknek.

Mire ránézett az órájára már este tíz is elmúlt. Ránézett az e-mailjeire abban a reményben, hogy kapott választ, de teljesen üres volt a postaládája, még csak egy reklámlevelet sem kapott.

Nem akarta most azon járatni az agyát, hogy miért nem jött válasz, így elment gyorsan lezuhanyozott lefeküdt és ismét a babakönyvet olvasgatta egészen addig, míg nagyon el nem álmosodott. Ekkor letette a könyvet, lekapcsolta a villanyt és nyugodt álomba merült.

A következő hét minden egyes napjának minden egyes órájában az e-mailjeit figyelte, minden egyes alkalommal reménnyel a szívében billentyűzte be a jelszavát, és minden egyes alkalommal csalódottan zárta be a postaládáját.

• Most sincs semmi? – nézett rá Gillian.
• Nincs! – mondta bánatosan.
• Talán nem kapta meg, vagy valami miatt nem nézte a leveleit.
• Nem hiszem, hogy egy hétig legalább egyszer ne nézett volna rá. Ha rossz e-mail címet adtam volna meg, visszajött volna az értesítés.
• Hívd fel! Ez komolyabb dolog annál, minthogy egy esetleg meg nem kapott e-mailen múljon a dolog.
• Igen, igazad van. Még megvárom a hétvégét, ha nem ír semmit, felhívom. Vajon a telefonszáma még ugyan az?
• Ha nem tudod hívni, megszerzem az új számát.
• Rendben!

Pénteken Georg felhívta és bejelentette, hogy szombat délután három körül ott lesz.

• Nem, ne! – kiáltotta.
• De megbeszéltük, hogy megyek.
• Figyelj! Most sem tudok mi mást mondani, mint egy héttel ezelőtt. Még nem tudtam eldönteni mi legyen. Még kérnék egy kis időt.
• Rendben, ahogy akarod – hallotta Georg szomorú hangját. De izgulok érted, ott vagy egyedül, nincs aki vigyázzon rád.
• Jól vagyok, és ha bármi történne, van telefon, tudok segítséget hívni.
• De szeretnék melletted lenni, szeretnék gondoskodni rólad.
• Köszönöm! Én pedig türelmet szeretnék kérni tőled!
• Ok! Azért beszélhetünk rendszeresen ugye?
• Igen, persze!
• Akkor vigyázz magadra! Jó éjt!
• Jó éjt!

Letette a telefont, és le sem tette hívta Noah számát. A telefon kicsörgött, de nem vette fel senki. Várt néhány percet és újra hívta, de most sem járt sikerrel.

Letette a telefont az asztalra és szomorúan bámulta. Azt gondolta, ha estig Noah nem hívja vissza, akkor egyértelmű lesz számára, hogy nem akar tőle semmit.

Nehezen telt az idő, folyton a telefonját leste, de semmi. Noah nem hívta vissza sem azon a napon, sem a hétvégén és az e-mailjére sem válaszolt. Vasárnap este ismét megpróbálta felhívni, megint kicsörgött, de a férfi most sem vette fel.

Hétfőn a kialvatlanságtól sápadtan és fáradtan ment be dolgozni.

• Megint rosszul vagy? – kérdezte tőle Gillian.
• Nem, csak rosszul aludtam.
• Mi a baj?
• Felhívtam Noáht.
• És? – csillant fel Gillian szeme.
• Nem vette fel.
• Nem is hívott vissza?
• Nem. Először pénteken hívtam, többször is. Aztán az este is rácsörögtem, de akkor sem vette fel.
• Sajnálom! – mondta most már Gillian is szomorúan.
• Én is!
• Mit fogsz most tenni? Igent mondasz Georgnak?
• Lehet! Miért ne próbálhatnánk meg?
• Nem tudom, de szerintem nem kellene.
• Ha nem működik szét lehet menni, de ki tudja, talán boldog életünk lesz!
• Valami miatt ellenérzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Annyira furcsa, hogy nem kételkedik az apaságában.
• Nem rágódom ezen többet. Tud mindent, ha neki így jó és így is kellünk neki, nekem örülnöm kéne, és örülni is fogok!
• Rendben! Te tudod!

Ezzel a beszélgetést befejezték és elkezdtek dolgozni. Ő nem nagyon tudott a munkájára koncentrálni. Folyamatosan Noah járt a fejében és csalódott volt. Azt remélte, hogy legalább megbeszélheti vele a dolgot, nem csak abból kell levonnia a következtetést, hogy nem akar ebben az egészben részt venni, hogy nem jelentkezik. Ez annyira nem vallott Noáhra, legalábbis ő biztos volt benne, hogy a férfi keresni fogja, sőt arra is gondolt, hogy talán újra együtt lesznek. Már bánta, hogy nem akarta a távkapcsolatot és nem csak a terhessége miatt. Nagyon hiányzik neki a férfi, és adnia kellett volna egy esélyt maguknak. Ki tudja, talán kimehetett volna utána, vagy hazajött volna. De csak is magát okolhatja, ő volt az, aki maximálisan elzárkózott a folytatástól.

Nehezen telt el a nap számára, a keserűsége és a csalódottsága egész nap nem engedte, hogy jobb kedvre derüljön. Csak azok a pillanatok tudták elvonni a figyelmét, mikor a kicsik mocorogtak a hasában.

Délutánra fájt a dereka és a háta, már szépen látszott rajta a terhessége, hiszen túl volt a félidőn, már az ötödik hónapot is betöltötte. Mikor felállt sóhajtott egy nagyot és megdörzsölte a fájó hátát.

• Meddig akarsz még dolgozni? – kérdezte tőle Gillian.
• Nem tudom, ameddig birok.
• Látom, fáj a hátad.
• Igen, de jól vagyok, és nem akarok egész nap egyedül otthon ülni a lakásban.
• Még talán egy hónapot ki fogsz bírni, de ebben sem vagyok biztos.
• Óh, jó lenne, még kettőt is dolgoznék szívesen.
• Ha csak egy babát várnál, akkor talán, de így ne is reménykedj. Kizárt dolog, hogy te hét hónapos terhesen fogsz bírni itt ülni napi nyolc órában.
• Majd kiderül, annyi biztos, hogy holnap jövök!
• Ok! – mosolygott Gillian. Mivel fogod tölteni a délutánodat? Gondolkodsz Georg ajánlatán?
• Igen! Komolyan fontolóra veszem! Tudod én kis naiv azt hittem, hogy ha Noah megtudja a dolgot, legalább akar majd beszélni velem – mondta szomorúan.
• Én is! – ment oda hozzá Gillian és vigasztalóan átölelte.

Hétvégén elment a nagymamájához, hogy elmondja neki hogy döntött. Egész héten reménykedett abban, hogy Noah még felhívja. Hét közepén írt még egy e-mailt, és csütörtökön ismét megpróbálta hívni, de ugyan úgy nem járt sikerrel, mint az előző héten. Ez erősítette meg abban, hogy Georggal meg kell próbálnia.

A mamája nagyon finom ebéddel várta, amiből jóízűen evett. Ebéd után elmosogattak és közben Georgra terelődött a szó.

• Mama úgy döntöttem, hogy megpróbálom Georggal.
• Na végre, ideje volt! Jó férjed lesz!
• Nem megyek hozzá!
• Nem baj, sokan nem esküdnek már meg. Majd később, de ez a legjobb, amit csak tehetsz.

Bízott benne, hogy igaza van a nagyanyjának, és valóban jól cselekszik. Még maradt egy darabig és a babákról beszélgettek, megmutatta az ultrahangos felvételeket. A babák nemét még most sem tudta, mert úgy feküdtek, hogy egyiküket sem lehetett látni.

Mikor hazaért megnézte az e-mailjeit, de Noáhtól most sem jött semmi. Elővette a telefonját és fel akarta hívni Georgot, de az ujjai szinte az ő akaratán kívül mozogtak, és Noah számát hívták. A búgó hang ismét azt jelezte, hogy a készülik kicsöng, egyszer, kétszer, ….nyolcszor, aztán átvált foglalt jelzésre.

Végtelen szomorúságot érzett és tudta, hogy a következő telefonhívással az élete egy új irányt vesz.

• Szia! Úgy gondolom, valóban megpróbálhatnánk együtt. Ha van kedved, holnap gyere el és mindent megbeszélhetünk – mondta mindenféle köntörfalazás nélkül Georgnak.
• El sem hiszed milyen boldoggá tettél! Reggel ott leszek!
• Rendben! – és kinyomta a telefont.

Nem akart most többet beszélni vele, beszélgethetnek még eleget. Előkereste a Noáhval közös képeket és még egyszer átnézte őket, emlékezve az együtt töltött szép időre. Annyira sajnálta, hogy megszakította vele a kapcsolatot, talán akkor minden másként alakult volna. Úgy döntött kitörli a képeket, és megpróbálja elfelejteni a férfit, hisz most épp arra készül, hogy egy másik férfival éljen és gyerekeket neveljen vele. Egy mappába rendezte az összes fotót ráklikkel a jobb egérgombbal és kiválasztotta a Törlést. A gép rákérdezett „Biztos törölni akarja ezeket a fájlokat?” Nem – nyomta meg gyorsan a gombot. Nem, nem akarom törölni. Azt akarom, hogy újra itt legyen velem – mondta félhangosan és könnyek gördültek végig az arcán. A babák biztosan megérezték a szomorúságát, mert őrült ficánkolásba kezdtek. Ő szeretetteljesen simogatta meg a hasát és elmosolyodott.

• Minden rendben. Már nem sír a mama! – mondta nekik, és valóban igyekezett abbahagyni a sírást.

Ekkor megszólalt a telefonja és ettől olyan izgalom lett úrrá rajta, hogy alig bírta reszkető kezeivel felvenni a készüléket az asztalról. Sajnos nem Noah nevét látta kiírva, hanem annak az egyik barátjáét.

• Szia! – próbált vidáman szólni a telefonba.
• Szia Laura! Hogy vagy, annyira régen nem láttunk. Nincs kedved eljönni a bárba? Mindenki hiányol.

Szívesen mondott volna igent, de ekkor eszébe jutott, hogy már nem tudja eltitkolni előttük a terhességét, így valami kibúvó után kutatott az elméjében.

• Ó nagyon aranyosak vagytok! Szívesen elmennék, de van egy másodállásom, ami miatt semmire nincs időm.
• Azért csak tudsz a barátaidra szakítani egy kicsit.
• Igen persze, ígérem valamelyik hétvégén elmegyek.
• És veletek mi van?
• Köszi mindenki jól van, él és virul.
• Ok, örülök neki. Akkor rövidesen találkozunk!
• Rendben várunk!
• Add át üdvözletem a többieknek is!
• Ok átadom!

Megkönnyebbült, mikor végre letehette a telefont. Nem szeretett hazudni, de nem mehet oda. Persze nem szégyelli a terhességét, de biztos, hogy olyan kérdéseket tennének fel neki, amire nem akar válaszolni.

Lefeküdt aludni, de az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy azon töprengett hogyan fog vajon folytatódni az élete. Kíváncsi volt rá Georgnak milyen elképzelései vannak a jövővel kapcsolatosan. Most elég messze laknak egymástól, és tudja, hogy a férfi a munkahelye miatt nem tud költözni, így valószínű ő fog.

Annyira furcsának érezte, hogy ismét Georggal lesz. Nem igazán tudta elképzelni, hogy a férfihoz érjen, hogy megcsókolja, hogy kézen fogva sétálgasson vele. De azt gondolta, a gyermekek érdekében mindent meg kell tennie. Ha nem is szerelemben, de szeretetben, tisztességben élhet a férfival. És ki tudja, talán a szerelem is visszatér közéjük. Igazából fogalma sem volt Georg mit érez iránta, és miért teszi azt, amit tesz. Miért is nem izgatja, hogy valójában ő e az apa. Miért akarja őt annyira visszakapni.

Ezek és ezekhez hasonló gondolatok gyötörték egészen addig, míg el nem aludt. Reggel korán ébredt. Lezuhanyozott és igyekezett rendbe hozni magát, próbált jól kinézni, mire a férfi megérkezik. Megmosta a haját és megszárította, ami annyit jelentett számára, hogy előre hajolt és a hajszárítót a hajára irányította. Mikor úgy érezte száraz egy kis waxot kent a kezére és megborzolta frizuráját. Ruhatárában nem volt most túl nagy a választék, hisz a normál ruhái már nem mentek rá. Felvette a kismamanadrágját és a kevés felsőrésze közül egy szürkét választott. Vett hozzá egy királykék Swarovski köves ékszer szettet, ami szépen kiemelte kék szemeit. Reggelit akart készíteni, de egy hírtelen ötlettől vezérelve megnézte az e-mailjeit. A torkában dobogott a szíve, és reménykedve nyitotta meg a postaládáját, de most is ugyan úgy csalódnia kellett, mint az elmúlt két hétben. Még egyszer utolsó lehetőségként megpróbálta felhívni is Noáht, de ekkor már nem is reménykedett. Tudta, hogy a készülék ki fog csörögni, de senki nem fogja felvenni. Ez pontosan így is történt.

A telefon még a kezében volt, mikor megszólalt a csengő. Szomorúan tette le a telefont, és úgy érezte ebben a pillanatban szakadt el végleg attól a férfitól, akit szeret.

Kinyitotta az ajtót Georgnak, és próbált jókedvet mutatni felé, de legalább is semmiképp nem akart szomorúnak mutatkozni.

• Szia! Gyere be! – erőltetett mosolyt az arcára.

Georg belépett, levette fekete szövetkabátját és felé fordult.

• Örülök, hogy hívtál! – mondta neki, majd átölelte a derekát és megcsókolta.

Ő nem tiltakozott, de hamar kibontakozott az ölelésből.

• Főzök egy kávét és csinálok valami reggelit is!
• Köszönöm! – mondta Georg és úgy ült le, hogy láthassa Laurát hogy tesz-vesz a konyhapult körül.

Nem beszélgettek, bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen kínos a csend. Mikor mindennel kész volt az asztalra tette és elkezdtek enni. Közben arról beszélgettek, milyen volt a forgalom, milyen az idő és ehhez hasonló semmiségekről. Miután befejezték a reggelit, kitöltötte mindkettőjüknek a kávét és átültek a nappaliba.

• Hogy képzelted a jövőt? – kérdezte Georgtól.
• Szeretném, ha hozzám költöznél.
• Hol laksz?
• Egy utcával arrébb. Majdnem ugyan olyan házban.
• Van terasz, és kert? – kérdezte, és eszébe jutott mennyire szerette mind a kettőt.
• Igen, van minden!
• Biztos, hogy ezt akarod? – először folytatni akarta a mondatot azzal, hogy „annak ellenére, hogy nem , hogy a gyerekek tőled vannak”, de nem tette.
• Igen! Száz-százalékosan biztos vagyok benne. Soha nem lett volna szabad elhagynom téged.
• Nem is tudom, szeretek itt lakni, itt a munkahelyem és vannak barátaim, a nőgyógyászom is nagyon jó.
• De ebben a kis lakásban lehetetlen két gyerekkel elférni, és most egy darabig úgysem fogsz dolgozni. A legjobb orvost fogom megkeresni neked!
• Nem is tudom, egy darabig még dolgozni akarok!
• Meddig?
• Még két hónapot!
• Miért? Már így is nehéz lehet ilyen nagy pocakkal – nézett nyíltan a hasára, és mintha elindult volna a keze, de aztán mégis mozdulatlan maradt.
• Igen, de nem akarok egész nap itthon ülni. Ameddig bírok, dolgozok. És jobb, ha egyenlőre csak hétvégenként jössz le, és egy kicsit ismét összeszokunk. Ki tudja, talán olyan sokat változtam, hogy már nem is akarsz velem lenni.
• Kizárt dolog! – mondta Georg, és most megtette azt, amit az előbb csak akart.

Felállt a székéről odaguggolt mellé, és megsimogatta a hasát, majd gyengéden megcsókolta. Ő most is visszacsókolt, de ugyan úgy, mint az előbb igyekezett mielőbb szabadulni a férfitól.

• Mikor mész legközelebb orvoshoz?
• A jövő héten kedden.
• Szeretnélek elkísérni.
• Délelőtt kell mennem, nem akarom, hogy emiatt kimaradj a munkából. Minden rendben van, nincs rá szükség, hogy gyere.
• Tudom, de én szeretnék menni. Van ultrahangos képed róluk?
• Igen! – mondta, és megkereset a képeket, amit körülbelül három hete készítettek.

Georg kezébe adta, aki forgatta és látta rajta, hogy nem veszi ki, hogy is kell nézni.

• Várj! – kivette a kezéből és a megfelelő szögbe forgatva megmutatta neki. – Itt van az egyikőjük arca, ezen a másikon pedig a másik arcát láthatod.
• Tényleg! – mondta és néhány pillanatig szótlanul nézegette a képeket. – Fiúk vagy lányok?
• Nem tudom, eddig nem akarták megmutatni. Mindig olyan helyzetben feküdtek, hogy nem lehetett megállapítani.
• Te mit szeretnél?
• Mindegy! Csak annyit szeretnék, hogy egészségesen a világra jöjjenek.
• Igaz! Valóban mindegy! Mihez lenne kedved? Menjünk el valahová?
• Talán később sétálhatnánk egyet.
• Rendben!

Még beszélgettek, aztán ő főzött, Georg pedig segített neki, amin nagyon meglepődött, hisz régen soha nem tette. Ebéd után lementek sétálni. Szívesen sétált volna le a folyóhoz a kedvenc helyéhez, de Georggal nem akart oda menni. Úgy érezte az csak az ő helye, az övé és Noáhé.

Georg este hazament, igaz szívesen maradt volna éjszakára is, de ő nem akarta. Szüksége volt rá, hogy lassan, idézőjelben lassan haladjanak. Nem tudott most csak úgy egyik napról a másikra úgy tenni, mintha tökéletes szerelemben és boldogságban lenne Georggal. Szoknia kellett a gondolatot, hogy ismét együtt van vele.

Másnap délután a kedvenc helyén álldogált a hídon a folyót figyelve. Ezen a napon már nem volt olyan hideg, a nap sugarai kellemesen simogatták a bőrét. Elképzelte, hogy majd milyen lesz, amikor már nem egyedül jön ide, hanem a két gyermekével együtt. Biztos volt benne, hogy nekik is tetszeni fog a lassan hömpölygő folyó, az esőcseppek keltette buborékok, vagy a napfény csillogása a víztükrön. Ekkor jutott eszébe, hogy nem is itt fog élni a gyerekekkel, és ez most szinte fájón hatott rá. Most tudatosult benne mennyire szeret itt élni. Ebben a városba menekült a múltja és Georg elől. Itt ismerte meg Noáht, és itt esett teherbe. Erre a gondolatra elmosolyodott és gömbölyödő pocakjára nézett. Csak remélte, hogy amit tenni készül az helyes és nem fogja megbánni. Sóhajtott egy nagyot és hazasétált a kellemes napsütéses időben.

Kedden Georg percre pontosan jelent meg a munkahelye előtt, hogy elvigye az orvoshoz. Mikor bementek a rendelőbe az orvos köszöntötte őket és Georgot külön is üdvözölte.

• Köszöntöm Apuka! Örülök, hogy megismerhetem!

Mikor meghallotta az apuka szót furcsa kellemetlen érzés járta át a testét, ezzel szemben Georgon látszott a büszkeség, amiért így szólították. A vizsgálaton meghallgatták a babák szívhangját és az orvos mindent rendben lévőnek talált.

Georg boldognak tűnt, és míg visszafelé vitte a munkahelyére másról sem beszélt csak a gyerekekről, hogy alig várja, hogy megláthassa őket, és elkezdett neveket keresni nekik.

Arra nem is volt szükség, hogy ő beszéljen, helyette is beszélt Georg. Akaratlanul is eszébe jutott, milyen lenne, ha most Noah mellett ülne és ő keresgélné a babáknak a nevet, de ezt gyorsan el is űzte a fejéből. Nem akart a múlton szomorkodni, a jövőre akart koncentrálni, és a legjobbat kihozni belőle.

Elbúcsúzott a férfitól és megbeszélték, hogy hétvégén egy napra ismét eljön hozzá. Szeretett volna mindkét nap vele lenni, de azzal utasította el, hogy jönnek a szülei és a testvére, ami igaz is volt, hisz már rég nem látta őket.

Munka után elment Gillianékhoz, ahol a barátnőjétől kapott egy halom babaruhát, ami még az ő gyerekeié volt. Úgy hogy a hét hátralévő részében minden szabadidejében azzal volt elfoglalva, hogy a ruhákat rendezgette és nézegette. Még mindig annyira hihetetlennek tűnt számára, hogy rövidesen a karjaiban tarthatja a gyermekeit, törődhet velük, gondoskodhat róluk, szeretheti őket.

A hétvége is hamar eltelt számára, hisz egyik nap a szülei voltak nála, akik a nagymamáját is elhozták meglepetésvendégként. A bátyja nem tudta levenni a hasáról a szemét. Azt mondta olyan furcsa, mintha nem is ő lenne.

Elmondta nekik, hogy rövidesen összeköltözik Georggal. Nem igazán értették a dolgot, de elmesélt mindent őszintén, és helyeselték a döntését. Ők mindig is szerették Georgot, és sajnálták mikor szétmentek. Igaz ők is furcsállották, hogy nem akarja az apaság tényét bizonyíttatni vele, de az édesapja azt mondta neki, hogy nagyon sokan úgy ismerkednek meg életük nagy szerelmével, hogy már vannak gyerekeik és képesek sajátjukként szeretni őket.

Ez őt is elgondolkodtatta, és talán most volt képes először Georgot megérteni. Ha valóban szereti őt, így is elfogadja és a gyerekeket valóban a magáénak érezheti, függetlenül az igazságtól.

Vasárnap pedig Georggal töltötte az időt. Beültek egy moziba, utána étterembe mentek. A férfi ecsetelte hogyan képzeli el a jövőjüket és ő egyetértett vele. Úgy gondolta, hogy idővel talán képes lesz Georg iránt ismét szerelemet érezni, vagy legalább is olyan szeretetet, ami szinte egyenértékű a szerelemmel. Ha ez meglesz, akkor nagyon boldog élete lehet mellette. De az együtt töltött idő alatt többször is eszébe jutott Noah. Hiába próbálta a férfi emlékét jó mélyre eltemetni az elméjében, az folyton folyvást a felszínre tört. Már több mint fél éve nem látta, nem hallott felőle semmit, de minden szava, minden mozdulata, minden érintése élénken az emlékeiben élt.

A következő napok is arról szóltak, hogy próbálta magát meggyőzni arról, helyesen cselekszik. Valami legbelül az súgta neki, ne tegye, de ilyenkor mindig végiggondolta milyen előnyökkel fog a gyerekek számára járni, hogy egész családban nőhetnek fel.

A munkát egyre nehezebben bírta, már hatalmas volt a hasa és megerőltető volt számára egész nap az irodai székén ülni. De erőltette a dolgot, igaz maga előtt is tagadta, hogy főleg azért, hogy még ne keljen Georghoz költöznie.

Egyik nap váratlanul megkérdezte Gilliantól, hogy nem hallott-e valamit Noah felől. Barátnője sajnálattal a szemében nézett rá.

• Még mindig szereted ugye?
• Igen! – mondta bánatosan. Képtelen vagyok elfelejteni, és nem értem miért nem akart velem beszélni. Annyira másnak ismertem meg, olyan kedves, érzékeny, rendkívüli ember.
• Én sem értem!
• Egy-két hét múlva elköltözöm innen és valószínűleg soha többé nem fogom látni.
• Hogy tudsz együtt élni úgy Georggal, úgy hogy mást szeretsz?
• Nincs választásom. Attól hogy nem Georggal élek, még nem lehet együtt Noáhval. A viszonzatlan szerelem ugyan úgy fog gyötörni, így talán hamarabb el is felejtem.
• Georg mit érez irántad?
• Nem is tudom igazán. Azt hiszem szeret, hisz a tetteiből ez következik. Türelmes, igyekszik a kedvemben járni és mindent megtesz értem.
• Nem tudom miért van rossz előérzetem Georggal kapcsolatosan. Ha belegondolok igazad van, miért maradnál egyedül. De valami még sem stimmel nekem!
• Néha én is megkérdőjelezem jól teszem-e amit teszek, de végül mindig arra jutok, hogy a lehető legjobban döntöttem.
• Talán igazad van! Sajnálom, hogy elköltözöl. Hiányozni fogsz!
• Te is nekem! – mosolygott barátnőjére. – De majd jöttök hozzánk, és mi is eljövünk látogatóba.

Még két hetet járt dolgozni, aztán az orvosa tanácsára táppénzre ment. Úgy érezte eljött az ideje annak is, hogy Georghoz költözzön. Ha elmegy ebből a városból, talán könnyebben elfelejti Noáht. Mikor erre gondolt gyorsan ki is javította magát, hisz elfelejteni soha nem fogja, de talán tompul a hiánya és képes lesz boldog életet élni.

Úgy érezte furcsa fintora a sorsnak, hogy most ugyan abba a városba menekül vissza felejteni, ahonnan ide költözött, hogy felejtsen.