Feladom (8. fejezet)

8. fejezet

Cassy úgy érezte mintha mély álomból ébredt volna, nehéznek tűnt mindene. Furcsa hangokat hallott, azt gondolta a telefonja csipoghat olyan élesen, ezért ki akarta nyitni a szemét, de meglepetésére ez nem ment neki. Még egyszer próbálkozott és legalább akkor erőfeszítésnek érezte ezt a picike mozdulatot, mintha egy hegyre kellett volna felmásznia.

Először az édesanyja arcát látta meg, majd mellette Elliét és Ryanét. Fel akart ülni megkérdezni mi történt, hol van, de se mozdulni, se beszélni nem tudott.

• S, semmi baj, ne mozogj! – hallott az anyukája hangját. Autóbaleset ért, de rendbe fogsz jönni.

Ijedten kapkodta a tekintetét össze vissza, és látta, hogy műszerek vannak a helyiségben. De vajon miért nem tudok mozogni és beszélni? – kérdezte gondolatban magától. Mintha az anyukája hallotta volna a kérdését és válaszolt neki.

• Öt napig nem voltál magadnál, lélegeztetni kellett, de mindjárt kiveszik a csövet és fogsz tudni beszélni.

Meglátta, hogy egy fehérruhás férfi hajol fölé és néhány percen belül valami hosszút kihúztak a torkából, amitől rosszul lett, fuldoklott és köhögött.

Perceknek kellett eltelnie, mire jobban lett és megpróbált megszólalni.

• Anya! – suttogta rekedtes hangon.

Látta amint az anyukája szeméből könny csordul ki és megsimogatja a haját.

• Minden rendben lesz, meg fogsz gyógyulni.
• Mi történt velem?
• Elütött egy autó, eltört a kezed és sok helyen megzúzódott a tested, de most már minden rendben lesz. Fáj valamid?
• Nem tudom – válaszolta, és valóban nem tudta.

Úgy érezte, mintha ólomsúlyként nehezedne az ágyra, de nem fájt igazán semmije.

Most Elli lépett oda hozzá.

• Annyira megijesztettél bennünket – és látta az aggodalmat a szemében.
• Sajnálom – mondta, miközben próbált mosolyogni, de nem igazán sikerült neki.
• Ígérd meg, hogy gyorsan felépülsz és járjuk a természetet, ahogy eddig.
• Igyekszem!
• Ok, pihenj! – mondta Elli és hátrébb lépett.
• Mi most kimegyünk egy kicsit Ellivel – mondta az édesanyja és megpuszilta a homlokát.

Mikor kimentek Ryan ült le az ágya melletti székre.

• Annyira sajnálom, én vagyok a hibás – kezdte. Azt hittem soha többé nem láthatom a csodás szemeidet – meg akarta simogatni az arcát, de ő elfordította a fejét.
• Ne haragudj, amit láttál…
• Ne! – mondta amilyen hangosan csak bírta, és eszébe jutott a baleset előtti néhány perc, az amit látott Ryan lakásában. Nem akarok hallani semmit. Már nem vagyunk együtt, azt csinálsz, amit akarsz. Menj el kérlek!
• Cassy, ne küldj el! Szeretlek!

Ezek a szavak még mindig megmelengették a szívét, de képtelen volt most Ryanre nézni.

• Menj el kérlek! – ismételte meg.
• Rendben! – állt fel Ryan, majd kiment a kórteremből, de látta, hogy az ajtóból még visszanéz. Igazi szomorúság tükröződött a szemében és ő is ugyan ezt érezte.

Rövidesen visszajött az édesanyja és barátnője. Tudta, hogy beszéltek Ryannel, de neki egy szót sem szóltak erről.

Néhány nap múlva az intenzív osztályról lekerült egy kétágyas kórterembe, de egyedül volt a szobában.

Az édesanyja az orvossal jött be és látta, hogy valamit mondani akarnak neki, valami fontosat.

Néhány perccel később kiderült, hogy jól gondolta. Az orvos elmagyarázta neki, hogy a kezében olyan súlyos sérülések keletkeztek, különösen az ujjaiban, hogy a kézfeje tulajdonképpen nem fog mozogni, az ujjai teljesen merevek lesznek. Az orvos azt is hozzátette, hogy idővel egész jól hozzá fog szokni, és a finom mozgások kivételével egész jól fog boldogulni.

A finom mozgások kivételével, járt a fejében ez a néhány szó.

• Fogok tudni hajat vágni? – kérdezte.
• Nem hiszem – mondta az orvos.

Megfordult vele a világ. Elveszítette a munkáját, ami miatt lemondott a szerelméről, és most nem maradt semmije.

Nem szólt semmit, az orvos kiment, az anyukája pedig vigasztalni próbálta, de nem is vette értelmét a szavainak.

Elveszettnek, kilátástalannak, reménytelennek látott mindent ebben a percben és még napokkal később is.

Egy hét múlva hazaengedték a kórházból, de az anyukája ragaszkodott hozzá, hogy hozzájuk menjen. Nem is nagyon bánta, nem volt kedve a lakásába menni, különösen az üzletét látni.

Mikor hazaért a régi szobájában feküdt le. Nem akart semmi mást, csak aludni, és nem gondolni semmire.

Mire felébredt sötét volt kint. Nem kelt fel az ágyból csak nézte a szobája ablakán keresztül a csillagokat és Ryanre gondolt. Arra mennyire szereti még mindig, és milyen buta is volt, mikor nem mondott azonnal igent neki. Viszont ha Ryan igazán szerette volna, akkor még próbálkoznia kellett volna, nem más nőkkel szórakoznia – töprengett.

Hallotta, hogy nyílik az ajtó és az édesanyja jön be.

• Gyere Kicsim vacsorázni! Vagy behozzam?
• Nem vagyok éhes! – monda színtelen hangon.
• Ha nem eszel, nem fogsz rendbe jönni, annyira vékony vagy, és sápadt.
• Nem bírok enni! – mondta ismét, és megfordult, nem akart most beszélgetni.
• Rendben, akkor hagylak pihenni – érezte, hogy az anyukája még nézi egy darabig, talán válaszra várt, de aztán kiment a szobájából.

Másnap reggel unszolásra lement és próbált enni valamit, de két-három falatnál nem bírt többet. Idegesítette, hogy a bal kezét kell használnia, hisz a jobb még be volt gipszelve, és egyébként sem való már semmire – gondolta kétségbeesve.

Csengettek és mikor az anyja ajtót nyitott Ryan hangját hallotta meg. Rögtön felpattant az asztaltól, legszívesebben felrohant volna, hogy bezárkózzon a szobájába, de már nem tehette, a férfi ott állt vele szemben.

Elegánsan, jóképűen állt előtte, ebben a pillantban el sem hitte, hogy néhány hete még együtt volt vele és szerethette.

• Szia! Hogy vagy? – kérdezte Ryan tétován.
• Köszi jól, egész jól!
• Szeretnék veled megbeszélni néhány dolgot!
• Mit? – kérdezte ingerülten.
• A mi dolgunkat – válaszolta a férfi.
• Nem tudom, miről beszélsz. Olyan már nincs, hogy mi.
• De van! – lépett oda hozzá, át akarta ölelni a derekát, de ő ellépett mellőle.

Nem akarta, hogy hozzáérjen. Ő már nem teljes értékű ember, és egyébként is a baleset előtt már nem törődött vele.

• Nem akarom, hogy azért legyél velem, mert lelkiismeret furdalásod van.
• Az van, de nem ezért akarok veled lenni, hanem azért mert szeretlek! Tudod, hogy mennyire!
• A baleset előtt nagyon nem úgy tűnt! – mondta.

Ezzel befejezettnek is tekintette a párbeszédüket, és elindult a szobája felé.

Ryan utána ment, megfogta a karját, maga felé fordította és megcsókolta. Az első pillanatban ösztönösen viszonozta a csókot, de aztán ellökte magától a férfit.

• Menj el, nem akarlak látni soha többé! – mondta neki megnyomva minden egyes szót.
• Miért csinálod ezt? – kérdezte Ryan.

Nem válaszolt rá, csak elfordult tőle és felment a szobájába. Ott lefeküdt és egész nap ki sem mozdult. Az anyukája felvitte neki az ételt, de nem nyúlt hozzá, nem szólalt meg, ha valaki bement hozzá, úgy tett, mintha aludna.

A következő napok hasonlóan teltek, alig beszélt, szinte semmit nem evett, aztán az egyik reggel úgy döntött megpróbálja összeszedni magát. Legalábbis annyira, hogy valamilyen szinten átgondolja a jövőjét.

Tisztában volt vele, hogy el kell adnia a házat az üzlettel együtt, hisz nem tudja miből fizetni a jelzálogot.

Eddig jutott, arról hogy mit csinál azután fogalma sem volt. Egy darabig itthon fog lakni a szüleinél, aztán majd csak lesz valahogy - gondolta.

Lezuhanyozott, és lement a szüleihez. Elmondta nekik, hogy meghirdeti a házat.

• Ne add el, add ki bérbe az üzletet, az fedezi a hitel egy részét a többit…
• Nem! Nem akarom, hogy ti fizessétek a hitelemet. Eladom,  aztán majd keresek valami munkát, hogy ne kelljen tartanotok – mondta.
• Ne legyél már buta! – mondta az édesanyja és meg akarta simogatni a karját, de ő felszaladt a szobájába.

Koloncnak érezte magát, aki képtelen magát eltartani, és a szüleire kell támaszkodnia. Lefeküdt, ismét csak arra vágyva, hogy aludjon, mert akkor nem gondol semmire. Sem a kezére, sem Ryanre, sem semmire.

Másnap meghirdette a házat és a vártnál sokkal hamarabb akadt rá komoly jelentkező. Három héten belül elkelt.

Ő ez idő alatt sem viselkedett másként. Alig evett, alig beszélt, nem mozdult ki a szobájából.

Ryan próbálta néhányszor hívni, de egyszer sem vette fel.

Elli rendszeresen átjárt hozzá, próbálta elcsábítani magával sétálni, vásárolni, de egyszer sem ment vele.

Csak az orvoshoz volt hajlandó elmenni, sehová máshová nem tette ki a lábát.

Eljött a nap, mikor ki kellett pakolnia a lakásából és az üzletéből. Először nem akart elmenni, de aztán úgy döntött erőt vesz magán és még egyszer utoljára bemegy a házába, amit annyira szeretett, ahol dolgozott, ahol olyan boldog volt Ryannel.

A nappaliban állt és eszébe jutott, hogy ott csókolta meg először a férfi, és hogy hányszor szeretkeztek a kanapén.

Könnyek elöntötték a szemét, és csak zokogott. Képtelen volt tovább itt maradni, el kellett mennie.

Ismét a szobájában feküdt az ágyon és próbálta kiüríteni az agyát, semmire nem gondolni.

• Kicsim! – szólt az édesanyja. Orvoshoz kell menned!
• Nem megyek! – mondta.
• Mi az, hogy nem mész? Tornáztatni kell a kezed!
• Nem megyek, hagyj egyedül! –mondta az anyjának a hangját megemelve.
• Ne csináld ezt! Nem történt akkora tragédia. Majd találsz másik munkát, veszel másik házat és…
• Persze, neked csak ennyi, másik munka, másik ház. De én a régi munkámat szeretem, a régi házamat szeretem, és a régi életemet akarom! – kiabálta.

Az édesanyja csak nézte, és könnybe lábadt szemekkel ment ki a szobájából. Ő nem törődött vele, csak visszafeküdt az ágyára és bámult ki az ablakon.

Még egy negyed óra sem telt el, mikor Elli rontott be hozzá, és elkezdte felfelé cibálni az ágyról.

• Na, ezt most fejezted be! Legszívesebben lekevernék neked egy büdös nagy pofont! Fejezd be az önsajnálatot most azonnal! Most hol van a fene nagy önállóságod, meg a fene nagy függetlenséged? Nem lehetsz fodrász! Na és? Nem dőlt össze a világ! Az sokkal nagyobb baj, hogy így viselkedsz mindenkivel, aki szeret! Menj le azonnal, kérj bocsánatot a szüleidtől, keresd meg Ryant, próbáld meg visszaszerezni, és nagyon örülj neki, ha nem késtél el már így is!

Meg sem tudott szólalni, csak nézte Ellit és az, amit mondott lassan, de eljutott a tudatáig.

• Sajnálom! – mondta halkan, és lesütötte a szemét.
• Ne sajnáld, hanem menj és csináld, amit mondtam! – kiáltotta ismét Elli.

Még mindig lesütött szemekkel állt Elli előtt, és érezte, hogy a könnyei végigfolynak az arcán. Elli megölelte és ebben a pillanatban jött rá, hogy mit művelt eddig.

• Köszönöm! – mondta Ellinek szipogva. Lezuhanyozom, felöltözök és megteszek mindent, hogy helyrehozzam a dolgokat.

A zuhany alatt állva úgy érezte igazából most ébredt fel a kómából, nem hetekkel ezelőtt a kórházi ágyon.

Az öltözködés nem ment olyan könnyen, hisz annyira lefogyott az utóbbi hetekben, hogy minden bő volt rá, de Elli segítségével nagy nehezen talált valamit.

Mikor a földszintre ért az anyukája a konyhában foglalatoskodott, az édesapja a kanapén ült, és nézte a tv-t.

Megállt a nappali közepén úgy, hogy mindkettőjüket lássa.

• Bocsánatot kérek tőletek, azért ahogy az utóbbi időben viselkedtem. Köszönöm a segítségeteket, és ígérem, hogy megint normális leszek. Most azonban el kell mennem, el kell intéznem egy nagyon fontos dolgot! – látta hogy az apja szóhoz sem jut, az anyukája pedig odament hozzá és szó nélkül megölelte.

Kibontakozott az öleléséből, rámosolygott és kirohant a házból. Kint felhívta Ryant és bízott benne, hogy még hajlandó lesz vele szóba állni. Néhányat kicsörgött a telefon aztán meghallotta Ryan hangját.

• Szia!
• Szia! Találkozni szeretnék veled! Hol vagy? – kérdezte reszkető hangon az idegességtől.
• Éppen hazafelé tartok, tíz percen belül otthon leszek.
• Ok, én is odamegyek, azonnal indulok!
• Rendben! - hallotta még a férfi hangját, és gyorsan bontotta a vonalat.

Berohant a házba és Ellit szólongatta.

• Elli, elviszel Ryanhez?
• Igen persze! – mosolygott a barátnője.

Beültek az autójába és végig arra kérte Ellit, hogy gyorsabban hajtson, türelmetlen volt, alig várta, hogy láthassa a férfit.

• Ok, ok, de ha megállít a rendőrség, akkor sem leszünk ott hamarabb! – mondta Elli vigyorogva.

Végre megálltak Ryan háza előtt, azonnal kipattant az autóból és szaladt fel a lépcsőn. Ebben a pillanatban eszébe jutott mikor legutoljára itt járt. Akkor is ugyan így szaladt, csak akkor kifelé. Milyen buta is volt – gondolta most magában.

Megnyomta a kaputelefon gombját, Ryan azonnal beleszólt:

• Nyitom! – és már hallotta is az ajtó zúgását.

Néhány perc múlva már Ryan lakásának csengőjét nyomta meg, miközben a szíve a torkában dobogott.

Kinyílt az ajtó, ő belépett a lakásba. Megállt Ryan előtt és szerette volna elmondani mindazt, amit érzett, amit gondolt, de képtelen volt megszólalni.

Csak nézte a férfit, majd lábujjhegyre emelkedett és megcsókolta. Félt, hogy visszautasítást fog kapni, de Ryan mohón csókolta vissza. Szorosan ölelték át egymást és a csók után is percekig álltak így.

Ryan szemébe nézett és végre megtalálta a megfelelő szavakat.

• Szeretlek! Bocsánatot kérek mindenért! Ha még mindig szeretnéd, ideköltözöm hozzád – mondta, és feszülten várta a férfi válaszát.
• Semmit nem szeretnék jobban! – válaszolta Ryan, majd ismét megcsókolta, kezét a derekára fonta és olyan szorosan húzta magához, hogy alig kapott levegőt.

Aztán felvette az ölébe, a hálószobába vitte és lefektette az ágyra. Lassan vette le lóra a pólót, vigyázva a kezére, amin még mindig merevítőt viselt. Megszabadította a melltartójától is és ugyan olyan gyengéden fedezte fel ismét a testét, mint legelső együttlétükkor.

Élvezete a férfi minden mozdulatát, készségesen viszonzott mindent, amit kapott. Ugyan úgy bejárta ő is Ryan testét, és szerzett neki örömöt. Miután mindketten eljutottak a csúcsra szorosan összebújva feküdtek.

• A baleset éjszakáján azért jöttem ide, hogy megmondjam szeretlek, és hogy folytassuk úgy, ahogy te szeretnéd, ideköltözöm – szólalt meg.
• Tudom és nagyon sajnálom, hogy úgy láttál. Nem tudom ki volt az a nő, csak elment előttem és egyszer csak a nyakamba ugrott, részeg volt és én sem voltam józan. Az ittlévő emberek nagy részét nem is ismertem, Lucas hívta meg őket. Én csak bulizni akartam, hogy eltereljem a figyelmemet rólad. Aztán te megjelentél éppen akkor, és mikor megláttalak úgy éreztem vége mindennek. Utánad rohantam, de mire én kiértem te már az úttesten feküdtél mozdulatlanul. Az hittem meghaltál – akadt el a hangja.

Cassy ránézett és látta, hogy könnyek csillognak a szemében.

• Semmi baj, itt vagyok! – mondta és megcsókolta Ryant.
• Tudod hány este álltam az ajtód előtt? Már a csengőn volt az ujjam, aztán mégsem csengettem be hozzád.
• Komolyan? – döbbent meg Cassy.
• Igen! Mikor elindultam hozzád minden egyes alkalommal azt gondoltam, ha heti tíz percet szánsz rám az életedből, akkor azzal fogom beérni, de aztán nagy nehezen legyűrtem a hiányodat és elmentem. Azt reméltem, ha néhány hétig kibírom, hogy nem találkozunk, meggondolod magad.
• Annyira sajnálom! – mondta. Olyan buta voltam, de hidd el, mindent jóvá fogok tenni – simogatta meg Ryan arcát.
• Itt vagy mellettem, úgy hogy jóvátetted – mosolygott.
• Belegondoltál, ha beköltözök hozom a dolgaimat és ezt a gyönyörű egységet amit a lakberendeződ ilyen művészien kialakított az otthonodban megbontom?
• Ez a lakás akkor lesz otthon, ha te is itt leszel! – válaszolta Ryan és hosszan megcsókolta.

Csókukat a férfi telefonjának a csörgése zavarta meg.

• Vedd fel! – mondta Ryannek.
• Nem érdekel!
• De lehet fontos! – nyúlt a telefon után és a kezébe adta, de közben látta, hogy Elli nevét írja ki.

Kíváncsi lett, mi beszélni valójuk lehet együtt.

• Szia! – szólt bele Ryan a telefonba.
• Szia! Vidd el Cassyt a kezelésre! Ma nem volt hajlandó elmenni!
• Ok! Köszi! – tette le a telefont a férfi.
• Hallom nem voltál ma a kezelésen – fordult hozzá.
• Mióta telefonálgatsz te Ellivel? – kérdezte gyanakodva a férfit.
• Mióta a kutyakiállításon találkoztunk. Már ott a kávézóban láttam, hogy nehéz eset vagy, és Elli segítségét kértem.
• Miben?
• Például abban, hogy egyedül gyere el a High parkba, hogy „véletlenül” találkozhassam veled, és ehhez hasonlókban.
• Aha, akkor most már tudom honnan tudtad, hogy elmentem az utolsó kanadai koncertedre, és miért vigyorgott olyan furán Elli.
• Igen, azt is tőle tudtam!
• Ó, mekkora áruló! – mondta mérgesen.
• Nem, nem áruló! Csak nagyon szeret téged!
• Ezért még megkapja a magáét!
• Igen, megköszönjük neki! – csókolta meg a férfi.
• Igen, igazad van! – súgta Ryan fülébe.
• Akkor most elmegyünk az orvoshoz – mondta Ryan határozottan.
• Majd holnap, most egész más dolgunk van – válaszolta még határozottabban, és a férfi ágyékára ült.
• Ok, ész érvekkel meg lehet győzni – vigyorgott Ryan.

Már délután volt, mikor Ryan ételt rendelt maguknak, de Cassy nem akart enni. Az utóbbi időben olyan keveset evett, hogy egyáltalán nem kívánt most sem semmit.

• Csak egy kicsit! Annyira le vagy fogyva – nézett végig Ryan aggódó szemekkel Cassyn.
• Ok, próbálok! – mondta és valóban igyekezett enni valamennyit.

Ryan megfogta a sérült kezét és úgy nézegette.

• Fáj? – kérdezte.
• Nem!
• Kerestem neked egy specialistát! A jövő héten elmehetünk hozzá.
• Mikor kerested?
• Már régebben, de míg nem áltál velem szóba nem tudtalak rávenni, hogy el gyere velem – vigyorgott Ryan.
• Nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni – válaszolta gondolkodás nélkül.
• Együtt élünk, úgyhogy ami az enyém a tiéd is. A jövő héten megyünk! – zárta le a témát Ryan. Gyere, szedjük össze a dolgaidat és hozzuk át!
• Most? – kérdezte meglepődve.
• Igen most azonnal, egy éjszakát sem tölthetsz távol tőlem ezután.
• Nem is tudom, hol vannak. Mikor eladtam a házat nem voltam olyan állapotban, hogy kipakoljak – sütötte le a szemét, és szinte szégyellte az akkori veselkedését. A szüleim azt hiszem az alagsorukba és egy raktárba tették a cuccaimat.
• Nem probléma, megkeressük, amit el akarsz hozni.
• Rendben! – állt fel az asztaltól és elindultak.

A ruháin és pár személyes holmiján kívül csak a fésülködő asztalát vitték át.

Este feküdt Ryan mellett az ágyban és végignézett a szoba berendezésén. A barna árnyalati uralkodtak a helyiségen ugyan úgy, mint a ház többi részén. Most a hálóban ezt a vonulatot megtörte az ő klasszikus vonalvezetésű fehér asztalkája és széke, de mégis úgy érezte, hogy illik a szobába.

Ryan már aludt mellette, de ő nem tudott. Végiggondolta mennyi minden történt vele, mióta meglátta Ryant először a színpadon, és azon is töprenget mit is csinálhatna ezután. Tanulnia kellene valamit, de még fogalma sem volt mihez lenne kedve.

Már hajnali egy óra is elmúlt mire ő is elaludt. Végre mély, nyugodt álomba merült, és másnap reggel kipihenten ébredt.

• Jó reggelt! – puszilta meg Ryan a homlokát. Azt hittem ma fel sem fogsz ébredni – mosolygott.
• Hány óra van? – kérdezte álmosan.
• Tíz is elmúlt!
• Nagyon későn aludtam el. Jól esett nézni, ahogy alszol, és közben végiggondoltam mi minden történt velem mióta megláttalak a színházban – simogatta meg a férfi arcát, aki odahajolt hozzá és megcsókolta.
• Gyere reggelizzünk!
• Nem vagyok éhes – vágta rá azonnal.
• Attól még enni fogsz! – húzta magával Ryan.
• Várj, felveszek valamit!
• Miért? Így vagy a legszebb! – nézett rajta végig a férfi.
• Azért inkább felöltöznék – beszaladt a fürdőbe és Ryan ingében jött ki, ami tegnap volt a férfin.
• Van tiszta ingem is!
• Ez a lényege, hogy érezzem rajta az illatodat! – mosolygott a férfira.

Reggeli után Ryan elvitte az orvoshoz utána elmentek a stúdióba, ahol már folytak az új lemezének az előkészületei.

Most hallhatta először, hogy milyen dalok kerülnek majd fel rá. Mikor meghallotta a gyönyörű zenét, és Ryan csodás hangját a könnyei kibuggyantak szemeiből. Különösen, hogy érezte a dalok egy része akkor született, mikor elutasította magától a férfit. Hallotta a zenén keresztül minden fájdalmát, amit ő okozott neki.

Mikor Ryan odament hozzá, szorosan átfonta a nyakát és csak ennyit súgott a fülébe.

• Bocsánat! Nagyon szeretlek!

A férfi is átölelte, majd lecsókolta az arcán végiggördülő könnycseppeket.

A következő hetek arról szóltak, hogy élvezték egymás társaságát. Szinte sehová nem mentek egymás nélkül. A keze szépen gyógyult, jó kilátásai voltak arra, hogy egész jól fogja tudni használni. A specialista sokat segített, és ezért nagyon hálás volt Ryannek.