Anna (8. fejezet)  

8. fejezet

Reggel Anna felhívta Bent azzal a szándékkal, hogy lebeszélje arról, hogy oda menjen, de Ben már úton volt. Aztán úgy gondolta talán nem is baj, hogy nem halogatja a szakítást, mert telefonban még sem akarta megtenni, de így személyesen lesz rá alkalma.

Nehezére esett elválnia Roberttől, de haza kellett mennie. Idegesen várta Ben érzekését, és azzal töltötte az idejét, hogy ruhákat próbálgatott, mi lenne a leg megfelelőbb erre az alkalomra.

Úgy gondolta beülnek valahová egy kávéra és szépen közli Bennel, hogy mégsem működik köztük a dolog. Nem hitte, hogy akkora csalódást okozna a férfinak, hiszen jól tudta, hogy nem szerelmes belé.

Végül egy klasszikus, térd alatti szoknya és egy fehér blúz összeállítást választott, magas sarkú cipővel és egy kiskabátkával.

Csörgött a telefonja kora délután, Robert hívta.

• Azon gondolkodtam, hogy ott kellene lennem ha Ben megérkezik.
• Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet. Megiszunk egy kávét, elbúcsúzunk egymástól és ennyi.
• Valamiért rossz előérzetem van.
• Miféle rossz előérzet? Még lehet örülni is fog neki – nyugtatta meg Robertet.
• Rendben, de ha elment azonnal hívj! Szeretlek!
• Én is szeretlek!

Ezzel letette a telefonját, lezuhanyozott felöltözött, kis sminket is tett magára és a szobájában ülve, az ablakon kifelé bámulva várta Bent. Nemsokára meglátta a férfi autóját, így gyorsan kiszaladt a ház elé.

• Szia! Hiányoztál! – ölelte magáz Ben, mikor kiszállt az autóból.
• Szia! – mondta és ő is megölelte röviden a férfit. Gyere, menjünk üljünk be valahová egy kicsit beszélgetni – mondta neki erőltetett mosollyal.
• Ok!

Egy közelben lévő kis cukrászdába mentek, rendeltek maguknak, és míg a süteményt és az üdítőt várták Ben megfogta a kezét és mosolyogva nézett rá.

Ő óvatosan visszahúzta a kezét, aminek hatására Ben elkomolyodott.

• Valami baj van?
• Meg kell beszélnünk valamit.
• Mit?
• Ami azon az éjszakán történt, mikor itt voltál…
• Igen, hallgatlak – mondta Ben feszülten.
• Szóval, elhamarkodott volt, az érzéseink nem voltak stabilak egymás iránt.
• Szakítani akarsz velem?
• Azt hiszem jobb, ha barátok maradunk.
• Robertnek van hozzá köze ugye?
• Nem erről van szó.
• Tudom, hogy felbontotta a jegyességét, nem akartam elhinni, hogy miattad, de ezek szerint igaz.
• Nem miattam bontotta fel a jegyességét! – mondta határozottan.

Ez úgy tűnt mintha ő valami gaz csábító lenne, aki egy boldog kapcsolatba rondított bele, pedig ő ezt nem tette, egyáltalán nem.

• Összefeküdtél vele?
• Nem ez a lényeg…
• Szóval igen! – szakította félbe felháborodottan Ben.
• Te sem szeretsz engem, eltöltöttünk együtt egy éjszakát, ami szerintem neked is kellemes volt, és hagyjuk ennyiben a dolgot – mondta idegesen, de ekkor megszólalt a telefonja.

A táskáját a székér akasztotta mikor megérkeztek, és most próbálta előhalászni belőle a telefonját, de mire megtalálta már elhallgatott, és csak az volt kiírva, hogy privát szám.

• Kihasználtál! Csak azért rángattál le ebbe a kis koszfészekbe, hogy összebújhass velem és ezzel féltékennyé tedd Robertet, abban bízva, hogy otthagyja Carolynt – mondta hangosan Ben.
• Nem, ez egyáltalán nem így volt – ivott az üdítőjéből és folytatta. Valóban tetszettél nekem, és jól éreztem magam veled, de nem vagyok beléd szerelmes, ahogy te sem belém.
• Ok – mondta Ben és látta, hogy a férfi próbál nyugalmat erőltetni magára.
• Sajnálom – mondta neki, és felállt az asztaltól. Minden jót! – köszönt el tőle és kiment a cukrászdából.

Ben nem követte és mivel nem messze volt az otthonától a hely, úgy gondolta hazasétál. Néhány lépés után megszédült, egy pillanatra meg is kellett állnia. Nem tudta mi lehet vele, néhány perccel ezelőttig teljesen jól érezte magát. Próbált tenni néhány lépést, de az összes ereje elhagyta, arra sem volt képes, hogy megálljon a lábán, így leült a járdaszegélyre és a térdére hajtotta a fejét. A szédülés és a gyengeség érzése teljesen elhatalmasodott rajta, próbálta még magát annyira tartani, hogy legalább ülni bírjon.

Aztán már ehhez sem volt ereje, feladta és elterült a földön.

Fejfájással ébredt, és azon gondolkodott milyen furcsa, nehéz, mély álma volt. Mintha berakták volna valahová, aztán meg kivették volna, aztán megint berakták valahová. Kinyitotta a szemét, de koromsötétség volt, nem látott semmit és ekkor érezte, hogy nem tudja kezeit megmozdítani, mert a háta mögé van szorítva, mintha össze lennének kötve. Erősen elkezdte rángatni a kezeit és legnagyobb ijedelmére valóban össze voltak kötve annyira erősen, hogy a kötél fájdalmasan vágódott bele a húsába.

Rettenet lett úrrá rajta, ahogy kezdett felderengeni a valóság. Félig ülő helyzetben volt, valami fa dobozban. Megpróbált felállni és a doboz elég magasnak bizonyult, felül volt benne valamilyen rúd. Ekkor jött rá, hogy valószínűleg egy ruhásszekrénybe zárták.

Rémült volt, gondolatai tompák voltak, nem akarta elhinni, hogy ez valóság. Azt remélte, ez is csak ez egyik élményszerű álma, és nemsokára fel fog ébredni.

• Segítség! – kiáltotta, és megijedt a saját hangjától.

Annyira valóságos volt, sokkal valóságosabb, mint a legintenzívebb álmában, ami azt jelenti ez az egész igaz.

Valaki elrabolt, és bezárt egy szekrénybe – érte utol a felismerés.

• Segítség! Valaki! – kiáltotta ismét, majd csendben maradt és fülelt, de egy hangot, egyetlen zajt sem hallott.
• Segítség! – kiáltotta ismét kétségbeesett hangon.

Rövid időre csendben maradt, de ugyan olyan üresség, és nesztelenség volt a válasz. Az ijedtség egyre jobban kezdett eluralkodni rajt, és próbálta a szekrényajtót kirúgni, majd a vállait vetette neki, aztán leült és a lábát a szekrény hátuljának támasztotta, a hátát pedig az ajtónak vetette, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

• Segítség! Segítség! Segítség! – kiáltozta, abban bízva, hogy valaki meghallja, és kiengedi innen.

Ismét nem történt semmi, ő megint nekirugaszkodott az ajtónak, olyan erővel, hogy a válla belefájdult, de az ajtó nem nyílt. Sírva ült le és érezte, amint a pánik elhatalmasodik rajta. Nem tudta mennyi ideje sírhatott, reszketve a szekrény sarkában ülve, mire megnyugodott kissé, és próbált rájönni hogyan kerülhetett ide.

Arra még emlékezett, hogy kijött a cukrászdából, miután Bennel szakított, aztán rosszul lett, leült a járda szélére és ennyi. Semmi más nem jutott eszébe.

Mikor azt álmodtam, hogy valahová betettek, aztán kivettek és ismét beraktak valahová nem álom volt – állapította meg magában. Valószínűleg beraktak egy autóba, aztán átcipeltek ebbe a szekrénybe – rakta össze a történéseket. De ki lehetett, és mit akar tőlem? Meg akar ölni, vagy meg akar kínozni, vagy meg akar erőszakolni? – tette fel magában a kérdéseket.

A fejez zúgott a válla és a csuklója fájt, és nagyon-nagyon szomjas volt, de a félelme minden fizikai fájdalma fölé kerekedett.

Úgy érezte már sok-sok órája van a szekrényben, mikor hangokat hallott. Meg sem mert mozdulni, csak a hangra figyelt. Legnagyobb örömére Ben hangját vélte felfedezni, amint egy nővel beszélget. Nem értette mit mondanak, de egyre biztosabb volt benne, hogy a hang valóban Benhez tartozik.

• Segítség! – kiáltotta. Ben segíts!

Kis idő múlva kinyílt a szekrény ajtaja, ő kilépett, de a hirtelen jött fény elvakította, amitől hunyorognia kellett és alig látta ki áll előtte.

• Ben! – mondta és örült, hogy láthatja a férfit, de ez az öröm csak egy fél pillanatig tarthatott.
• Ha nem kiabálsz is tudom hová zártalak! – nevetett gúnyosan a férfi.
• Micsoda? – döbbent meg. Te zártál ide? Miért?

Ekkor Carolyn lépett Ben mellé és az ő döbbenete még nagyobb lett a félelmével együtt.

• Mit gondoltál kis cafka, amit csináltál az büntetlenül maradhat? – mondta Carolyn és fölényesen mosolygott.
• Mit akartok tenni? – kérdezte tőlük.
• Nem is tudom – nézett mosolyogva Carolyn Benre. Szerinted mi legyen vele? – kérdezte a férfit.
• Azt teszek vele, amit csak akarsz! – mondta Ben és megcsókolt Carolynt.

Anna még most sem akart hinni a szemének, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindezt ezek ketten tették vele.

• Engedjetek el, ígérem nem szólok senkinek! – mondta nekik ijedten.
• Elengedni? Te megőrültél? Mégis mit gondolsz miért cipeltünk ide? – visította Carolyn dühösen.
• Fogalmam sincs! – mondta halkan.
• Meg fogunk leckéztetni! – szólalt meg Ben, és olyan őrületet látott a férfi szemeiben, amitől még jobban megijedt.

Tisztában volt vele, hogy Ben azt fogja tenni, amit a nő mond neki, ezért azt gondolta, Carolynra kell hatnia valahogy.

• Carolyn megbeszélhetjük, engedjetek el, én nem szólok senkinek, és átbeszélhetjük a történteket.
• Maradj csendben te kis kurva! Elcsábítottad Robertet, közben Bennel is szórakoztál egyet. Szerinted mit érdemel az a bűnös, aki ilyen rossz dolgokat csinál? – kérdezte tőle és közben kéjes mosolyra húzta a száját, majd előhúzott a táskájából egy kést és úgy forgatta meg a levegőben, hogy a nap sugarai visszatükröződjenek rajta.

Annában a rémület a tetőfokára hágott, mindene reszketett és anélkül, hogy elhatározta volna mit is fog tenni, elkezdett szaladni. A hátrakötött kezével és a még mindig homályos látásával csupán néhány lépést tehetett, Ben már mellette is volt és keményen megmarkolta a vállait.

• Te meg hová mész? – kérdezte tőle röhögve.
• Ne bántsatok! – kérte őket.
• Te is bántottál minket! – mondta halálos nyugalommal Carolyn.
• Tartsd! – nézett Benre, aki megmarkolta a haját és hátrafelé húzta a fejét.

Carolyn közvetlenül elé lépett, a kést megemelte az arcához tette, közvetlenül a jobb szeme alá.

• Ne! Kérlek ne tedd! – könyörgött neki, de látta a szemeiben a gyűlöletet, az elhatározást, a keménységet, és tisztában volt vele, hogy meg fog történni.

Ebben a pillanatban Carolyn megrántotta a kést, aminek nyomán ő fájdalmasan kiáltott fel. Az arcából dőlt a vér és iszonyú, égető fájdalmat érzett.

• Mostmár a tiéd! – mondta mosolyogva Carolyn Bennek, majd elment.

Ben a földre dobta Annát, majd úgy sétált körülötte, mint hiéna az oroszlán körül, mikor arra vár, hogy a megmaradt zsákmányhoz jusson.

Folytak a könnyei, és csak a lüktető fájdalmat érezte az arcában, Ben jelenlétét is tompán érzékelte.

• Mit is csináljak veled? – hallotta a férfi hangját néhány perc múlva. Ó tudom már! Azért hívtál ide néhány napja, hogy lefeküdjünk! Most is ezt fogjuk tenni.

Anna erre a szóra iszonyúan megijedt, gyomra ha lehet, még jobban görcsbe rándult. Próbált felülni, de Ben visszalökte a földre. Látta, amint lehúzza a nadrágján a cipzárt, majd vadul maszturbálni kezd és néhány pillanat múlva már a szoknyát tépi le róla.

Próbálta a férfit megrúgni, és elmenekülni, de esélye sem volt. Egy perc múlva már a bugyija sem volt rajta és érezte, amit a férfi fájdalmasan hatol belé.

• Ne, ne tedd ezt! – könyörgött neki, de Ben szemeiben még mindig őrültség látszott és egyre vadabb lett, egészen addig, míg ki nem elégült.

Mikor végzett felállt, felhúzta a nadrágját és őt szó szerint bedobta a szekrénybe és rázárta az ajtót.

Anna meg sem bírt mozdulni, fájt mindene, az arcából még mindig folyt a vér, és ebben a pillanatban úgy érezte jobb lenne, ha meghalna.

Feküdt egy darabig mozdulatlanul, aztán mély, fájdalmas, nyugtalan álom kerítette hatalmába. Mikor felébredt megint jó néhány perc kellett ahhoz, hogy ráeszméljen hol is van és mi történt vele. Fogalma sem volt mennyi ideje lehetett a szekrényben, csak fájdalmat érezte az arcában, a nőiességében és a lelkében.

Nem próbált megmozdulni, csak feküdt és arra gondolt, ha a sors ennyit szánt neki, ő elfogadja. Az édesanyja, az apja, Stephen és John jutottak eszébe. Az hogy mekkora fájdalom lesz nekik az ő halála, és hogy mennyire szereti őket. Sajnálta, hogy nem láthatja majd, milyen férfivé cseperednek az imádott testvérei. Aztán Robertre gondolt, örült, hogy megismerhette, és elmondhatta neki mennyire szereti.

A gondolatai a fejében egyre lassabbak és egyre zavarosabbak lettek. Úgy érezte valami húzza lefelé, ő hiába próbál a felszínen maradni. Egy ideig küzdött, aztán fáradtnak érezte magát és hagyta, hogy elsüllyedjen és ebben a pillanatban megkönnyebbülést, nyugalmat, boldogságot érzett, örökké itt akart maradni.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Este kilenc óra volt, Robert nem bírt tovább várni, felhívta Annát. A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel. Eltelt tizenöt perc és újra tárcsázta a számot, de ugyan az történt, mint az előbb.

Ok, nem idegeskedek! – nyugtatta magát, de tizenöt perc múlva ismét a kezében volt a mobilja, de ekkor már ki sem csörgött Anna telefonja, ki volt kapcsolva.

Gondolkodás nélkül ült az autójába és a házukhoz hajtott.

• Jó estét! – köszönt Anna édesanyjának, mikor az ajtót nyitott neki. Annát keresem, nem jött még haza?
• Jó estét Robert! Még nem, Bennel mentek el. Nem tudom mikor jön meg.
• Próbáltam elérni a telefonján, de ki van kapcsolva – mondta aggódva.
• Lehet lemerült. Üzen neki valamit?
• Igen! Ha hazajön, azonnal hívjon fel!
• Rendben, de megmondaná miért ilyen ideges, valami baj van?
• Remélem nincs semmi baj! – mondta és gyorsan elköszönt.

Nem akarta, hogy feleslegesen felizgassa Anna családját. Lehet, valóban csak ő reagálja túl, és Anna valahol jól érzi magát Bennel.

Kikereste a telefonjából Ben számát, amit még akkor kapott meg tőle, mikor a mozi után beültek egy kocsmába. Ugyan úgy ki volt kapcsolva, mint az Annáé.

Beült az autójába és végigjárta a kis város összes éttermét, pizzázóját, cukrászdáját, kávézóját, kocsmáját, panzióját, de sehol nem látta Ben autóját.

Talán átmentek valamelyik szomszéd városba – találgatta az eshetőségeket, hogy hová tűnhettek, de ezt nem tartotta logikusnak, hisz Anna azt akarta elmondani Bennek, hogy vége köztük mindennek, akkor meg miért ment volna el vele egy másik városba.

Lázasan gondolkodott hová tűnhetett, aztán még egy dolog eszébe jutott. Felkereste az összes strandot, arra gondolva, hogy talán lementek a vízpartra sétálni, de ott sem találta őket.

Az idő telt és ő egyre idegesebb lett. Már számtalanszor hívta a számát, de ugyan az hallotta: „Ez a szám jelenleg nem kapcsolható, hívását ismételje meg később”.

Éjfél is elmúlt, mikor úgy döntött visszamegy a házukhoz, hátha Anna hazaért. Csengetett és egy perc sem telt bele, már nyílt is az ajtó.

• Jöjjön be! – hívta be a házba Anna édesanyja. Még most sem jelentkezett, még soha nem volt ilyen. Mit tud, hol lehet?

Bement a házba és követte a nőt a konyhába.

• Azért találkozott Bennel, hogy megmondja neki, vége köztük mindennek.
• Maga miatt? – szegezte neki a kérdést Anna anyukája, és látta amint a tekintete az gyűrűs ujjára csúszik.
• Igen! – bólintott. Szeretjük egymást, és most nagyon izgulok miatta. Azt beszéltük meg, ha Ben elment felhív, de hiába várom, és hiába hívom. Már bekerestem mindent a környéken, sehol nem találtam őket.
• Hívom a rendőrséget! – szólalt meg határozottan Anna édesanyja és azonnal tárcsázta is a számukat.

A rendőrség nem foglalkozott az üggyel, ugyanis nem telt el az eltűnése óta huszonnégy óra. Ez iszonyúan feldühítette Robertet és az aggodalma még nagyobb lett. Tudta nem ülhet itt semmit sem téve, meg kell keresnie a szerelmét.

Rosszat sejtett, hisz tudta, hogy nem tűnne el szó nélkül. Az éjszaka hátra lévő részében rótta az utcákat, bement minden szállodába és érdeklődött, de senki nem látta őket. Közben Anna édesanyjával folyamatosan tartotta a kapcsolatot, de egyikőjük sem tudott meg semmit.

Reggel nyolckor felhívta Ben bútorraktárát őt keresve, de azt a választ kapta, hogy még nem érkezett meg, pedig ilyenkor már bent szokott lenni.

Tudta, hogy Bent kell valahogy előkerítenie, akkor Anna is meglesz. Megpróbált megnyugodni, és átgondolni mit is tehetne, hogyan találhatná meg a férfit.

Felhívta egy ismerősét, és megkérte tudja meg neki, Bennek milyen ingatlanok vannak a nevén. Rövidesen meg is kapta a kért információkat. Hat ingatlanról volt szó, elég nagy távolságra egymástól. Ebből három azonnal ki is esett, hisz az egyik a bútorraktár volt New York-ban, a másik a boltja, a harmadik is egy raktár a város szélén, de ott is elég nagy volt a forgalom, ezt tudta, hisz sokszor elautózott e mellett az épület mellett.

A másik három címre koncentrált. Próbálta kitalálni melyikkel kezdje, hová vihette Ben Annát, mert már biztos volt benne, hogy csak is Ben tehetett vele valamit.

A címeket betáplálta a GPS-ébe és egy darabig csak bámulta a kijelzőt. Azon gondolkodott ő hová ment volna Ben helyében. Néhány perc után elfordította a slusszkulcsot és olyan erővel taposott a gázpedálra, hogy a kerekek csikorogtak az aszfalton.

Őrült sebességgel haladt a raktár felé, amiről feltételezte, hogy ott lehet Anna. A négy órás utat két és fél óra alatt tette meg. Kiszállt az autójából, kivett a csomagtartójából az emelőt azzal a céllal, ha kell, betöri vele az ajtót, vagy az ablakot, hogy bejusson.

Szerencséjére könnyen bejutott az épületbe. Elég nagy volt, és rengeteg bútor volt benne. Annát szólítgatta, de nem kapott választ. Alaposan szétnézett, de nem látta nyomát annak, hogy valaki itt járt volna a közelmúltban. Minden nagyon poros volt, és nem látszott sehol, hogy esetleg valamelyik bútort megfogták volna, egyformán lepett be mindent a por.

Nagyon mérges volt magára, amiért rosszul választotta ki a helyszínt, rengeteg időt vesztett. Ugyan úgy száguldott tovább, mint ahogy eddig is egyre idegesebben, egyre nagyobb aggodalommal a szívében.

Délután két óra is elmúlt mire megtalálta Ben újabb ingatlanát. Az emelőt most is vitte magával és hamar be is jutott az épületbe. Ez valamivel kisebb volt, mint az előző raktár, de nagyobb volt benne a zsúfoltság.

Tematikusan nézett végig mindent, figyelte a földet, a bútorokon a porréteget. Rövidesen észre is vette, hogy az egybefüggő réteg sok bútoron megszakadt, látszott, hogy valaki vagy valami hozzájuk ért.

Néhány lépés múlva ettől sajnos sokkal egyértelműbb jeleket talált. Vért a padlón.

• Anna! – kiáltotta, de semmit nem hallott.

Követte a vérnyomokat, ami egy nagy kétajtós szekrény előtt ért véget, ami elé egy komód volt tolva.

Gyorsan elhúzta a kisszekrényt, kifeszítette az ajtót és meglátta.

Anna ott feküdt a szekrényben, mozdulatlanul, vérbe fagyva.